Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. március) 3. szám

Herceg János: Havas Károly: Stiriában Ajk faluban mi történt?

A társadalmi fejlődésnek vannak gyors, erőszakos, minden átmeneti időszakot nélkülöző változatai. A történelemnek legizgalmasabb mozzanatai azok, amelyekben a természetes haladás lehetőségétől elütött nemzeti, eszmei, vagy osztályközösségek erőszakkal vívják ki érvénye[192]sülésüket. Nemcsak hatalmi tényezők merülnek el ilyenkor az idők sodrában és a nagyobb erők visszahatására, hanem a korszellem is, amely kifejezője volt az előző uralomnak.
Egy ilyen letűnt korszellem képviselője Havas Károly is. A huszadik század Európájában azonban rajta kívül ezren és ezren élnek még kiváló szellemek, akiket köt a nevelés, sőt olyanok is, akiket csupán a származás vetett partra ebben az új világban, amelynek értékmérője gyakran egészen szokatlan fajsúlyhoz igazodik. Az elveszett idő árnyékaként élni egy új korban – értetelenül és megnemértve – nem szégyen, nem bűn, hanem szerencsétlenség.
Vannak harcos, tiszta jellemek, akik minden kockázatot vállalva, nem engednek meggyőződésükből; nem akarnak hozzásimulni a megváltozott társadalmi, vagy szellemi rendhez. Havas Károly nem ezek közé tartozik. Benne meg van a vágy az új élet elfogadására, mert akármilyen, mégis csak élet, de ő nem tud és nem engedik. Írásait ismerve, neki soha sem volt olyan meggyőződése, amelynek segítségével külön ablakon nézett volna szét a világban. Mint a századforduló neveltje, benne a demokrácia és a humanizmus, valami egészen általános emberi magatartássá folyt össze. Ez a szép, ideális világszemlélet nem a harcot hirdette, hanem a megértést és a megbocsátást. Elmosott minden határvonalat fajok, nemzetek és osztályok között és egyetlen eszményképévé a mindenen felül való embert állította maga elé és az általános, sehova nem tartozó szellemi megnyilatkozásokat akarta elfogadtatni.
Az élet azonban tele van harccal, bűnnel, gyalázattal és a társadalom örökösen egymással szembenálló erők küzdelmével viszi tovább a fejlődést, akár a vezeték, pozitív és negatív hatóerők eredményeként, az áramot. A jóindulatú kendőzésnek, a mindent általánosító törekvéseknek persze bűnéül róják fel most, hogy figyelmen kívül hagyott, akaratlanul letagadott kirívó igazságtalanságokat.
Amit azonban mondottunk, senki se vegye állásfoglalásnak, hanem csupán megállapításnak. A vajdasági irodalom vergődésében Havas Károly, mint író mindig mellettünk állott, s legújabb könyvében is az irodalom szeretete mellett tesz tanúságot. Tíz esztendő alatt írott legjobb cikkeit fűzte kötetbe ég ezek az írások mély európai kultúrát hordanak magukban. Nem mindig terhesek a mindenáron való kifejezés szükségének lázától, de okosak és igényesek akkor is, amikor pedig nyilvánvalóan csupán újságírói kényszerből születtek.
A közíró, ha nem egy egységes közösséget szolgál, nem mindig lehet őszinte, nem mindig mondhatja, azt, amit szeretne. A megalkuvásnak ez a formája érződik Havas Károly több írásán is, az pedig már neveléséből és természetéből származik, hogy képtelen határozott, meggyőződésből sugallt véleményt mondani.
A kötet legőszintébb, legszebb darabja az, amelytől a könyv címét kapta. Ebbe a remek kis írásba belesűrítette az író egész életét, fájdalmát, csalódását és azt a nosztalgiát, amely szárnyszegetten vergődik és szinte meg sem érti, csak érzi és szenvedi, ami vele történt. Talán csak legutolsó regényében ütötte meg többször Havas Károly ezt a szomorú, megindító gordonkahangot. Vallomás ez az írás, magyarázat és védekezés és csendes reménykedés egy szebb, megértőbb élet után. [193]