Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. október) 10. szám, 577–660 p.

Szenteleky Kornélt nem ismertem személyesen, s csak akkor ismertem meg mint írót, amikor kihullt kezéből a toll, és néma megadással várta az alkotólázak legteremtőbb izzása idején lázban felégett teste feltartózhatatlan elmúlását. Ma, amikor csaknem három világrész könyváradatával áll szemben az olvasó, óhatatlan, hogy ki ne maradjanak olyan szigetek, amelyek egész külön kis világot jelentenek, s amelyeknek partján érdemes lett volna kikötni, ha csak egy-két napra is. Ilyen elkerült, későn felbukkant sziget számomra Szenteleky Kornél műve. És most, hogy látomásos allén bolyongok, hogy a különös virágban gyönyörködöm, melyek üvegházi díszüket az élet televényében sokszorosították meg bujább tenyészetűvé, sajnálom az elveszett időt, amelynek hiába kergetem nyomát, fáj, hogy előbb nem ért legalább a lelki ismerkedés szerencséje, mert akkor az író föltétlenül rákényszerített volna, hogy színrőlszínre lássam az embert.

Megmagyarázhatatlanul érdekelnek az írók személyes vonatkozásai. Suboticán, ahol még sohasem jártam azelőtt, egyszer megszakítottam utamat csak azért, hogy Kosztolányi első otthonát láthassam. Szentelekynél már csak végső és igen tartós otthonát kereshettem fel, azt a szűk és mégis végtelenbe táguló lakást, ahova az élet száműzetéséből pihenni térünk meg a halál békülten simogató révébe.

A teste hát titok maradt számomra, de lelki portréját beszédes színekkel festhetem meg azokból a tégelyekből, amelyekben eszméinek, álmainak, vágyó látomásainak, rajongásainak és csüggedésekből új feszülésekre serkenő küzdéseinek drága esszenciáit párolta. Szavak, hangulatok, képek ezek, amelyekből puha szőnyegek bágyadt virágzása szövődött, lenge kárpitok tarkasága és nehéz, omlatag drapériák süppedő árnya bogozódott útvesztőkké. De ezekben a kába vonalakban, ábrákban és illatozó színekben élet tüze temetkezett, amelyből idéző szavakra mindig fényben lobban ki a lélek lángpillangója.

Ez a lelki portré mindjárt az első idézésre testet öltött. Szinte ráillik Rilke gyönyörű verse, amelyben ifjú önarcképét [610] rajzolja meg a lélek transzparensein át az ösztönös megérzések sejtelemkoloritjával.

Des alten, langen adligen Geschlechtes
Feststehendes im Augenbogenbau
Im Blicke noch der Kindheit Angst und Blau
und Demut da and dort, nicht eines Knechtes,
doch eines Dienenden und einer Frau.

Szentelekyben: szívós, keleti konzervativizmusával a legsajgóbb nyugati nosztalgia, olthatatlan kultúrszomjúság, a humanista szellemnek új reneszánsz s a legegyéniesebb, káprázatos álmaiban is keménykötésű modernség párosult. Hány ilyen különös Don Quijotéja van a magyar életnek, a Don Quijote-típusnak unamunói, fájdalmasan eszményi fogalmazásában. Talán ódon, vármegyeházi szobából indulnak el, poros akták áporodott unalma mellől szállnak messze, korunkból kinőtt, rafinált lelki kalandok Heszperida-kertje felé. Nemcsak a távolság választja el őket álmaik tündérvilágától. Századokat kell előrerepülniük, hogy a lelki biedermayer rest jólétéből az örökké nyugtalan, ideges remegés mámorába szökjenek. De csak a szellem legmagasabb csúcsain érzik jól magukat, a tiszta, jeges, csillogó fényben. Gyökereik mégis a hegy mélyéig nyúlnak, széles és szilárd rétegekben kapaszkodnak meg. Ezt a csodálatos kultúrképességet még az ázsiai ősök hozták magukkal, hogy Európa lelkével összeházasítva Kelet és Nyugat évezredes frigyét teremtsék meg a Duna-völgy nagy átjáróházában.

Ezzel a kultúrszomjjal habzsolta Szenteleky is a Nyugat lelki mákonyait. Teremtett magának műparadicsomokat a csapzott akácok alatt lihegő porban, míg »csempe arcú hétköznapok csoszogtak ablaka előtt«. Könyvek vigasztaló mérgeitől bódult. Nyelveket tanult meg. Filozófiák tornyait rakta maga alá, hogy azokban zárkózzon el vergődésével, fájdalmaival, de olykor nagy ujjongásaival is. És ha már tűrhetetlenül fojtogatóvá vált magányában a levegő, vonatok röpítették távoli, vágyott, álmodott országok felé. Szálloda, színház, mámor, másnyelvűség kába, kalandos karneválján ölelkezett az élettel ő, aki szintén a halál rokona volt. Magában hordta az ítéletet, ezért zsúfolta tele életét tanulással, ismeretekkel, munkával. Kétszer vette ki részét mindenből, hogy csalókán meghosszabbítsa a kérhetetlenül száguldó mutató idejét.

Csak könyveinek olykor talán torzító tükréből láthatom az életét. Eltűnődöm. Milyen lehetett ifjúsága? Hogy indult e1? Hogy jegyezte el magát a leghűtlenebb és legmohóbb sze[611]retővel, az irodalommal? Bizonyos, hogy a századforduló nagy eszteticizmusa lendítette fel őt is, amely egész irodalmi újjáébredésünknek serkentő, hajnali harangszava volt. Azt hiszem, kora, de egész lelki habitusa is predesztinálta, hogy prédájául essen ennek az édes fájdalomnak, amely a »gyógyíthatatlan szomorúság királyi palástjába takarta a szürke és közönséges napok porában«. Mint minden magyar kisnemesben, ott fészkelt benne is az előkelő különcködés rögeszméje. Finom lelki-dandyzmus révén tartotta a rokonságot Wilde-del. A fanyar fintorú Jules Laforgue-ot olvasgatta, Mallarme hermetikus szavaival zárta el értelmét az ostoba és unalmasan átlátszó dolgok világossága elől. Szerette Keats pasztellszínű, klasszikus romantikáját, Swinburne bűvös, szenzuális finomságát. Nem tudom, ismerte és szerette-e Paul Valéryt? Vagy lassanként sokkal inkább az eleven élethez édesgette az a szociális szeretet, amely előbb-utóbb minden elefántcsonttorony hűvösségében tüzet erjeszt a szívek mélyén?

De első regényének tükre még teljesen ennek a rafinált, álmatag szépségeknek béklyóiban vergődő lírikust mutatja. A Kesergő szerelem levendulaillatos Lengváry szerkesztője, édestestvére Krúdy Gyula méla hősének, a szerelemnek tévesztő kertjében imbolygó Rezeda úrnak, bár lehetetlen észre nem venni, hányszor emelte önmagára figyelő tekintetét, hányszor tapogatta szorongó ujjakkal szíve legsebhedtebb tájait a szerző, amikor megmintázta. Az esztéticizmus csalódást áhítozó, tragikus elhagyottság nosztalgiájában égő, dekadens Don Juanja vállalkozik olyan csattanó megoldásokra, mint Lengváry, aki két sóvárgott szerelem beteljesülése elől megszökik az unt és rég elfakult ábrándok vedlett ruháiban fonnyadó színésznővel.

Úgy látszik azonban, amennyire közeledett hozzá a halál, ő maga – talán önkénytelen védekezésből – annál közelebb próbált férkőzni az élethez. Elindulásából megőrizte a szépnek, a művészinek áhítatos szeretetét, szinte vallásos rajongását. De mind jobban és jobban kigyógyult az impresszionizmus lírájából, amelynek legérettebb, legszebb kivirágzása nála egy irodalmunkban egészen külön helyet kérő kötet, az Úgy fáj az élet… Az életközelség első érintése sebezte zengővé haláltól bélyegzett lelkét… Lehet, hogy ez a halálközelség rakott hangfátyolozó szordínót ezekre a feljajdulásokra, amelyek valami szelídült Rimbaud illuminációival díszítik fel egy szertelen vágyakozású élet lapjait. Töredezett, szaggatott vallomások ezek, egy ezoterikus festő végtelen változatú vázlatai tulajdon lelki arcmásához. Mintha a Nakonxipán túlvilági riadalmakba révedt Gulácsyja Rippl-Rónai erős érzékiségét és bársonyos pasztellszíneit kérte volna kölcsön. [612]

De itt már szembenéz a realitásokkal. A következő lépés egészen a realitások oldalára állítja. Szubjektivizmusa, amelyből azért nem enged, csöppet sem fél attól, hogy belevesse magát a küzdelembe, amelyet az élet valóságával kell vívnia annak a temperamentumnak, amely álomvilágok feslett kárpitjai alatt az irreális vágyak vánkosain szeret szenderegni. Sőt, attól sem riad vissza, hogy az élet tetterős pozitívumainak adja a győzelmet.

Akármilyen artisztikus díszlet is az Isola Bella Szicíliában, mégis csupa ragyogó derű, mindent átsugárzó napfény, amelyben nem maradhat homály. A lelkeknek meg kell nyílni, s az élet a maga nappali világosságában mutatkozik meg. Ebbe a napfénybe hozza megfüröszteni árnyaktól barázdált, fájó, remegő sejtelmekkel bevetett lelkét az író, mert az Isola Bella is egészen bizonyosan egy darab burkolt önéletrajz. De az olasz ég tűző napján kívül még másik izzás is ragyogna erre a lélekre, egy egészséges, lelkileg és testileg, érzelmileg és érzékileg kiegyensúlyozott szerelem derítő és üdítő fontossága. A bátortalan lírikus, mint egykor Lengváry szerkesztő úr, ez elől is csaknem megszalad. De az utolsó pillanatban visszarántja a legnagyobb realitás, egy virágzó, új élet parancsoló hatalma. Az Isola Bella érett, tiszta írása Szenteleky Kornélnak. Új típusa az analitikus regénynek, nem piszmogó, unalmas aprólékosságú kórbonctana a léleknek, hanem a legbensőbb lelki élet eseményeinek meséje.

Vékony itt a történet fonala. Hiába keresünk drámai feszültségeket, meglepő fordulatokat, kalandos, idegfeszítő bonyodalmat, de annál gazdagabb változatosságban vonulnak fel előttünk eszmék, társadalmi és lelki problémák, érzelmek, amelyek itt, az átható világításban nem ragadnak be az ösztönélet homályába, hanem felelősségteljesen kerülnek az öntudatba, és biztos rugóivá lesznek az emberi akarat életcélokat kereső elhatározásainak.

Ebben a regényben még semmi nyoma a freudizmusnak, az öntudatlan, ősi gyökerekből táplálkozó, emlékdetermináltságok zsarnoksága alatt nyögő bábéletnek, amely ma annyira divatos a regényben. Lehet, hogy ehhez az etaphoz is elérkezett volna Szenteleky. Élete utolsó idejében mély elmerüléssel és igaz gyönyörűséggel olvasta a modern lélektani regény nagy reformátorát, Proustot, lehet, hogy Joyce és Virginia Woolf is megfordult a kezében. Lehetetlen, hogy aki oly gyors és figyelmes éberséggel kísért minden irodalmi újulást, éppen a legvitatottabb nevek elől zárkózott volna el. Egyelőre azonban maradt a felelősségteljesnél, az öntudatosnál, és az ösztönszerű homályosságban azt az erőt tisztelte, amely nem fogalmi meg[613]ismeréssel, hanem az átérzés titokzatos és átütő hatalmával tud behatolni a dolgok lényegébe, s aminek Bergson az intuíció nevet adta.

Ez a tudatos világosság, ez a mindent átsugárzó, lényegbe hatoló igazságkeresés, a finomságok legaprólékosabb árnyalatait is érzékelő és élvező esztétaság, de az élet nagy realitásait soha szem elől nem tévesztő humanizmus jellemzi Szentelekyt, a kritikust, aki mindenesetre jelentékenyebb benne a lírikusnál és a regényírónál. Hivatottságát mutatta, hogy kritikussá tudott válni saját álmaival szemben is, és kiküzdötte magát a legteljesebb életrealitásba. Viszont aki maga is a legszínesebb káprázatok költője volt, nem maradt hideg és zárkózott mások álmaival szemben sem. Nem lehetett irodalmi szárnyrakelés olyan újszerű, olyan merész vagy hermetikus homályú, hogy Szenteleky világossága mélyére ne hatolt volna. Nem volt, megértőbb kritikus, de nem volt igazságosabb sem. Gyöngéd tudott lenni és kérlelhetetlen egyszerre. Biztos ítéletű volt és határozott. Ízlését, az artisztikus finomságok megérzését esztétikai kultúrája alapozta meg, biztosságát, tájékozottságát, széles látókörét irodalmi és filozófiai felkészültsége. Bírálata nem pedáns szőrszálhasogatásban merült ki, hanem a lényeg kitárásában, az irodalmi távlatok nagyvonalú kibontásában. Ismereteinek gazdagsága lehetővé tette, hogy mindent világirodalmi viszonylatban lásson és mutasson meg. Kritikája mindig túlnőtt az egyszerű bírálgatáson és elemzésen, esszévé mélyült, önálló műalkotássá szélesült, amelyben a kritizált egyénisége mellett ott csillogott egy másik érdekes, színes egyéniség, Szenteleky Kornél is.