Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. január) 1. szám

Kisbéry János: Tibor elcsavarog

– Azért is elszökik… – érlelődött meg benne a dacos elhatározás.
Abban a pillanatban, hogy ezt így eltökélte, nyomban meg is enyhült. Mintha mázsás tehertől szabadult volna meg. Célja, értelme volt az életének. Már érdemes volt küzdenie, vállalnia azokat a megpróbáltatásokat, amelyek ellen pár pillanattal előbb még keserűen lázadozott. Most a favágást sem érezte olyan fárasztónak. Hiszen csak addig tart, amíg… Szóval, határa van. Csak amolyan tisztítótűzféle, amellyel az ember a mennyországot kiérdemli. Egyszeriben jókedvre derült, még fütyörészett is. Hirtelen támadt buzgalmában észre sem vette, hogy jó rakás fát összevágott már. Amikor erre ráeszmélt, bőkezűségből csak azért is összevágott még két hasábot.
– Egész hétre elég lesz – állapította meg elégedetten.
Sebtében összeaprította, s be is hordta a fészerbe. Amikor ezzel elkészült, az anyja vízért küldte az artézi kútra. Boldogan rohant el a korsóval. Legalább ez is meglesz… Ezenkívül mi dolog adódhatnék még, amelynek elmulasztása miatt utólag felelősségre vonhatnák? Szinte el sem tudta képzelni. Mindent elvégzett már. Ha[19]csak… hacsak nem kell pamutot gombolyítani máma… Mert pamutot gombolyítani mindig kellett. Ez a munka sohasem fogyott el. Amióta Tibor apja előrehaladott tüdőbaja miatt abbahagyta mesterségét, harisnyakötéssel foglalkoztak. Ehhez kellett a sok pamut és ennek felgombolyítása nagyrészt Tiborra várt. A kötőgép nyelte a pamutot, Tibor alig győzte a sok gombolyítást. S főként lelkileg nem. Az orsózóasztalhoz volt láncolva, mint a gályarab az evezőpadhoz. Ezt a munkát nem lehetett egyszerűen lerázni. Ezzel a munkával még csak sietni sem lehetett. Ha sietett, kapkodott, a pamut összekuszálódott és annál inkább meggyűlt vele a baja. Az orsózás teljes odaadást, önmegtagadást és végtelen türelmet kíván. Raboknak és egyhelyben szívesen üldögélő vénasszonyoknak való munka volt. Tibor irtózva gondolt arra, hogy esetleg gombolyítani kell. Mert akkor egész napja elveszett. Pedig aznap játszani akart. Futkározni, viháncolni a többiekkel. A többiek… Lám, azoknak nem kellett dolgozniuk. Bilicsi Jóskának nem is voltak otthon a szülei. Az anyja szolgál, az apja uszálykormányos. Csak a nagyszüléje van vele. De az meg mi munkát adhatna neki? Ami a ház körül akad, azzal eltötyörész ő maga is. Jóska mindig szabad. Csavaroghat reggeltől estig, senki sem kéri számon tőle, hol járt, mit csinált. Csak akkor megy haza, ha éhes. Beront a házba, az összes ajtókat nyitva hagyva, kirántja a sublód alsó fiókját, abból a kenyeret, nagykést, kanyarít egy hatalmasat a héjából – csakis a héjából –, úgyhogy végül a kenyérből csak a bele marad meg. Azután hajrá, újra ki utcára. És a többiek is, valamennyien, ahogy sorra veszi őket, egytől-egyig szabadok. Ha olykor el is küldik őket ide-oda, a boltba vagy egy kanna vízért, de úgy igába fogva, mint ő, egy sincs közülük.
Az idő tíz óra felé járt már. Tibor izgatottan készülődött a szökésre. Eközben egyre aggódott, hogy valami újabb parancsot kap. Képzeletét már előre gyötörte efféle víziókkal: „Tibor, hol vagy?… Tibor, nem hallod?… Apád hív… Gombolyítanod kell… A gyerek sír…”
– Tibor! Tibor! – hallatszott ekkor valóban az anyja hangja.
Tibor a fészerben lapult és hallgatott. Az arca sírásra torzult a tehetetlen dühtől. Hívják már megint. Folyton számon tartják, űzik, hajszolják. Mit akarnak ismét? Tibor és mindig csak Tibor… Mindent vele végeztetnek el… Mindenhez rá van szükségük. Mi lenne, ha ő nem lenne? Makacsul és elszántan hallgatott. Hátha megunják és abbahagyják. Csak egyszer, egyetlenegyszer feledkeznének meg róla. Elfelejtenék azt is, hogy él.
– Tibor! – hallatszott ismét az anyja türelmetlen, ingerült hangja.
– Tessék! – jelentkezett morc arccal, kelletlenül.
– Nem hallod? – bosszankodott az anyja. – Hol vagy?
– Itt! – bújt elő a fészerből. [20]
– Mit csinálsz ott? Már fél órája kiabálok – és a választ be sem várva folytatta. – A gyerek sír. Eredj, ringasd el!
Tibor szó nélkül indult a szobába, keseregve és magát emésztve. Bent, a bölcsőben, az álomból felriasztva s az ébrenlét kellemetlenségei ellen tiltakozva, egyre hangosabban nyekergett a „gyerek”, egyébként leány. A fal melletti ágyban feküdt Tibor nagybeteg apja, a tüdővész utolsó stádiumában, sápadtan, csontig aszottan, hegyes orral és hegyes ádámcsutkával, halotti mozdulatlanságban. Sohasem lehetett tudni, hogy ébren van-e vagy alszik – esetleg már meg is halt. Tibor lábujjhegyen lépegetett a bölcsőhöz és buzgó odaadással, csicsisgatva fogott a ringatáshoz, mielőtt a kicsi teljesen felébredne, mert akkor estig is elringathatja. Gyakorlott dajkaként eleinte erősebben, majd egyre lassabban ringatta, végül már éppen csak mozgatta a bölcsőt. Amidőn abbahagyta, néhány percig lélegzetét visszafojtva várt, mert ez volt az a kritikus pillanat, amikor a „baba” vagy tovább aludt vagy felébredt. A jelek azt mutatták, hogy fel fog ébredni. A kicsi arcán az angyali nyugalmat először csak gyakorlott szemmel észlelhető felhő árnyékolta be, a felhő azután fintorba torzult, míg végül vonaglani és rángatózni kezdett, s ezzel egyidejűleg a sírás első, szaggatott foszlányai is kibuggyantak.
– A taknyos mindenségedet! – szitkozódott Tibor a fogai között társasága útszéli modorában, és újra rángatni kezdte a bölcsőt, most már erélyesebben. A jókedvének vége volt. Az a rossz előérzet gyötörte, hogy órák hosszat kell ringatnia, amint az már nem egyszer megtörtént. Torkát ismét sírhatnék fojtogatta. Dühében akkorákat lódított a bölcsőn, hogy a kicsi majd kirepült belőle. Így ringatta teljes tíz percen át, abban a reményben, hogy a kicsi majd beleszédül. De amikor lassítani próbált, a gyerek ismét pityeregni kezdett.
Tiborban tombolt, fortyogott az indulat. Vad szabadulni vágyás feszítette. De hogy egyre reménytelenebbül gabalyodott az akadályok hínárjába, üvölteni tudott volna indulatában. A babát, bölcsőstől együtt legszívesebben a falhoz vágta volna, hogy ott ragadjon. Már-már ott tartott, hogy hangosan sírva fakad, amikor a baba váratlanul elszunnyadt.
– No, hála Istennek! – sóhajtotta megkönnyebbülten és egyszeriben ismét megengesztelődve. Várt még pár percig, s hogy a kicsi valóban nem mozdult, lábujjhegyen kiosont a szobából.
– Hova mégy? – szólt rá az anyja, amikor megjelent az udvaron. – Gombolyítani is kell. Délután kötni akarok.
Ez volt az a pillanat, amikor Tibor „nem bírta tovább”. Idegei felmondták a szolgálatot. Pár pillanatig tehetetlenül kapkodott levegő után, majd ledobta magát a földre és sírva, fetrengve kiáltotta:
– Hát én nem bánom!… De én nem gombolyítok!… Az Istennek se gombolyítok!… [21]
Több se kellett az anyjának. Felkapta a seprőt, mely éppen a keze ügyében volt és ütötte, ahol érte.
– Majd adok én neked! – szidta közben. – Hát ki gombolyítson? Én? Nincs nekem amúgy is ezer dolgom? Nézze meg az ember a taknyosát! Kelsz fel mindjárt a földről és mész be gombolyítani!?… Aki ponciusa ne legyen a haszontalan kölykinek.
Tibor sebtiben feltápászkodott. Lázadása a túlfeszített idegek okvetetlenkedésének bizonyult. Ezt az ütlegek, s anyja felháborodásának hatása alatt pillanatok alatt belátta. Haragja sokkal gyorsabban elpárolgott, mint várni lehetett volna. Most már szívesen megalkudott volna sorsával. Mialatt ökleivel szétmorzsolta könnyeit az arcán, gyorsan megkérdezte, hogy melyikből gombolyítson hát.
– A feketéből! – volt a kurta válasz.
Gombolyítás közben a kicsi is újra felébredt. Attól fogva egyik lábával ringatott is. Három motring felgombolyítása után abbahagyta az orsózást, s csak ringatással töltötte idejét. Három motring felgombolyítását untig elégnek találta lelki egyensúlya és cselekvési szabadsága visszanyeréséhez. Megítélése szerint anyjának egy szava sem lehetett többé, hiszen három motringot felgombolyított. Végtére is, kell egy határnak lenni. S ez szerinte három motring volt. Most még csak a kicsit akarta elringatni.
Ideges volt és türelmetlen. Úgy érezte, hogy gyönyörű életét és annak minden lehetőségét merőben haszontalanságokra fecsérli el. Favágásra, gombolyításra, gyerekringatásra. S közben a rossz lelkiismeret furdalta. Elhatározta, hogy az ebédet semmi szín alatt sem várja meg. Ebédig még sok minden történhetik. Mert mindig történik valami. Minden órában, az órának minden percében, aminek ő issza meg a levét. Legokosabb lenne világgá menni és többé haza se jönni.
Hányszor elhatározta ezt. De a kivitel nehézségein mindig fennakadt. Élete megoldhatatlan probléma volt. Tragédia! Gyermek volt. Kiszolgáltatva a szülői hatalom önkényének. Zsarnoki módon rendelkeztek vele, mint valami rabszolgával. Senki sem kérdezte tőle, hogy mit szeretne, mik a vágyai, kívánságai. Mintha mindez teljesen mellékes volna. Mindent tiltottak, amit ő akart. Már egészen elszokott attól, hogy kérjen valamit. Úgyis tudta, hogy hiábavaló. Ha kérni próbált például pénzt, szülei szörnyülködve csapták össze a kezüket: pénzt? Mit akar a pénzzel? És ha megmondta, hogy mire kell, újabb és még nagyobb szörnyülködés következett. Ugyanígy viselkedtek akkor is, ha játszani kéredzkedett. Nem emlékezett, hogy valaha is elengedték, vagy elismerték volna valamire való jogát. Az, amit ő akart, megítélésükben minden esetben káros volt, haszontalan. Magatartásukat a belátás és megértés teljes hiánya jellemezte. Minek egy gyermeknek ez vagy az? Minek egy gyermeknek egyáltalán valami? Miért akar játszani, csavarogni? Miért nem dolgozik inkább, miért nem segít a szüleinek? Úgy viselkedtek, mintha ők maguk sohasem lettek volna gyermekek. Tibor nem is hitte, hogy azok lehettek volna. A gyermekeket nagyon jól ismerte. Pajtásai voltak és egytől-egyig olyanok, mint ő. Az ő szülei [22] azonban, úgy érezte, nem is lehettek gyermekek. Ennek ellentmondott egész viselkedésük és magatartásuk. Nem volt bennük semmi a gyermekből. Lépten-nyomon elárulták, hogy nem értik a gyermeket, nem éreznek vele, nem ismerik el. Érthetetlen és önző módon csak azt akarják, hogy a gyermek olyan legyen, mint ők: felnőtt! Valamikor, gyermekkorukban, belőlük is éppúgy verhették ki szüleik a gyermeket. A nyomor, a szegénység már zsenge korukban igába szorította őket. Így vált legfőbb erkölcsükké a lemondás, az önmegtagadás, a kuporgatás, a szűkkeblűség és a munka, a munka végkimerülésig. Ezek a szempontok jelentették nekik a jóravalóság mértékét. Mindazt, ami ezzel ellenkezett, felháborodva üldözték. Feltételük az volt, hogy az ő gyermekük ne legyen gyermek. Az ő gyermekük legyen igyekvő, szorgalmas, ernyedetlen. Csak így telt benne örömük, és csak így voltak hajlandók szeretni. Tibor korán, nagyon korán eszmélt rá az őt szüleitől elválasztó szakadékra. Egyszer s mindenkorra lemondott arról, hogy megértést reméljen tőlük. Idegennek érezte őket testétől-lelkétől. Ha feldühösítették, magában a legválogatottabb halálnemeket kívánta nékik… Ők voltak az örök, kérlelhetetlen ellenség. Tibor már egészen elszokott attól, hogy velük szemben, egyenes úton elérjen valamit. Ez az út bizonyult számára a legjárhatatlanabbnak. Ha akart valamit, mindig a szülei tudta nélkül, s ellenőrzésük kijátszásával igyekezett hozzájutni. Gondolkodás nélkül lopott, csalt és hazudott. Már a levegőt is úgy lopta, amit belélegzett.
Most sem jutott eszébe a kéredzkedés. A szabadulásra egyetlen mód kínálkozott: a szökés. De a kicsi nagyjából már kialudta magát, és szemmel láthatóan unta a ringatást. Ha Tibor lassított, már tudomásul vette, hogy csalják és nyafogott, nyugtalankodott. Tibor látván-látta, hogy minden fáradozás hiábavaló, de a reményről nem mondott le. Minden igyekezete az volt, hogy legalább arra az öt-tíz percre elringassa még egyszer, amíg kereket old, mint a cigány, aki csak arra a pár órára gyógyítja meg lovát, a sántaságból, amíg a vásáron eladja… Azután, utána az özönvíz. Bánja is ő, hogy mi történik. Bőgjön, ahogy a torkán kifér. Végtére is tehet-e arról, hogy mindig akkor sír, amikor ő történetesen nincs otthon… A fő, hogy amikor elment, a kicsi aludt. S mivel odahaza nem volt rá szükség, hát gondolta, elmegy egy kicsit játszani…
Végre sikerült. A kicsi elszundított. Kiment az udvarba, s egy darabig látszólag céltalanul ide-oda lődörgött. Azután lassan hátrasomfordált, bement a kertbe, gyorsan átmászott a kerítésen és kint volt az utcán.
Pillanatokig szédülve támolygott a szabad levegőn. Érzései nagy nyomás alól szabadultak fel, vére úgy pezsgett, mint a szénsav. Torkát vad rikoltozhatnék csiklandozta. Hogy visszafojtotta, csuklania kellett.
– Istenem… én édes jó Istenem!… – motyogta félig részegen és vad vágtatással futni kezdett.
* [23]
Alkonyodott.
A „banda” a csatornaparton tanyázott, nagyobbrészt meztelenül fürödve, kergetőzve és a fűben hemperegve. Köztük volt Tibor is. Éppen kijött a vízből, a jó ég tudja, hány századszor aznap délután. Teste lúdbőrzött a sok fürdéstől, szája, szederjes volt, fogai hangos kocogással verődtek össze. Állt a parton, két kezét beidegzett szemérmességgel az ágyékán tartva és borzongva, remegve szárítkozott.
– Elég volt mára – állapította meg. – Már legfőbb ideje, hogy hazamenjek.
Ezt még nyugodtan végiggondolta. De abban a pillanatban, amint kimondta magában, megrohanták a rossz lelkiismeret fúriái, és gyötörték, marcangolták. Ütött a szörnyű számonkérés órája. A nap lenyugvóban, nemsokára este lesz. Most már haza kell mennie. Nem halogathatja tovább.
– Mit tettem, Istenem!… – rémült meg.
Elfordult társaitól és csendesen sírva fakadt. Szűkölve, hangtalanul sírt. Nincs hát tovább, ezt érezte. Este van, haza kell mennie.
Haza…
Gyorsan magára kapkodta a ruháját, és sietve elindult. Egy darabig futott is, de azután egyszerre lassítani kezdett. Belátta, hogy a futás céltalan, s azzal már nem hozhat be és nem tehet jóvá semmit. Az egész délutánt elcsavarogta. Ebédre sem volt otthon.
– Istenem, nagyon kikapok… – motyogta halálos szorongással. A gyomra émelygett, hányinger környékezte. Arca szederjes volt és hamuszürke, mint a vízbefúltaké.
– Beteg vagyok – sóhajtotta.
Remegett. Szemei megtörtek, mint a haldoklóké. Rosszul volt. Félt.
Eszébe jutott, hogy már a délután folyamán úgy három óra tájban haza akart menni. De nem volt hozzá bátorsága. Csak azért maradt tovább, mert már akkor sem mert hazamenni. Most keserves szemrehányást tett magának, hogy miért nem ment akkor mégis haza. Azt talán még megbocsátották volna. Vagy megúszta volna kisebb veréssel.
De most nagyon-nagyon ki fog kapni.
A bot már el van készítve az ajtó vagy az ágy mellé. Ő belép, és nincs lelkiereje alakoskodni. Tudja, hogy mi vár rá. S ezt várja remegve, szívdobogva, halálos szorongással. Az arca fehér, mint a kréta. Anyjának minden mozdulatából baljós sejtelmek áradnak. Áll és vár, hogy a végzet beteljesedjék fölötte. Áll remegve, idegsokkal, félig már sírva. Az anyja szót sem szól. Úgy tesz, mintha tovább tenne-venne a szobában. Az óra ketyeg, közömbösen, részvétlenül. Nem érdekli, hogy mi történik, nem illetődik meg, nem áll el a szíve verése a szorongástól, a rémülettől. Minden ilyen közömbös és részvétlen körülötte. Magára van hagyatva a [24] sorsával. Nincs őrzőangyala, aki közbelépne az érdekében és az Isten, a végtelenül jóságos Isten is elhagyta. Eközben az anyja észrevétlenül magához veszi a botot, szoknyája mellé rejti, s úgy közelít felé. Arcvonásai kemények, kérlelhetetlenek, száját is összeszorítja. Azután előkapja a botot és lesújt vele. Ő kétségbeesetten felsikolt, a kezét is összeteszi könyörögve: Anyám!… Anyukám! Ne! Ne!… Nem! Nem teszem többé!… Soha többé!… Anyikám!… Édes, aranyos anyikám… Juj, juj, nem, nem… soha többé… Eközben az ütések, mint tüzes kígyók, keményen, egyre keményebben hullanak kezére, az arcára, fejére, hátára s lábára. Már nincs testrésze, amit ne ért volna ütés. Mindene egyetlen lángtenger. De az anyja még egyre üti, és azzal fenyegeti, hogy agyonveri. Üti, míg bele nem fárad…
Tibor így gyötörte magát a rá váró szörnyűségek vízióival, úgyhogy már előre belebetegedett. Szédelegve és támolyogva baktatott az úton és léptei egyre vontatottabbak, bizonytalanabbak lettek.
– Nem merek hazamenni – állapította meg.
Tanácstalanul ácsorgott az út közepén, a porban. Majd elindult, hogy ismét megálljon. Képzelete lázasan kutatott valami mentő ötlet után, amellyel magát a csávából kivághatja… Ha például azzal rontana be otthon, hogy cigányok rabolták el, s ezért nem tudott hazajönni. De mindjárt lemondóan legyintett.
– Szamárság – látta be maga is.
Azután arra gondolt, hogy ha valami szerencsétlenség sújtaná. Elgázolná egy autó, és úgy vinnék haza, összeroncsolt tagokkal, véresen. Akkor talán megbocsátanának.
De még jobb lenne, ha valami nagy szerencse érné. Pl. ha egy ezresekkel vagy drágakövekkel teletömött pénztárcát találna, s hazavihetné szüleinek. A csoda volt az utolsó szalmaszál, amelybe kapaszkodott. Aztán eleresztette ezt is.
– Hiábavaló ez is! – sóhajtotta csüggedten a kijózanodástól.
Esteledett. Már beért a faluba. Az utcákon, a házak előtt emberek ácsorogtak beszélgetve, s gyerekek futkároztak, nevetve és jókedvűen. Tibor úgy vonszolta magát a gondtalanságnak ebben a tündérvilágában, mint az elátkozott. A legszerencsétlenebb teremtésnek érezte magát az egész világon. Körülötte mindenki boldog volt, vidám és elégedett. Volt otthonuk, meleg vacsorájuk és vetett ágyuk. De mi várt rá?
Szívét vad fájdalom facsarta össze, és újra sírva fakadt. A kocsiút közepén ment, arcát kezével eltakarva és sírt-sírt keservesen.
– Megölöm magamat – fogadkozott kétségbeesetten.
Elhatározta, hogy haza semmi esetre sem megy. Inkább világgá bujdosik. Nyomban meg is fordult. És abban a pillanatban még hangosabban tört elő belőle a zokogás.
Mire kiért a falu szélére, egészen besötétedett. A víz az ég [25] csillagait tükrözte, az országút két oldalán komoran és feketén lombos akácfák állottak. Itt-ott egy-egy tücsök ciripelt, távolról kutyaugatás és szekérzörgés hallatszott. A sötétség, a csend, az eperfák lombjait hajtogató hűs esti szél nyomasztólag hatott Tibor kedélyére. Fázott is. Mindössze egy rövidnadrág és egy könnyű, ujjatlan trikó volt rajta. Ha az emberek közt elhagyatottnak érezte magát, itt még elhagyottabb volt. Minden üldözte, visszautasította: a sötétség, a csend, a hideg. Riadt lélekkel, borzongva meredt a barátságtalan és fenyegető éjszakába. Otthona jutott eszébe. A meleg szoba, a vetett ágy. Testvérei már alszanak. Kimerült volt és álmos. Az éhség is gyötörni kezdte. Reggel óta nem evett.
– Hazamegy mégis – adta meg magát sorsának. Lesz, ami lesz. Az Isten legyen irgalmas árva lelkének.
Összetette a kezét, elimádkozott egy miatyánkot és buzgón kérte az Istent, hogy csak most, még ez egyszer ne hagyja el, segítsen rajta.
És futva elindult visszafelé!