Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. január) 1. szám

Gyöngyösi Dezső: A gyarmatkérdés

Nincs történelmi vagy társadalmi esemény, amely egyetlen indító okból származnék. Az események legtöbbje már csak rezultánsa azoknak az okoknak, amelyek azok előidézésében közrejátszottak. Így hacsak nagyjában is akarjuk felsorolni azokat az ellentéteket, amelyek az európai nagyhatalmak mostani háborújához elvezettek, meg kell említeni a gyarmati kérdést és vele a nyersanyagok elosztásának mai rendszerét is, noha az összeütközésnek ezenfelül még számtalan más oka is van.
Talán felesleges lenne a gyarmatosítás történetének áttekintése, és elégséges, ha rámutatunk arra, hogy a gyarmatok szerzése terén hosszú idő óta Anglia jár elöl, s ma több mint 39 millió négyzetkilométer területet ural a brit impérium, amelyen 400 milliónál jóval több ember él. A gyarmatok jelentősége, hogy a gyarmatos állam függetlenítheti magát nyersanyag beszerzési forrásokban, mert az iparához szükséges nyersanyagokat valamint az élelmiszereket saját gyarmatairól szerezheti be. Ez a hadsereg fejlesztése terén különös fontosságú.
A nyersanyagoknak ipari és hadsereg-fejlesztési szempontokból való nagy fontossága teszi érthetővé az egyes államok gyarmatszerzési törekvéseit. Ez a verseny hosszabb idő óta különösen Anglia és Németország között volt erős, sokszor kíméletlen. Ennek a versenynek egy időre véget vetett a világháború, amelyben Németország minden gyarmatát elveszítette. A harc azonban kétszeres erővel újult ki, amint Németország felocsúdott, és úgy-ahogy kiheverte a világháborús vereséget. A mostani háború tehát részben a gyarmatokért való versenynek ebben a kíméletlen formában való folytatása. Csak természetes, hogy Anglia e harcban maga mellett találja Franciaországot, a második nagy gyarmatbirodalom tulajdonosát, amely éppúgy, mint Anglia, joggal tart attól, hogy Németország a gyarmatokért való versenyben nem fog megelégedni elvesztett gyarmatai visszaszerzésével, hanem szemet vet Anglia és Franciaország gyarmataira is.
Vizsgáljuk meg, milyen fontossága van Németország szempontjából a gyarmatoknak, illetve, hogy mi volt Németország viszonya gyarmataihoz régebben és milyen lehetne a jövőben!
Mint már említettük, a német birodalom csak a legújabb korban fogott hozzá gyarmatok szerzéséhez. Ennek oka, hogy míg a szerencsésebb nyugati államok már évszázadok előtt megalakíthatták nemzeti államukat, addig a német területeknek egyetlen nemzeti államba való egyesítése csak napjainkban fejeződött be. Mialatt Anglia, Franciaország, Belgium és Hollandia már rég a legrendezettebb viszonyok között élt, s kapitalizmusuk a fejlődés csúcspontját érte el, a német területeken még azért folyt a versengés, hogy az apró német királyságok, fejedelemségek, és nagyhercegségek közül melyik legyen az úr, melyik viselje a német-[13]római császári címet. Ebben a versenyben elsősorban a porosz királyok és a Habsburg császárok vettek részt, éspedig váltakozó szerencsével. A kérdés eldöntése tulajdonképpen azt is jelentette, hogy kinek a jogara alatt egyesüljenek az összes német népek, ki legyen ura és parancsolója az egyesített nemzeti Németországnak. Ez a harc csak a múlt század közepén dőlt el, amikor a frankfurti országgyűlés, amely tulajdonképpen a német fejedelemségek képviselete volt, a porosz királynak ajánlotta fel a német birodalmi császári címet. Ekkor azonban még bizonyos ellentétek állottak fenn, amelyeket nem lehetett kiküszöbölni, és a kérdés végleges megoldása másfél évtizeddel elhalasztódott. Az 1866-i porosz–osztrák háborúban azután eldőlt a kérdés: a Habsburgok sorsa megpecsételődött, és a porosz királyok előtt megnyílt az út a német császársághoz. De a német birodalom egységét véglegesen csak a francia–német háború hozta meg. A győztes porosz király francia földön, Versailles-ban kiáltotta ki. Ausztria ezzel végleg kiszorult, és az egyes uralkodóházak közötti torzsalkodások megszűntek. A német birodalom most megkezdte egyrészt belső újjászervezését, másrészt a gyarmatszerzést. Ez a törekvés már nagyon rövid idő alatt gazdag gyümölcsöt hozott, és Németország elég tekintélyes gyarmatbirodalomra tett szert.
De a németek – egyéb gyarmatosító államokkal ellentétben – nem tudtak olyan szoros gazdasági kapcsolatot teremteni gyarmataikkal, mint pl. Anglia vagy Hollandia. Jellemző adat erre, hogy amíg a háború előtt az egész német behozatal 5 milliárd márka volt, ebből a hatalmas összegből csak 87,5 millió márka eredt a gyarmatokból, és a birodalom exportja is csak 2,3%-ban irányult saját gyarmatai felé. Tehát a gazdasági összeköttetés Németország és gyarmatai között a háború előtt eléggé vérszegény volt. Ehhez hozzátehetjük azt is, hogy Németország emberfelesleget sem exportált gyarmataira, mert a gyarmatokba irányuló német emigráció alig tett ki pár tízezer embert.
Az eléggé sovány gyarmatosító eredményeket Németország azzal indokolja – múltban sokszor hallottuk ezt a nemzeti szocialista népvezérek ajkáról –, hogy Németország helyzete a gyarmatokkal szemben egészen más volt a háború előtt, mint lenne ma. Akkor ugyanis Németország még nem volt az a hatalmas ipari állam, tehát nem exportálhatott annyi iparcikket, mint a mai nemzeti szocialista Németország. Másfelől a német birodalom a háború előtt félig-meddig maga is mezőgazdasági államnak számított, s így nem volt szüksége annyira a mezőgazdasági nyersanyagokra és élelmi cikkekre, mint ma. Azonban a német birodalom lakossága az utolsó évtizedekben hihetetlen arányokban megnőtt, és ennek a lakosságnak sokkal nagyobb élelmezési behozatalra van szüksége, mint volt a világháború előttinek. A mai Németországnak tehát – mondják a nemzeti szocialista vezetők – sokkal inkább van szüksége gyarmatra, mint volt a háború előtti birodalomnak.
Annak azonban, hogy Anglia, Franciaország, Japán visszaadják Németországnak gyarmatait, több az előfeltétele. Ezek közül a legfontosabb, hogy az említett államok a volt német gyarma[14]tokba nagy beruházásokat eszközöltek, melyeknek visszatérítését követelnék. De Németország – roppant kivitele ellenére is – tőkeszegény ország, így gyarmatait képtelen visszavásárolni. Márpedig nehezen tételezhető fel, hogy a német gyarmatokon osztozkodó országok bármelyike is kártérítés nélkül lemondjon azokról a területekről, melyekbe hatalmas tőkéket fektetett be. A kérdés megoldása tehát békés úton nem is sikerülhetett volna, miért Anglia és Németország fegyveres útra terelte.
Sokak előtt érthetetlennek tűnik fel, hogy miért vonakodik Anglia a németek gyarmati igényeit kielégíteni, s ehelyett inkább a nyersanyagok igazságosabb felosztását hangoztatja, ami a gyarmatokra éhes német birodalmat nem elégíti, és nem is elégítheti ki. Sőt, éppen azzal, hogy Anglia a gyarmati kérdésben makacsolta meg magát, kényszeríttette rá a nemzeti szocializmust leginkább arra, hogy oly helyen keressen gyarmatokat vagy nemzeti szocialista fogalmazásban: „német életter”-et, ahol a közép-európai államok létérdekeit súrolja, s ezzel őket akaratlanul is lelki egységbe kényszeríti maga ellen. Ausztria csatolása, a csehszlovák köztársaság szétszakítása, a cseh–morva protektorátus megalakítása és Lengyelország leigázása mutatják az utat, amely felé a német birodalom éppen a gyarmatok hiányában kényszerült. Nagyon helyén levő lett volna tehát, ha Anglia a német szorgalmat és munkabíró képességet Európán kívül foglalkoztatta volna, elhárítva Közép-Európáról s annak kisállamairól a német imperializmus már évek óta fenyegető veszélyét, melytől nem mentes Belgium s Hollandia sem.
Önként felmerül tehát a kérdés, hogy a kis államok függetlenségét és szabadságát hangoztató Anglia, miért nem választotta Németország kielégítésére gyarmatai visszaadásának útját? Könnyen megvilágítható e kérdés, ha Anglia politikai, gazdasági berendezését vesszük figyelembe. Ma az angol politika és államigazgatás a legkonszolidáltabb, az angol parlament munkája a legnyugodtabb, Anglia gazdasági helyzete a többi európai államhoz viszonyítva legjobb, s társadalmi élete a legegészségesebb. Mindennek bizonyítására elég rámutatnunk arra, hogy Angliában sem a jobboldali, sem a baloldali szélsőség nemcsak, hogy nem tudott úrrá lenni, hanem minden választáson a legcsúfosabb kudarc éri úgy a szélsőbaloldali kommunista, mint a szélsőjobboldali Mosley-féle fasiszta pártot. Az elmúlt választáson pl. a kommunista párt csak egyetlen jelöltjét tudta mandátumhoz juttatni, míg a fasiszta párt valamennyi kerületében elvesztette még a választási óvadékot is, mert nem szerezte meg a választási törvényben kívánt minimális szavazatot sem.
A társadalmi tagoltság sem olyan erősen ellentétes Angliában, mint különösen Közép- és Kelet-Európában. A nagy tőkésosztállyal szemben nem egy kizsákmányolt, elcsenevészesedett, lehetetlen odúkban lakó, rosszul táplált és ruházkodó munkásosztály áll, hanem egy nagyjában megelégedett és kielégített munkástábor, amelynek bére vagy fizetése nemcsak, hogy erősen meg[15]haladja a közép-európai munkás bérét, hanem felülmúlja az angol minimális életstandardot is. Ez az oka, hogy Angliában nincs olyan éles osztályellentét munkás és tőkés között, mint Európa más részeiben, s hogy az osztályharcok is aránylag ritkák és nem annyira kiéleződöttek. A parlamentben képviselt hatalmas labor party kiharcolja a munkások összes jogait, sőt a munkásoktól támogatott nemzeti munkáspárt, amelynek vezetője MacDonald gyarmatügyi miniszter – tagja a kormánykoalíciónak is. Maga a munkáspárt pedig már egy ízben kormányozta a brit világbirodalmat éspedig nemcsak a munkásság, hanem a tőkés társadalmi osztály teljes megelégedésére is.
Anglia ennek az idillikus társadalmi és gazdasági rendnek fennmaradását félti. A szigetországnak ugyanis hallatlan bevétele van a gyarmatokból. Kautskynak, a Németországban emigrációban élő, nagy, orosz szociológusnak egy még a békeévekből származó megállapítása szerint Indiából évenként egymilliárd márka munka nélküli haszna van. Hogy ez az összeg azóta mennyire módosult, nem tudjuk, de feltételezhetjük, hogy csak Anglia előnyére változhatott meg. A gyarmatokból és domíniumokból származó óriási jövedelem tette és teszi lehetővé, hogy Angliának életstandardja a többi európai népekénél sokkal magasabb, s hogy nyugalomban, társadalmi békében élhet. Az okos angol gazdaságpolitika ugyanis a gyarmatokból folyó jövedelmet nem hagyja teljes egészében a tőkések zsebében, hanem megosztja azt a munkaadók és a munkavállalók között. A gyarmati jövedelem egy része az angol munkásság zsebébe folyik, miért is a gyarmatok megtartása tekintetében a magasabb angol társadalmi osztályok, gyárosok, exportőrök, kereskedők és főbb hivatalnokok, valamint a munkásság között érdekközösség áll fenn. Az angol munkásság jóléte szorosan összefügg azzal, hogy Anglia egy világbirodalom központja, számtalan gyarmat ura és tulajdonosa. Gyarmatbirtokai nélkül Anglia nem tudná olyan jól megfizetni munkáshadseregét, megszűnnék a társadalmi béke, és a szigetországban is kezdetét venné az osztályellentétek kiéleződése, az osztályharc. Ezt Anglia csak úgy és csak addig tudja elkerülni, amíg hatalmas gyarmatai megvannak, s míg a világhatalmat gyakorolhatja.
Ennek a helyzetnek tudatában van az angol munkásság s a munkásság akaratát kifejező labor party is. Láttuk, pl. ezt a legutóbbi válság egész során, amikor a munkáspárt mindenben támogatta a konzervatív-liberális-nemzeti munkáspárti kormányt, és amikor tapsolt Chamberlain minden németellenes kijelentésének. A helyeslésben, tudatosan vagy a tudat alatt az angol munkásság azon elgondolása állott, hogy ha Németországnak visszaadják a világháborúban elvesztett gyarmatait, a terjeszkedésre éhes német imperializmus sem áll meg, hanem követelni fogja a többi gyarmatok igazságosabb felosztását is.
*
Ezt a meggondolást erősítette, és a félelmet fokozta a ma többször hangoztatott német és olasz kijelentés is, mely szerint van[16]nak fiatal és kiöregedett népek, s amíg a fiatal népek szegények, a kiöregedett népek dúslakodnak gyarmatban és aranykészletben. Mussolini, az olasz fasizmus vezére s Hitler, a nemzeti szocializmus apostola nem egyszer jelentette ki, hogy a „fiatal” és szegény államok a javak – s ezen különösen a gyarmatokat értették – arányosabb elosztását követelik. Olaszország ezt a követelést részben már gyakorlatilag is érvényesítette, amikor Anglia és Franciaország akarata ellenére meghódította Abesszíniát.
A német birodalom Olaszországgal szemben – földrajzi és katonai helyzeténél fogva – elsősorban Európában kereste kielégítését, mert amíg a szárazföldön hatalmas hadsereggel rendelkezik, a tengereken még nem vehette fel a versenyt Angliával és Franciaországgal, amelyekkel szemben gyarmati igényeket támasztott.
Ez a háború végső sorban nem is annyira az európai kérdés, mint a gyarmatok problémájának megoldását fogja hozni, bár kétségtelenül nagy hatással lesz az európai politikai, gazdasági és társadalmi viszonyok további kialakulására is.
A gyarmatok, illetve nyersanyagok hiánya Németországot olyan intézkedésre késztette, amely eddig az európai államokban nemigen volt szokásos, vagy legalábbis nem ilyen mértékben. Németországnak az igen nagyfokú fegyverkezés következtében hihetetlen mennyiségű külföldi nyersanyagra volt szüksége, amelynek beszerzésére azonban nem volt valutája. Ezért óriási mértékben kellett fokoznia ipari kivitelét, hogy egyrészt nyersanyaghoz, másrészt valutához jusson. Bizonyos nyersanyagokat ugyanis clearingelszámolásban levő országokban nem tudott beszerezni, másutt csak valutáért állott rendelkezésére. De a nagymérvű kivitel ellenére is, nem kaphatott elég valutát, s így nem juthatott hozzá részben a fegyverkezéshez, részben a népélelmezéséhez feltétlenül szükséges anyagokhoz. Tehát az elé a dilemma elé került, hogy vagy le kell mondania a nagyfokú fegyverkezésről, vagy lakosságának élelmezését igen alacsony szintre szállítania. A német birodalom egy harmadik kiutat keresett és ez az út vezetett el a gazdasági autarchiához.
Német ipari és gazdasági körök nagyszabású kísérletet tettek, hogy a szükséges nyersanyagok helyett német földön gyártsanak szintetikus úton előállított pótanyagokat, vagyis Németország meg akarta teremteni a „pótgyarmatot”. Ma már bizonyos, hogy technikailag lehetséges szénből benzint, fából vagy tejből szövetanyagot, acetilénből kaucsukot gyártani. De a német gazdaságpolitikusok elfeledkeztek arról, hogy a technikai lehetőségek mellett a gazdasági lehetőséggel is számolniuk kell. Vagyis, hogy a szintetikus úton gyártott műanyagok ne kerüljenek többe, mint a más államokból vagy gyarmatokból behozott eredeti nyersanyagok. Bármilyen tökéletes is azonban ma már a technika, addig még nem jutott el, hogy a nyersanyag értékének megfelelő árért tudjon nyersanyagokat gyártani.
Németországnak emellett az a szándéka, hogy a fegyverkezéshez annyira szükséges vasat, rezet és ónt maga bányássza ki. [17] Ezért elrendelte, hogy a német bányákat erősebben kell kihasználni. Megnyitottak olyan tárnákat is, amelyekben kimerültségük folytán már régebben megszüntették a bányászatot. Ilyen módon sikerült is a német vas, réz és ón termelését fokozni, de egyrészt mégsem a kellő mennyiségben, másrészt pedig olyan magas áron, hogy annak behozatala lényegesen kevesebbe került volna, mint az otthon kibányászott érc értéke. Sok gyárat állítottak be műbenzin gyártására is, de ez sem mutatkozott kifizetődőnek. Egy szakértő számítása szerint a Németországban gyártott benzin otthoni ára ötszörte nagyobb, mint az importált benziné. Az otthoni műbenzin literenként 22 pfennigbe kerül, míg az importált nyersolaj már a szállítási költséget is beszámítva 6 pfennigbe. A szintetikus úton előállított műselyemfonál kilogrammonként 1,82 márkába kerül, míg az importált gyapot 90 pfennigbe. A műkaucsuk ára tízszeresét teszi ki az importáltnak. A réz kilogrammonként kétannyiba kerül, mintha Amerikából szereznék be, míg az erőszakoltan üzembe helyezett tárnákban kibányászott ón és ólom a külföldi beszerzési ár 4-6-szorosába. Ehhez járul még, hogy a Németországban kitermelt vasat a kohókban csak 30%-ig lehet kihasználni, míg a svéd vasat 50-60%-ig. Az otthon bányászott vas tehát legfeljebb vegyítésre alkalmazható.
A gazdasági autarkia ily nagymérvű bevezetésének azonban még egy akadálya van. Tucatjával kellene új gyárakat létesíteni a szintetikus úton előállított nyersanyagok termelésére, ami az előbb idézett szakértők állítása szerint 2-8 milliárd márka befektetést igényelne. A tőkében szegény Németország pedig ezt a nagy összeget nem tudja kivonni jelenlegi gazdasági életéből. A gazdasági autarkiának az lett a következménye, hogy pl. 1936-ban 2100 millió márkába került a szintetikus úton előállított pótanyag, míg annak valódi értéke 700 millió márka, vagyis Németország 1400 millió márkát fizetett rá a szintetikus nyersanyag termelésére. Sőt, éppen a Németország által erőszakolt gazdasági autarkiának még egy más – s Németországban igen érezhető – hatása fog mutatkozni, s ez, hogy a birodalom külkereskedelmi forgalma előbb-utóbb erősen csökken. Ha ugyanis Németország maga állítja elő a neki szükséges nyersanyagokat – és pedig ráfizetéssel –, kevesebb iparcikkeket szállíthat azokba az államokba, ahonnan ezeket a nyersanyagokat szokta szerezni. Mert minden állam attól az országtól vásárol, amelynek maga is eladhat.
A gazdasági autarkiának, de különösen a pótanyagok rendszerének tehát előbb-utóbb meg kell buknia, mert nem áll az emberi fejlődés szolgálatában. Az ipari országokat arra kényszeríti, hogy nem megfelelő földeken nagy költséggel termeljen búzát és más mezőgazdasági cikket, míg az agrár országokat, hogy kedvezőtlen viszonyai ellenére ipari termelésre rendezkedjék be. Ez semmiféleképpen sem lehet az emberi gazdálkodás célja, ezért el kell tűnnie annak életéből.
A világgazdaság azonban nem nélkülözheti Németország közreműködését, és így megoldást kell találni az imperialisztikus Németország terjeszkedési lehetőségére, és ezzel karöltve az autarkiás gazdasági rendszer kiküszöbölésére. A megoldás pedig nem [18] lehet más, minthogy Németországot nyersanyagokhoz, tehát gyarmatokhoz kell juttatni. Ennek ellentétele pedig szükségképpen az, hogy szűnjék meg a német terjeszkedés Európában és Közép-Európa államai kapják vissza politikai és gazdasági függetlenségüket, amely most éppen azért van gúzsba kötve, mert a német birodalom valamilyen kiutat keresett nyersanyag- és gyarmathiánya leküzdésére. A hadiállapotban levő nyugati hatalmaknak tehát módot kell keresniük Németországnak Európán kívül való foglalkoztatására, a német szorgalomnak és munkabírásnak a gyarmatokon való gyümölcsöztetésére, amiből végeredményben az egész világgazdaságnak csak haszna lehet. Gondoskodniuk kell azonban arról is, hogy ennek ellenében Közép-Európa népei megszabaduljanak a lelki rabságból, gazdasági megkötöttségüktől és politikai függőségüktől.