Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. január) 1. szám

Czirfusz Miklós: Magyar élet, magyar munka!

Ezeket a szavakat írta egyesületünk emlékkönyvébe egy okleveles tagtársunk. Egyesületünk is akaratlanul e szavakat követte fennállása óta, és követi ma is, amikor már szerves alkotórésze a jugoszláviai magyarságnak.
Nehéz munka volt együvé toborozni az itt élő magyar diákokat. Sétatereken vagy zajos kávéházak biliárd- és kártyaasztalainál kellett őket felkeresni, s a meggyőzés erejével rájuk hatni, hogy egyesületbe, otthonba tömörüljenek. A festői Zrinyevác-park közepén álló nagy fa volt a hely, ahonnan a kicsiny, de annál lelkesebb diákcsoport elindult. S a negyven diák, erős hitével, fáradhatatlanságával s szabad idejének feláldozásával elérte célját: az egyesület megalakult, s összekerülhettek azok, akiket a kisebbségi sors szertedobált. A „Nagy Fa” már a múlté! A magyar diákoknak rendelkezésére áll egy kéttermes épület, melyben menza működik, s mely a magyar kultúra forrásaival: könyvtárral, újságokkal és folyóiratokkal látja el a főiskolásokat.
Egy magyar egyetemista élete az egyesület nélkül el sem képzelhető. Az országból ideszivárgó elsőévesek, a „gólyák” itt otthonra és őszinte barátokra találnak. Ha Zagreb csak kisebb világváros is, a csendes kisvárosi és vidéki élet után az itteni főiskolákra iratkozóknak mégis nehéz magukra találniuk. Ezért fontos az otthont pótló egyesület, ahol magyar szó, magyar levegő és magyar társak várják az érkezőt. De még nagyobb jelentősége [36] van az egyesületnek a továbbképzésben, a kölcsönös támogatásban s a jövő feladataira való felkészülésben. Az egyesület szerepe ezzel azonban még nem merült ki; az, hogy új nemzedékünkben magyar öntudat fejlődhetik, szintén az egyesületnek köszönhető.
Egy egyetemista élete ma nem az, ami régebben volt. Sokkal nehezebb, sokkal próbára tevőbb. A tanulás anyaga jóval több, a megélhetési lehetőségek kilátástalanabbak. Az azelőtt csak borozó és dorbézoló diák megcsendesedett, a kávéházi asztalt valamely könyvtár asztalával cserélte fel, s kártyalapok helyett megsárgult és kopott jegyzeteket forgat. A cigánymuzsika is eltűnt, hogy helyett adjon az egyetemi tanárok dörgő vagy nyugodt – néha szenvtelen és unalmas – előadásának.
Ha reggelenként ellátogatunk az egyesületbe, senkit vagy csak egy-két kályhánál melegedő diákot találunk. Annál mozgalmasabb délben az élet. Itt találkoznak a barátok, itt értesülnek hazai hírekről, s itt pihennek meg. Esténként újból megtelnek a helyiségek. De nem azért, hogy haszontalanul elfecséreljék az időt, hanem, hogy műveltségüket pótolják, kiegészítsék. Tehát mindazt, amihez a többségi nyelvű iskolákban nem juthattak hozzá. Ezt esti előadásokkal is elősegítjük. Ezek legfontosabb tárgyai: a magyar történelem és irodalom. De a művelődési tevékenység egyéb szakokra is kiterjed. Ezeket az előadásokat hetenként szerda este szoktuk megtartani.
Az egyesület azonban nem feledkezik meg a szórakoztatásról sem. Van ének- és zeneszakosztálya, mely kivált a magyar népdalkultúra ápolásával foglalkozik; több főiskolás viszont humoros estek rendezésével gondoskodik társai s az egyesület vendégeinek mulattatásáról. Hogy mennyi humor, leleményesség és ötlet rejtőzik diáktársainkban, ilyenkor tűnik ki. „Gólyaestünk”-et jól ismerik a zagrebi egyetemen, Mikulás-estünk pedig a legkedveltebb estek egyike. A „Krampusz” ajándékosztása a legcsaládiasabb hangulatot teremti közöttünk. Családias kép már az ebéd alatti felszolgálás is. Ezt főiskolásaink maguk látják el, s ezen évente mindenkinek többször is át kell esnie. Ez is ama apróságok közé tartozik, melyek a testvéri együttérzést fejlesztik s fokozzák.
Társadalmi különbségek nincsenek köztünk. Mi mindnyájan az „alma mater” polgárai és a magyar nemzet fiai vagyunk. Egyesületünk tehát nem nevezhető a „burzsujok egyesületé”-nek, ahogy néhányan megbélyegezték. Már csak azért sem, mert tagjaink zömét iparosok és kisbirtokosok fiai adják. Nincs lenézés, nincs emberbírálat, ruha vagy egyéb miatt. Sőt, nagyon örülünk, ha egy szegényebb társunkon segíthetünk. Már alapszabályaink is úgy rendelkeznek, hogy a segélyélvezet egy jog. A segélynyújtás oly formában történik, hogy az arra szorult sohasem érzi ezt alamizsnának, hanem a vele szemben teljesített társi kötelességnek.
De zagrebi egyesületünk nemcsak a magyar diákság otthona, hanem az a meleg otthon is, ahol minden magyar tárt karra, megértésre – és ha sors úgy hozta – segítségre talál. Egyesületünk nem zárkózhatik el és nem is zárkózott el sohasem, ha Zagrebon [37] keresztül utazó vagy kivándorló, szegény, munkanélküli testvérünkön kellett segíteni egy-egy meleg ebéddel vagy útiköltséggel. Az egyesület tagjai, bár túlnyomóan szegény diákok, sohasem sajnálják ily célra egymás közt dináronként összegyűjteni a szükséges összeget. Az egyesületnek az ily módon összegyűjtött pénzekből alapja is van, melyből csak szegény testvéreket segélyez.
A keresztény és népi érzés e megnyilvánulása legszebb eredménye egyesületünk működésének. Bámulatos eredmény az, ha figyelembe vesszük, hogy ilyképpen teljes összhangot sikerült teremtenünk magyar fiaink közt, Dolnja Lendavától egész Bela Crkváig. Minden magyart testvérnek tekintő felfogásunk körünkbe vonzotta az itt élő magyar iparosokat és munkásokat is, kik, mint az egyesület pártoló tagjai, könyvtárunk és estéink állandó látogatói. De a magyar értelmiség is felkeresi egyesületünk helységeit, miért is büszkén állíthatjuk, hogy bennünk nem lankadt, hanem még jobban kifejlődött és megerősödött a közismert magyar vendégszeretet. Állandó vendégeink a horvát egyetemisták. Sokáig összeköttetést tartottunk fenn a legnagyobb horvát szervezettel: a „Hrvatska Žená”-val. Az egyik katolikus horvát főiskolai szervezet egyik választmányi tagja évek óta sorainkból került ki. De az itt élő vajdasági diákok egyesületében is – éveken át – egyik tagunk töltötte be az alelnöki tisztséget. Egyesületünk nyaranként a külföldi egyetemeken tartott nyári tanfolyamokon és gyakorlatokon is rendszerint képviselteti magát. Műegyetemi és orvostanhallgatóink ily módon eljutottak Lengyelországba, Észtországba, Litvániába, Finnországba, Németországba és Magyarországba, ahol összeköttetésbe kerülve ezen nemzetek diákságával, nemcsak hogy saját tudásukat, látókörüket és ismereteiket bővítették, de mindenütt megbecsülést és elismerést szereztek annak a nemzetnek, amelyet idegenben képviseltek.
Egyesületünk tevékenységéből, mint egyik legeredményesebbet: „menzánk” diáksegélyző munkáját emelhetjük ki. Azt hisszük, joggal mondhatjuk eredményesnek, mert a Zagrebban tanuló 130 magyar főiskolás, a diákközösség megteremtése, s az egymás érdekében hozott áldozatkészség folytán 20-25 olyan társunknak tette lehetővé tanulmányai folytatását és befejezését, aki erre egyesületünk nélkül nem is gondolhatott volna. Szomorú, de valóság, hogy tagjaink közt évről-évre mind több az ilyenek száma, ami legbeszédesebb bizonyítéka népünk leszegényedésének. Ily körülmények közt, s a mai ideológiai harcokban, rendületlenül a keresztény és nemzeti eszméket vallani nagy körültekintést kíván. Az ifjúság helyzete ma különösképpen nehéz, és mi magyar kisebbségiek boldogok lehetünk, hogy egy ilyen egyesületünk van, ahol talán jobban szeretik a magyar nyelvet, mint bárhol másutt. Megható nézni azt a sok szlavóniai és muraközi testvérünket, aki törve beszéli magyar anyanyelvét, de itt mégis megtanulja, nemcsak beszélni, hanem szeretni és becsülni is.
A magyar diákság tudatában van nagy feladatainak s annak, hogy az idősebbek tapasztalata nélkül érvényesülési és munkakedve nem teljes. De tudatában van annak is, hogy egyszer neki [38] kell átvennie kisebbségi népünk vezetését, és ezt csak komoly felkészültséggel, s igazi magyar életet teremtő keresztény magyar munkával érheti el.