Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. január) 1. szám

Havas Károly: Öreg ház a csirkepiacon

Tavasz volt, és a csirkepiacon egészen furcsán köszöntött be a tavasz. A parasztszekerek a patikánál kezdtek felsorakozni, és az öreg ház felé már csak kevés tanyai ember kínálgatta a csirkéket, libákat, a tojást. Az öreg ház felé tavasszal csak a kofaasszonyok húzódtak el, akiknek nem volt nagy becsületük az utcában. A gyerekek jobban szerették a kofákat, mint a tanyai asszonyokat. Volt néhány vásott kölyök, aki heteken keresztül a kofákkal ingerkedett és a herce-hurca játék nagyszerű szórakozást nyújtott az utca valamennyi gyerekének. Péter ebben az időben minden szabad percét az utcán töltötte. Néha még iskolai órák alatt is sikerült valami kifogással elszabadulnia és ilyenkor a kocsik között ténfergett. Hallgatta az alkudozásokat, figyelte a tanyaiak tempós, lassú beszédét, a városi asszonyok szapora alkudozását, azt a néhány öregembert, aki állandóan ott lebzselt a csirkepiacon, és akinek minden boldogsága az volt, hogy válogathatott a libák között és kitapogathatta, szemmel lemérhette, hogy melyiknek van mája. Egész tudomány volt ez a májbecslés, és a tanyaiak ismerték már ezeket az öregeket. Nem is próbáltak nekik olyan libát kínálni, amelyről azt gondolhatták, hogy nincsen jó, szép, nagy, betegesen duzzadt mája, ami külön érték a libában. Péter néha azzal lepte meg az anyját, hogy szakszerű előadást tartott a libavásárlásról. Anyja nevetett ezeken a fontoskodó magyarázatokon, és egyszer tréfásan azt ajánlotta, hogy legjobb, ha libakereskedő lesz belőle.
– Nézd, itt van az angolné! A múltkor is nála ebédelt a miniszter, s a püspök is meglátogatta, csak azért, mert olyan jól ért a libákhoz.
De a fiú felháborodottan rázta a fejét. Nem is válaszolt. Az anyja azonban nem hagyta.
– Ugye, hogy megkívántad az angolné fiának a biciklijét.
– Az szép bicikli, bambusznádból van. Ilyen bicikli nincs a városban. Azt mondják, hogy csak az angol királyné unokájának van még ilyen biciklije. [31]
– Na látod. Ha libákkal fogsz kereskedni, a te fiadnak is lehet bambusznád-biciklije. Jó dolog az, ha az embernek sok a pénze.
– Akkor miért nincs nekünk? – kérdezte Péter lángba borult arccal. – A múltkor is kinevettek az iskolában.
Az asszony homloka elkomorodott, s szája megkeményedett.
– Az más – válaszolta hidegen –, az apád szegény ember, de tisztességes ember, úriember – neki nem fontos a pénz. Elég, ha valaki úr. S ha téged azért nevettek ki az iskolában, mert szegény vagy, akkor ostobák voltak. Te pedig gyáva, mert eltűrted.
A fiú meghökkentőn nézett anyjára. Ezt már sokszor hallotta. Szegénynek lenni nem szégyen, a fő dolog, hogy úr legyen valaki. Néha összekavarodtak a fejében ezek a dolgok. Az öreg csendbiztos, aki most olyan szépen csendesen pihen kinn a bajai úti temetőben, egész bizonyosan úr volt. S mégis mennyi baj lett ebből. Azt mondták, hogy a kadét, akit csendőrök vittek el, az is úr volt. És mégis majdnem börtönbe került, mert szegény volt. Szerette volna ezt megmondani az anyjának, de nem merte. Megijedt visszautasító nézésétől, haragosan összeszorított ajkától és attól a nehéz, mély szomorúságtól, amely ebben a percben elömlött az arcán. Lelke mélyén úgy érezte, hogy anyja irtózik a szegénységtől, szenved a szegénységben, és csak védekezik, amikor azt mondja, hogy a szegénység nem baj. Másról akart beszélni. Megint a libákról, kocsikról meg a tavankuti parasztokról, akik olyan furcsán számolják a pénzt, és még mindig bugerekről meg hatosokról beszélnek. De az anyja nem engedte.
– Hát mi történt az iskolában, miért nevettek ki?
A fiú kelletlenül rángatta a vállát.
– Számtanórán történt. Most a váltót tanultuk és senki nem tudta a leckét. Aztán tőlem kérdezte Kosztolányi tanár úr, hogy mi a váltó. Én tudom, mert apa mindig engem küld a nagy bankba a váltót meghosszabbítani. A múltkor is megdicsért Guszti bácsi – tudod az a direktor a bankban –, hogy milyen pontosan ott vagyok minden lejáratkor. Én hát tudom, hogy mi a váltó, és azt mondtam, hogy: egy darab papiros, amiért fizetni kell. Kosztolányi tanár úr nem szokott nevetni, – nem olyan nevetős ember –, de ezen nagyon jót mulatott. És tudod milyenek a fiúk: azt hitték, hogy ez egy vicc. És azóta mindig azzal csúfolnak, hogy a váltó egy darab papiros, amiért fizetni kell. Minden tízpercben ezt éneklik a fülembe, pedig hát nekem van igazam. Ugye, anya, nekem van igazam? [32]
Az anyja is nevetett, de valami kis sírás is volt a nevetésében.
– Igazad van, Péter, igazad van. Te nagyon hamar megtanultad, hogy a váltó az a papiros, amiért fizetni kell. Csak soha ne kelljen neked magadnak is ezt megpróbálnod.
A fiú sokat beszélt az anyjának arról, hogy mi történt vele az utcán s az iskolában, a többi gyerek között. Csak arról nem szólt soha, hogy mindennap órákig együtt van Margittal, a furcsa lánnyal. Margitnak visszajött az anyja, fáradtan és csúnyán. Szőke haja kócos volt, s mintha elvesztette volna a színét. A ruhája csak úgy lógott rajta. Az udvar asszonyai napokig mulattak, hogy hazajött, és még hozzá az ura ment ki elébe az állomásra. Nagy asszonyi szolidaritással mindenért a férfit okolták. Különösen azt nem bocsátották meg, hogy visszafogadta az asszonyt. A gyerekek hallották ezt a sokféle, cseppet sem válogatós beszédet, melyből sok csúnya megjegyzés hullott a kislányra is. Az asszonyok azt mondták, hogy olyan lesz, mint az anyja. A kamasz fiúk megpróbálták, és sétálni hívták Margitot a promenádra, a furcsa, hernyó formájú leveleket és hernyókat hullató fák alá. Egyszer az egyik nagy gimnazista este a kapualjban átkapta a már szögletesen felnyúló lánynak a derekát és ostoba, diákos erőszakkal a száját kereste. Margit nem sikoltott, nem kiabált segítségért, de öklével úgy belevágott a nagy kamasz arcába, hogy annak eleredt orrán-száján a vére. Ez is bűne lett. Az egész udvar, valami érthetetlen logikával, az erőszakos kamasz pártjára állt, sőt még a Bach-korszakból visszamaradt, árva postáskisasszony is, aki azt mondta, hogy egy rendes kislány nem verekszik. Csak Péter tartott ki hűségesen mellette. A nagy kamaszokkal nem kezdhetett ki, de nem engedte, hogy előtte rosszat mondjanak Margitról.
Egyszer megkérdezte a lányt:
– Miért bántanak téged? Miért mondják az asszonyok, hogy úgy kell neked? Mit csináltál te?
A furcsa lány szembenézett vele. Nagy szomorúság és sok fájdalom látszott tekintetében.
– Péterke, neked fáj, ha engem bántanak, és most te bántasz engem?
A gyerek arca lángvörös lett s szíve haraggal telt meg.
– Miért mondod nekem, hogy Péterke? Nem vagyok kisfiú, már annyi bajom van, mintha felnőtt volnék. Anya úgy beszél velem, mint egy felnőttel. Hamarosan megkapom a hosszú nadrágot, én is nagyfiú leszek. [33]
A lány tréfára akarta fordítani a dolgot.
– És akkor majd te is csavarogni fogsz este, cigarettázol a fészer mögött, s szemtelenkedsz, akár a többiek.
– Veled sohasem, te más vagy.
– S látod, az egész ház mást mond.
A két gyerek, a serdülő leány s a szellemileg koraérett fiú sokáig üldögélt együtt a tavaszi napsütésben. S ahogy a galambok keringését nézték a zöld galambdúc felett, mindketten arra gondoltak, hogy az emberek rosszak. Az öreg ház valamennyi asszonya, lánya, fia csupa rossz ember. Csak az apjuk meg az anyjuk jó. A többi irigy, igazságtalan, mindenkit csak bánt.
A két gyerek keze közben önkéntelenül összeért, egymásba fonódott a kopott, zöld padon, amelyet arany sugarakkal borított el a drága tavaszi nap. Így ültek egymás mellett, amikor arra ment az öreg doktor unokahúga, aki egyedül lakott az egyik kis lakásban. Erről a lányról csak suttogva mertek beszélni, mert a házigazdának unokahúga volt. De mégis elítélték, mert miden este az utcára nyíló szoba ablakában üldögélt, halkan beszélgetve egy hadnaggyal. Már néhány esztendeje tartottak ezek az esti beszélgetések, és a ház zúgott a rejtett és fojtott felháborodástól. Mégse illő, hogy egy lány minden este kiüljön az ablakba. Mit akar egy szegény lány egy hadnagytól? Hiszen nincsen kauciója, és a hadnagy nem veheti el. Sokszor tanakodtak az asszonyok, hogy szólani kellene az öreg doktornak vagy a lányának, aki olyan szigorúan tudta kordában tartani a lakókat. De mégsem mertek, és a szép, szőke, nagy, erős lány minden este ott ült az ablakban.
Most megállt a két gyerek előtt, mosolyogva nézett az arcukba és egyszerre felnevetett.
– Úgy ültök itt, mint két szerelmes. Talán szerelmesek vagytok?
A hirtelen megnyúlt, szegletes testű gyereklány egy pillanatig gyűlölködve nézett a szép, szőke nőre. Péter pedig erősebben szorította a lánynak a kezét. Érezte, hogy az ki akarja húzni, s ezért nem engedte.
– Maga ne beszéljen, maga hagyjon másokat békében. Ott ül minden este az ablakban és beszélget azzal a hadnaggyal. Mit tudnak minden este órákig beszélgetni? Az egész ház ezt kérdezi. És akkor maga idejön, és amikor két ember szépen, békésen ül és beszélget, butaságokat kérdez.
A nagy szőke lány hirtelen lehajolt a fiúhoz, szinte felkapta a padról, magához szorította és megcsókolta. S mikor amaz dühö[34]sen eltolta magától, nagyot nevetett s elsietett. Néhány asszony messziről végignézte ezt a furcsa jelenetet és beszaladt Péterékhez, hogy elmondja az anyjának, mi történt az udvaron. Az egész história rejtélyes és gyanús volt előttük. Egyszerre beszélt mind. Péter anyja a sok beszédből titkos szemrehányást érzett ki. A végén megígérte, hogy majd rendet csinál. Nem engedi, hogy a gyerek továbbra is együtt legyen a lánnyal. S amikor az asszonyok elmentek, egy pillanatig azon tűnődött, hátha van valami helytelen abban, ami a két gyerek között történik. De amikor Péter ebédre hazakerült, és kissé bizonytalanul nézett az anyjára, az csak mosolygott.
– Péterke, hallom, hogy valami furcsa dolog történt veled, illetlen voltál?
– Én nem voltam illetlen, és csak megmondtam az igazat. Mindig azt hallom, hogy igazat kell mondani. Hát nem igaz, hogy mindig ott ül az ablakban, és mindig ott van a hadnagy? S nem igaz, hogy úgysem veheti el feleségül?
Anyja végigsimított a haján. Ujjai egy pillanatig játékosan borzolták fel a sűrű, makacs hajtömeget. Közben arra gondolt, hogy a gyereknek igaza van.
– Nézd Péter, te már nagyfiú vagy és tudhatnád, hogy nem illik mindent megmondani. Különösen nem illik más emberek dolgaival törődni.
– Akkor miért törődnek annyit Margit dolgaival. Szegény Margit nem csinált semmit, nem bánt senkit, és mégis az egész ház vele törődik. Hagyják békében.
– Ez igaz, neked teljesen igazad van. De az emberek már ilyenek, és nagyon rosszul jár, aki az emberek csúnya szokásaival szembeszáll. Ilyen csúnya szokás beszélni más emberekről. Ezt nem szabad tenni, de ha más csinál ilyent, azzal te ne törődj.
A gyerek durcásan válaszolt:
– Te is igazságtalan vagy, te se szereted Margitot, mert félsz a többitől. Mindig arra tanítottatok, apa is mindig azt mondta, hogy nem szabad senkitől sem félni, és mégis féltek. Tudom, nem engeditek, hogy együtt legyek Margittal, pedig én nem hagyom el.
Az anyja most már bánta, hogy szóbahozta ezt a dolgot. Az egész Margit-kérdést szerette volna önmaga előtt is eltagadni. Félt attól, hogy a gyereket hiábavalóan izgatja. De most már nem hagyhatta abba. Végére kellett járni ennek a dolognak.
– Nincsen semmi kifogásom Margit ellen. Rendes, jó kis[35]lány, és nincs igazuk azoknak, akik haragszanak rá. De te már nagyfiú vagy, nem való, hogy mindig együtt legyél a lánnyal. Ezért nem engedem, ezért nem szeretem, ha örökké együtt vagy vele. Járj a fiúkkal, játsszál velük! Az való neked.
– Megtiltod?
– Nem, nem tiltom. Tudod jól, hogy csak azt tiltom, ami rossz. Ez nem rossz, nem csinálsz semmi rosszat, de jobb lenne, ha a fiúkkal játszanál.
A gyerek alig evett. Apja franciául kérdezte meg, hogy mi a baj. Anyja mosolyogva magyarázta. A fiú a félig értett szavakból tudta, hogy róla van szó, meg Margitról. Apja nevetett, és csak legyintett a kezével.