Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. január) 1. szám

Szőnyi Kálmán: Németh László szerepe és VII. Gergely

Az egyik napilap színházi kritikusa annak idején megdicsérte Németh politikai éleslátását, mert felismerte a pápai szék és a világi hatalom ma is meglevő szembenállásának problémáját. VII. Gergely megszületésének lehet, hogy ez is oka. Ez is, de mégis más. Az illető kritikus alig ismerheti Németh Lászlót, ha nem látta meg azonnal a kézzelfogható hasonlóságot VII. Gergely és Németh között. Gergely „az egész kereszténységért emelte fel a kardot, a jámbor szegények millióiért”, Németh az egész magyarságért, a magyarság sokmilliónyi szegényeiért. Gergely száműzetésben hal meg, Németh pedig a magyar közönség elől vonja el munkásságát.
Az átélt tragédia mindkettőnél ugyanaz, csupán a körülmények mások. Egyrészt a legjobb szándék visszautasítása, (az emberek részéről), másrészt a szándék magasabb rendű helyességébe vetett hit megrendülése, minthogy az isteni akarat veszni hagyta az ügyet. Ez a magyarázata annak, hogy Németh olyan alapzatot adhatott a tragédiának, amilyen VII. Gergely jellemrajza.
Már az első mondatokban megtaláljuk a tragédia csiráit. „Nyomorult és boldogtalan, nemcsak az alávetett népet engedte bűnre laza uralmával, hanem tetteivel s igyekezete példájával mindarra, mit mondani és tenni tilos, maga buzdította fel. Nem elég, hogy az egyház szétdúlásával, paráznasággal, legméltatlanabb ragadozásban, hamis esküben” stb. Valóban ez a helyzet Franciaországban? Hiszen épp az imént távozott két francia, kik a mórok ellen küzdő francia lovagok követei. Alig valamivel később: „Nézhetjük ekkora szorultságban a mi nyűgös csontjainkat?” Mekkora szorultságban? A francia lovagrendek sikeresen küzdenek a mórok ellen. IV. Henrikkel a megegyezés még lehetséges. Magyarországon most érik be a kereszténység. Gergely azonban mindezzel nincs megelégedve. Többet kíván. Sokkal többet a még félvad Európától. Szóról szóra, betűről betűre a bibliát. Csak kettőt ismer: jót vagy rosszat. Nincs benne megalkuvás, méltánylás. A legtöbbet kívánja az emberektől. Az ő meggyőződése azonban az, hogy a legkevesebbet. Csupán azt, amit mindenkinek tudnia és tennie kellene. Gergely hite a katakombákban bujkáló keresztényeké, a világ hite a XI. századé. A kettő összeegyeztethetetlen. A tragédiának előbb-utóbb be kell következnie. De Gergely tragédiájának nem csak ez volt az oka. Gergely meggyőződése nem volt teljes. Ezzel magyarázható igényessége magával és a világgal szemben. A lélektan ezt túlkompenzálásnak nevezi. De nemcsak ez a túlkompenzált igényesség a tanúja Gergely kételkedésének. [28] A második felvonás végén ezt mondja Hugó, mikor Gergely a belülről jövő hangra hivatkozik:
Hugó: „Vigyázz, nehogy indulatod játsszon meg.”
Gergely: „Te is azt hiszed, hogy a hang, melytől vezettetni akarok, belőlem és nem túlról jön?”
És így helyes. Így fejezi ki teljesen, amit akar; te is, én is. Ezzel a meghittséggel kirekeszti a publicitást. Mert itt csak Hugó és Gergely kételkedéséről van szó. Ezért volt Gergelynek szüksége biztatásra, folytonos imádságra és ezért habozott előzően is a tiara felvételével. Itt és más ilyen aprólékos részleteiben ismerhető fel az igazi remekmű. Mint egy tökéletes mozaikban az apró kockák, úgy illenek össze itt is az apró részletek. Nézhetjük különböző szempontból. Nézhetjük az orvos, nézhetjük a lélekbúvár szemével. VII. Gergely termetre leptosom. Testi felépítettsége hosszúkás, sovány, betegségre hajlamos, mindamellett szívós. Lelkialkata schizothym. Magába forduló, mély lelkiéletet élő, aszkézisre hajlamos. A típus végső megnyilatkozása a skizofrénia, „a hasadásos” betegség, a belső válság őrülete. Németh orvos, és mégsem az orvos irányította Gergely megalkotóját, hanem az átélt tragédia s az író látnoki készsége.
Schöpflin ezt írja a Nyugat színházi rovatában: „A harmadik és negyedik felvonásban, ahol az események folynak, a pápa alakja háttérbe kerül… A feszültség meglazult, az addig biztos vonal ingadozik, a színpad távolodik a nézőtértől.” Vissza kell térnem az elöl említetthez. Németh önmaga tragédiáját dolgozta fel a VII. Gergelyben. Az események már csak másodsorban érdeklik. A lélek válságát és a lélek tragédiáját fejezte ki, ez érdekelte. Ahol erről beszél, ott a tragédia shakespeare-i remekmű. A hiba – és Németh eddig mindig visszatérő hibája – csak az, hogy kitóduló érzései és gondolatai elsöprik a felállított keretet. Így volt ez a Villámfénynél is, ahol Nagy Imre hovatovább demagóg lett. A VII. Gergely hatalmas kereteit már nem tudta elsöpörni, viszont ahol a szubjektív közlés lehetősége csökkent, ott nem tudta kitölteni s így a feszültség enyhült. Ugyanakkor az ötödik felvonás, ahol az események már lejátszódtak, és csak a lélek ábrázolásával foglalkozik, a mű legtökéletesebb része. Itt adhatja Németh legteljesebben önmagát, itt írhat legközvetlenebbül érzéseiről és problémáiról.
„Biztos voltam, hogy az Isten megsegít, amilyen igazán hittem, hogy a szegények imádságáért, jobbágy és Isten között a vámtalan útért s a lélek elsőbbségéért küzdök, olyan biztosra vettem, hogy az Isten kardként fog járni az én bizakodó szívem előtt és ebben az utolsó háborúban ő lesz az igazi vezér.” Miért beszél Gergely utolsó harcról? Az egyház harcolt a lélek elsőbbségéért, az Istenhez vezető vámtalan útért, harcolt az első pápáktól kezdve. Miért utolsó Gergely harca? Csupán azért, mert Németh erdélyi útja eredménytelen maradt, csupán, azért, mert az író s a jámbor olvasó milliói között ma is vámot szed a kiadói hatalom, csupán azért, mert a minőség forradalma szélsőséges demagógiává lett és csupán azért, mert mindezt sok volt Némethnek elviselni. [29]
Gergely a szándék helyességében nem kételkedett, hanem magában kereste a hibát. „Ha már elbuktam, bűntudatom és ne hitem találja meg a hibát.” Desiderius válaszát még sem fogadja el, megokolatlanul. Miért nem felel rá? Először kitér a válasz elől, aztán egyszerűen elküldi. Desiderius körülbelül azt mondja, hogy az emberek gyarlóságuktól determináltak ugyan, de jóra törekvők, jók. Gergely pedig: hogy ő tökéletesebb, jóra törekvése mentesebb a gyarlóságoktól, miért nem követik őt? Desiderius még megmondja, hogy az emberek nem követhették, mert míg Gergely minden ötletet a gondviselés sugallatának érez, bennük az ép ész munkáját is kétségbe vonja. Tehát nem értik. E nélkül s a meggyőzés fanatizmusa nélkül pedig nem is követhetik. Miért nem felel erre Gergely? Miért küldi el az apátot? Miért nem fogadja el, hogy tényleg nem számolt eléggé az emberekben lakó „homállyal”? Pedig Németh tisztában van azzal, mit jelent igényesnek lenni. Ő írta le a Villámfényben „legyen igényes a nőkkel szemben”. A világot azonban nem lehet azonosítani a nőkkel. Amikor tehát Gergelyt ennyire igényesnek rajzolta meg, a világgal szembeni igényesség elszámolt eredménye már ott súlyosodott lelkében. Még csak a szerepét kellett befejeznie. S VII. Gergellyel Németh méltóan fejezte be a minőség forradalmárjának szerepét. Az izgató kérdés ezután csak az, hogy mi következik? A Kocsik szeptemberben c. regényéről készített jegyzeteim között most, hogy azokat is átnéztem, olyasmi van, hogy Németh akkor fogja a legnagyobbat alkotni, ha kiábrándult már a világból. Az Árnyékvilágban maga is azt írja, hogy „én mindig a pátriárka ősztől vártam érett gyümölcseimet”. A VII. Gergellyel Németh beért a „patriarkális őszbe”. A tragédia ereje elűzte az élet közvetlen szomszédságából. Arra azonban alkatánál fogva képtelen, hogy elefántcsonttorony-szerű magányba vonuljon vissza. Pozitív, kezdeményező szerepe tragikus végű lett. A köz szekerének húzásától elállt, most valami másnak kell következnie. Természeténél fogva a közhöz, a társadalomhoz kötött. Ez eleve meghatározza azt, hogy Németh csak magatartásában változhat. Ha eddig a hasonlatban előre húzta a közönség szekerét, most gúnnyal, éberséggel, az utak és lehetőségek megvilágításával a felfordulástól óvja majd. Ebben a szerepében legjobb hasznát ironizáló, gúnyoló készségének veszi majd. Ezt a hajlamát már régóta szándékozik kihasználni. Az Emberi színjátékról is azt írja „tulajdonképp ironikus regényt akartam írni”, később Kurátor Zsófiában is a dölyföt akarta ironizálni. Hogy ez nem sikerült eléggé, annak nem az az oka, hogy Némethből hiányzik az ironizálás készsége, hanem hogy az ironizálandók és az ironizáló között nem volt meg a kellő távolság. VII. Gergely után ez a szükséges távolság már megvan. Németh László legújabb szerepének valamilyen modern, nagykultúrájú, kesernyés, de magyar zamatú shaw-i alaknak kell lennie. [30]