Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. június 15) 6. szám

Csery Ferenc: A dolgozó Délvidék

Ha tárgyilagosak akarunk lenni, meg kell látnunk, hogy a Délvidék megítélésénél sok tévedés történt. A más vidékről való ember csak annyit lát, hogy a Délvidéken hízik a disznó, aranyos kalászt renget a szél, a fák roskadoznak édes gyümölcsterhük alatt, és még a homokon is olyan szőlő terem, amely erős, ízes bort ad. – Áldott vidék – mondják. – Kánaán, amelyet jókedvében teremtett az Isten, és ajándékozott a délvidéki embernek.
A tévedés már itt kezdődik. Isten ajándéka a dús föld, de ezért a dús földért, ezért a termő Kánaánért keservesen meg kellett dolgozni. A Délvidék történetében választóvonal és szakadék a másfél százados török hódoltság korszaka, Mátyás idejében a déli megyék az ország népes és színmagyar vidékei voltak már kifejlett kultúrélettel és nemcsak királyi várakkal, hanem népes településekkel is. Az a rengeteg puszta nevű hely, ami ma is megtalálható a délvidéki térképen, a török uralom előtti időben népes falu volt, amely mind csak a romboló török rendszerben vált pusztasággá. A délvidéki városok óriási határa úgy keletkezett, hogy a török hódoltság után egy-egy városhoz csatolták a pusztákat azzal a kötelezettséggel, hogy bizonyos határidőn belül a városnak kellett ezeket a pusztákat benépesíteni. Puszta nemcsak azt jelentette, hogy nem volt ember, tulajdonképpen azt is, hogy nem volt föld, mármint művel[277]hető föld. A török uralom utáni időben a Délvidéknek nagyobb része mocsár volt. Ebből a mocsaras, lápos földből teremtettek verítékes munkával a német, magyar telepesek, a katonából földművessé vált szerb, bunyevác határőrök termőföldet.
A délvidéki tájnak vannak szépségei, az alföld szépségei. A síkon alig emelkedik itt-ott néhány földtüremlés, kisebb vonulat, dombocska, amely máshol meg sem látszana, és amelyre szinte büszke a délvidéki ember. A délvidéki ember azt mondja, hogy a földje hegyen van, ha az pár lépéssel magasabb, mint a szomszédé. Ez a táj mégsem egyhangú, nem fárasztja a szemet, mert a tájnak mezőgazdasági kultúrája csodálatosan változatos. A délvidéki ember ki tud hozni a földből mindent, amit ki lehet hozni, és ezért a végtelenbe vesző szántóföldek színe szemet vidítóan változatos. Itt egy haragoszöld kocka, aztán enyhén zöld, aztán megint más szín és nagyon sokféle munka. Ez a sokféleség a legékesebb bizonyítéka annak, hogy mit kell adni a földnek, hogy azután minél többet lehessen kapni tőle.
Sokszor hallja a délvidéki ember azt a szemrehányó szót, hogy itt vagy ott sokkal rosszabb talajon milyen nagyszerű mennyiségi eredményeket tudnak elérni különösen búzában és burgonyában. A délvidéki embernél természetesen fontos a mennyiségi eredmény is, azonban a legfontosabb a minőség. A párláncos gazda szégyellné magát, ha a búzája gyengébb minőségű volna, mint a szomszédjáé, és ahogy gondosan vigyáz arra, hogy a lehető legjobb vetőmagot szerezze be, ügyel arra is, hogy jó fajtájú állatai legyenek. Szegény kisparasztoknak istállójában szép lovak, szép tehenek állnak. A délvidéki embernek a büszkesége a szép állat, és ebben nincsen különbség magyar, német vagy szerb között, A bunyevácok pedig az egész Bácskában híresek arról, hogy valósággal szerelmesei a lónak.
Már most a másik tévedés, amelyet igen gyakran hallani szemrehányás formájában is, hogy a délvidéki ember keveset dolgozik. A Délvidék népe túlnyomó többségében földműves, tehát a földműves életbeosztása, amelynek egyik fő tényezője a természet örök időktől megszabott pihenése, természetesen alakul ki. A munka már kora tavasszal kezdődik, és késő őszig tart, de nyáron határt nem ismerővé válik. Az aratás olyan fölfokozott munkateljesítmény, amilyen más vidéken ismeretlen, a kukoricaszedés óriási munka, mert gyorsan kell néha óriási mennyiségekkel megbirkózni A délvidéki ember, mint minden síksági ember tempós, lassú mozgású, de ezen a tempósságon áttör a folytonos munkának valami lázas szeretete. Barkácsoló paraszt nem akad erre mifelénk, hiszen nincsen erdőnk, és a kevés telepített erdő, a délvidéki munkának legújabb gyümölcse, még igazán nem formálhatott ki olyan faipart, amilyen az erdős, hegyes vidékeken természetesség. A délvidéki ember az ilyen piszmogó munkát meg se tudná szokni, mert ez nem folyik a tájnak természetéből. A táj nagyvonalúsága adja meg a munkának is a nagyvonalúságát.
A munkabeosztásban, az életrendben a Délvidék magyarjai, németjei, szerbjei között vannak különbségek, azonban ezek csak kicsiségekben és árnyalatokban jelentkeznek. A legnagyobb különbségek az életformában és az életszínvonalban vannak, inkább az életszínvonalban. Ezeket a különbségeket már nem a táj, hanem a történeti múlt és a gazdasági adottságok hívták életre. A legmagasabb az életszínvonala a délvidéki németségnek. Okai kézenfekvők. A délvidéki németség letelepítésénél erősen érvényesült az állami protekcionizmus, aminek a szerb határőrök letelepítésénél is volt hatása. A magyarság tulajdonképpen a török hódoltság utáni korszakban csak nehéz és szívós munkával tudott belekapaszkodni a délvidéki földbe, amelyhez a Délvidéknek sorsát intéző bécsi Kamara urai még közel sem akarták engedni. A sokat szidott vármegye mentette meg a Délvidéknek a magyarságot azzal, hogy a Kamara joghatósága alá vonta, és így lehetővé tette a magyarságnak a letelepülést, amelyet Bécs a Délvidéken nem látott szívesen. E folyamatnak természetes következése az [278] volt, hogy a magyarság gazdaságilag már eredetileg kedvezőtlenebb helyzetben volt, mint a szerbség vagy a németség, és ezt a hátrányt tulajdonképpen a mai napig sem tudta behozni. Ha megvizsgáljuk a délvidéki birtokmegoszlást, azt kell látnunk, hogy a magyarságnak van a legelaprózottabb földtulajdona, és ha megvizsgáljuk a munkaviszonyokat, megint azt látjuk, hogy a mezőgazdaságban a munkásság nagyobb részét a magyarság adja. A föld nélküli földműves népségnek ugyancsak nagyobb része a magyar a Délvidéken. Ez a gazdasági helyzet természetesen érvényesül az életszínvonalban. A szerb vagy a német kisparasztnak általában könnyebb a helyzete, mint a magyar kisparasztnak, és így a szerb vagy a német kisparasztnak igényei az élettel szemben nagyobbak, mint a magyar kisparasztnak. A magyarságnak örök dicsősége az, hogy ez a néhol kirívó vagyoni ellentét sem tudott a délvidéki magyarságban gyűlöletet ébreszteni a vele együtt élő népekkel szemben. A népek együttélése a Délvidéken a XIX. század közepéig teljesen zavartalan volt, és a békés megértést a szabadságharc idején borította fel a bécsi behatásra Jelašićot támogató szerbség. Azóta ismeri a Délvidék a szerb-magyar ellentétet, amely 1918-ig állandóan fejlődött – nem a magyarság hibájából. Ami 1918 után történt, az annyira nyilvánvaló és ismert, hogy nem kell e helyen újra részletezni.
A délvidéki magyarságnak a felszabadulás után nemcsak a múltat kellett likvidálni, hanem be kellett rendezkednie egy új életre is. Ezt a berendezkedést a délvidéki magyar nép a tájnak és a természetnek parancsai szerint igyekszik végezni. Gazdasági és szociális kérdések várnak megoldásra, és a megoldást az a nehéz küzdelem, amelyet a magyarságnak most reákényszerítetten meg kell vívnia, csak lassú menetűvé teszi, de nem odázza el. A gazdasági életben nagy változásokat hozott a háború, és egészen természetes, hogy a háborús korlátozások és a háborús tervgazdaság által teremtett előírások bizonyos változásokat idéztek elő a Délvidék mezőgazdasági termelésében. Meg lehet állapítani, hogy e változásokat a délvidéki magyar nép, amely mint minden földművelő nép konzervatív, nagy megértéssel fogadta, és olyan termelési ágazatokban is, amelyek eddig a Délvidéken ismeretlenek voltak, szép eredményeket tudott elérni. A gazdasági helyzetnek gyökere és rendszeres tisztázása, újjáformálása természetesen csupán a háború után következhetik be.
Igen súlyos probléma a magyar paraszt, a magyar föld nélküli mezőgazdasági munkás földéhségének kielégítése a Délvidéken. A Délvidéken aránylag igen csekély volt a földbirtokba fektetett zsidó vagyon, tehát komoly megoldást ezen a vonalon nem lehet elérni. A már végrehajtott jugoszláv agrárreform teljesen elhanyagolta a magyarság jogos földigényeit, és az agrárreform által igénybe vett földterületek egy része az ide betelepített idegenek távozása után a székelyek letelepítésének céljaira szolgált. Nagyobb, még igényelhető földterületek tehát tulajdonképpen nincsenek a Délvidéken, és az a földterület, ami rendelkezésre áll, csak egy nagyon átgondolt telepítési és gazdasági terv végrehajtásával lesz majd eredményesen felhasználható. Erre vonatkozóan igen jó útmutatással szolgálnak a múlt század vége felé és a századforduló után a Délvidéken megteremtett magyar kertgazdaságok. Ez egészen délvidéki specialitás volt. Vegyünk egyetlen példát: Szabadka városa, a Délvidék legnagyobb földbirtokosa, óriási földterületének egy kis részét, éspedig azt a részt, amelyet a város házi kezelésben a talajnak kisebb értékűsége miatt úgyszólván semmire nem használhatott, örök bérletek formájában felparcellázta. Ezeket a parcellákat, ezeket a tenyérnyi kis föld darabokat a legszegényebb lakosság, a magyar földnélküli mezőgazdasági munkásság szerezte meg. A legföljebb háromholdas törpebirtokokon a magyar kisparasztnak életerős földszeretete és szinte végtelen munkabírása valóságos kis paradicsomokat teremtett. A homokos földet a délvidéki mezőgazdasági munka szokott és hagyományos előírásai szerint nem lehetett használni, de a [279] magyar kisparaszt kertgazdaságokat létesített a kis földdarabokon, és nemcsak megélt, hanem gyarapodott is. Ezek a szegény kisemberek, akik pár évtizeddel ezelőtt a gazdag Délvidék legelesettebbjei voltak, házat építettek, bebútorozkodtak, és életigényeik támadtak. A szerb megszállás idején a Szabadka környéki magyarságnak legerősebben nemzeti öntudatú és leginkább ellenálló rétege volt ez a zsellér-sorból föltörekvő kis-parasztság. Érdemes feljegyezni, hogy idáig csak úgy tudtak eljutni, hogy nemcsak jó munkások, jó gazdák, hanem ügyes, élelmes kereskedők is voltak. Vállalkozó szellemük volt. Tulajdonképpen felülemelkedtek a paraszti életszemléleten, és mert állandóan hajtotta őket az a vágy, hogy piciny földjüket ne csak megtartsák, hanem megnagyobbíthassák is, megtanultak vállalkozók lenni.
Valahogyan ez a példa lebeg előttünk, ha arra gondolunk, hogy meg kell oldani a délvidéki magyar parasztság jogos földéhségének problémáját. A Délvidék népe bizakodással tekint a jövő elé, mert úgy látja, hogy a magyar birtokpolitika annyira reális, átgondolt és korszerű, hogy ezzel a problémával is meg tud majd – ha egy boldog békében az új európai rend kifejlődhetik – birkózni.
A Délvidék népe azt a nagy változást, amelyet 1941 áprilisa hozott, hosszú esztendőkön át várta, és felkészült a magyar életre. A Délvidék népe nem annak a Bácskának a népe, amelyet színes novellákból és hejehujás operettekből ismernek. Még abban az időben is, amikor valóban voltak bácskai nábobok – mellékesen megjegyezve – ezek között alig akadt magyar, mert a sok ezer láncok gazdái leginkább bunyevácok, szerbek, németek voltak, csak messziről nézte ezeknek vidám, bőséges és főképpen pénzszóró életét. Ezt az életet a megszállás évtizedei messzi emlékké halványították, amint általában messzi emlék lett az az osztály is, amelyből a bácskai nábobok kikerültek. A megszállás alatt a gazdasági viszonyokban bizonyos nivellálódás állott elő a Délvidéken, a mamutvagyonok összezsugorodtak vagy megsemmisültek, a törpebirtokosok közül sokan megerősödtek, a középbirtokosok soraiból különösen a németeknél és a szerbeknél sokan nagyobb vagyonra tettek szert. A vagyongyűjtés azonban a délvidéki életforma szerint fokozott munka és nagyobb kockázatvállalás eredménye volt. A délvidéki ember minden idegszálában ma is érzi azoknak az ősöknek a lelkét, akik a mocsaras területből – mint igazi pionírok – Európa Kánaánját teremtették meg. Az ősök keményen dolgoztak, hogy megvethessék lábukat a földön, amelyet előbb a töröktől kellett visszahódítani, azután a nekivadult természeti erőktől kellett újra az ember hatalmába ragadni. Ettől a munkától a mai munkáig egyenes vonal vezet. A délvidéki szorgalom és a délvidéki vállalkozási kedv teremtette meg a két csatornát, amelyek a Délvidék gazdasági életére olyan nagy hatással vannak. A délvidéki szorgalom és a délvidéki vállalkozási szellem varázsolta a homokos területeket – mert tévedés azt hinni, hogy a Délvidéken csak elsőrendű föld van – szépen művelt szőlőkké és gyümölcsösökké. És ezen a területen, amelyen hiányoznak a nehézipar előfeltételei, a szén és a vas, megint csak a délvidéki embernek rengeteg munkabírása és vele született vállalkozási szelleme létesített a földhöz és a természeti adottságokhoz igazodó ipari vállalkozásokat, amelyek a mezőgazdasági termények jobb értékesítését teszik lehetővé. A délvidéki nagy kapacitású malmok, a modernül berendezett húsfeldolgozó üzemek és konzervgyárak, az egyéni vállalkozási kedvnek és törhetetlen munkaakaratnak alkotásai. Ezeket meg kell látni és meg kell fogadni. Az igazi délvidéki semmit nem fogad annyi bizalmatlansággal, mint a munka nélküli pénzkeresést eláruló hajlamot. A munka a Délvidéken természetesség, az áldott földnek a parancsa, amelyet minden ember megért, mert minden ember tudja, hogy a gazdag föld csak akkor ad bőséges termést, ha becsületes munkával ápolják. A földnek és az embernek kapcsolata talán sehol nem [280] olyan erős, mint a Délvidéken, ahol minden ember, intellektuel, kereskedő, ipari munkás is tudja, hogy minden a földből van, a földért van, és ahol minden ember a földszeretettel együtt járónak érzi a munkaszeretetet. A délvidéki ember talán minden hibát, emberi gyarlóságot meg tud bocsátani, de egyet nem, a munkátlanságot. A keményen dolgozó paraszt ősöknek lelki öröksége az a megvetés, amellyel a délvidéki ember a munka nélkül élő embert tekinti.
Az, amit máshol levegőembernek, kávéházi embernek mondanak, az a furcsa embertípus, amely a semmiből él, éspedig jól él, a Délvidéken ismeretlen. Vannak itt emberek, akik nem szeretnek dolgozni, de ezek kívül esnek az emberi közösségen, és aszerint, hogy melyik osztályhoz tartoznak, más lehet az életük külső formája, de a délvidéki szellem megítélésében egyformák. Nem számítanak egész embernek, és nem tűrik meg őket maguk között.
A Délvidéken rendkívül sok lehetősége van az ipari és kereskedelmi munkának, hiszen a föld gazdag termését értékesíteni kell, és a keményen dolgozó népnek életigényei az utolsó három évtizedben lényegesen emelkedtek. E nagy lehetőségeket azonban csak kemény és nehéz munkával lehet kiaknázni. A Délvidéken minden van, de ingyen nem kapni semmit. Ezt a délvidéki ember nagyon jól tudja, és a délvidéki ember, ha az ipari vagy a kereskedelmi pályán dolgozik, akkor is tudja azt, hogy a délvidéki szabály érvényes minden emberre és minden munkára. Itt nincs lázas munkatempó, itt nem akarja senki sem az amerikai stílust majmolni, itt nem lehet blöffölni, és nagy szavakkal takarni a semmit, itt nem lehet a reklámmal pótolni azt, ami nincs, és nem is volt, itt a parasztősök lassú, megfontolt és szakadatlan munkájának tempója irányit a munkának minden vonalán.
A megszállás húsz esztendeje sok hiányosságot teremtett, és sok minden dologban elmaradt a délvidéki ember az általános magyar élettől. Az elmaradottság leginkább a szociális gondoskodás vonalán látszik meg. Itt megint a parasztősök lelkisége jelentkezik, akik nehéz és küzdelmes életükben csak önmagukkal törődtek. Valami keveset ezen a hibán, mert egészen bizonyos, hogy ez súlyos hiba, a Délvidéken változtatott a megszállásnak két évtizede, amelyben a kisebbségi sors megteremtette a magyar közösségi érzést. A kisebbségi magyarság igyekezett gondoskodni elesettjeiről és segítette azt a magyar szegénységet, amelynek élete a legnehezebb volt a megszállás alatt Ezt a munkát most folytatni, tágítani és modernizálni kell. A faluval többet kell törődni és a Délvidék a legnagyobb örömmel látja azokat a magyar intézményeket, amelyek a falu szegényeinek életét jobbá és szebbé teszik. Az igazi megértés azonban még hiányzik. A délvidéki ember lelkéből nem hiányzik egészen a megértés, de nincs meg a ráneveltsége, nincs meg a tradíciója a segítésnek. Ebben talán része van annak is, hogy a bácskai ember azt szokta mondani, hogy a Bácskában nem lehet éhen halni.
Éhen halni nem lehet, de rosszul élni, egészségtelenül élni lehet és ez sajnos ma is még igen sok embernek sorsa a Délvidéken. Itt kell nagyon sokat tenni és itt kell egy új nevelő munkát kezdeni. Talán kissé csökkenteni kell a délvidéki önérzetet, talán kissé erélyesebben kell megrázni azt, amit közösségi lelkiismeretnek lehetne nevezni, talán az is elég lesz, ha pár esztendő útmutatása megadja az irányvonalakat.
A Délvidék, ez a gazdag föld és ez a munkás nép egy és oszthatatlan. A föld egyformává tette itt az embereket. A nyelvük lehet különböző, a gondolkozásuk azonban egy és ha a magyar Szent Istváni gondolat, első nagy királyunk örök időkre minden kérdésünket és problémánkat megoldó eszméje, úgy lesz igazi valósággá a Délvidéken, hogy megérti és elfogadja mindenki, aki a Délvidéken él, akkor ezen a gazdag földön ez a munkás nép meg tud birkózni minden kérdéssel, amelyet az idő felvet. [281]