Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. március) 3. szám

Dudás Kálmán: Cziraky Imre: Bácskai kalászok

Kisebbségi életünkben Cziráky olyan lámpás, melynek olaja: a tehetség, a magyar öntudat, a fajtája iránti szeretet. Volna csak huszadmagával, nem kellene attól tartanunk, hogy a további évek során a bácskai kalászokból „megszökik a szám”.
Mint írót így tudom legképszerűbben vázolni: a tanító a napi kenyérharc után írni, olvasni, számolni és a magyar nótafára tanítja kérgeskezű véreit, vagy színdarabot ír, s abban arra int, hogy szeressük egymást. Olykor tenyerébe hajtja homlokát s ha mesélő kedve megered, elmond egy-egy vidám históriát, vagy nagytörvényű nagybátyjáról adomázik, tisztán, közvetlenül. Kár, hogy Cziráky, aki ismeri a parasztot, nagyobbrészt csak derűs vagy humoros dolgokról irogat, ahelyett, hogy a paraszt életét –, kisebbségi életünket is – mélyebbről, igazabban fogná. Ha mégoly sötétek is azok a „mai mesék”, inkább csak ríkasson meg bennünket velük, minthogy vidámjaival mulattasson. Igaz, maga is szükségét érzi, hogy az olvasó elnézését kérje a vidám, „hívságos históriákért”, melynek „krónikása” csupán. Cziráky ismeri a paraszt szerző és önző mohóságát, kezdetleges életkörülményei légkörét, mit az elkeserítő nincs telit és a családi élet villámai hígítanak. Mégis, ő inkább a ritkán elvillanó epizódok, a szépség és a derű felé fordul. Azt hiszem a hajlam nem mentes a célzatosságtól. Tapasztó idegen-gyűlölete, a kisemmiző földosztás érzékeltetése oly erőt sejtet, amit még érezni szeretnénk.
Vince kisbéres esete a félpapuccsal kerek egész. A falusi suttyók és sül[191]dőlányok Illyés pusztáin is ilyenek. A szerelem szemérmes és szűkszavú hajtása nemkülönben.
Garas Illés novellájában a szekta lényege nemeléggé hangsúlyozott. De a bűnhődést szomjazó ember azzal, hogy a léleksugallta halál helyett a kátyús életet vállalja, meggyőz bennünket magyarságáról. Ez az, ami Czirákyt népszerűvé teszi, az a magyar vonás, mely minden írásába, ha résnyire is, de beszivárog.
A „tétlenségre kárhoztatott erő sóhajtása” ,sír a Vagyogatunkban. Tárgyánál fogva „legkisebbségibb” írása a kötetnek. Gyökértelen, nyelvlelen, idegen erők táplálta új értelmiségünk problémája. A tisztelendő ministráló gyerekké lesz és magyar fényre szomjasan csengetyűz az új világul elemző ékesszavú úrnak. Majd hirtelen, hite és korszerű, becsületes, szociális szándékával a vagyogató nemessarj fölé kerekedik. Ezen a ponton azonban, sajnos, a lélektani fantáziának mintha szárnyát szegnék.
Ne vegye zokon a földim, ha valamire fölhívom a figyelmét. Mióta elkerültem édes fatornyosunkból, láttam én is más tornyokat és szép csodákat, s talán fogtak is rajtam. A közlés szükségletének, a rögzítésnek két alapeleme a válogatás ég az elrendezés, az anyag egyensúlya. Az elbeszélő nem magyarázgat: az egymással oksági viszonyban álló dolgok magyarázatot adnak: a szakavatott fűzéssel életet nyernek. Ez a magyarázat egyúttal fokmérője az író teremtő erejének. A kevesebb néha több; Márai tudja talán legjobban, mily nehéz dolgokat helyesen elhallgatni. Az írás ezáltal villamos feszültséget nyer és férfias kötést. Apró technikai hibákat azonban egy kis odafigyeléssel s egy adag műgonddal könnyen lehet orvosolni, mert nem könnyű dolog csorba nélkül szerkeszteni. Ez természetesen, nem könnyűfajsúlyú írásaira vonatkozik. Ezeket Cziráky játszva oldja meg, kereken és talpraesetten. Valójában a könnyű elbeszélés a formája. Ám akad köztük semmiféle közös nevezőre nem hozható is (A magyar nótára, Az én lányom, Hát hogy is állunk azzal a terméssel). De bájt és melegséget tud lehelni ezekbe is.
Hű író. Minden kötetében parasztjaihoz tér vissza.
Emlékei közül a Gábor bátyjáról szóló áll legközelebb hozzám. Nagyapám könnyes mosollyal olvasná a Bajsán végződő hatnapos megyegyűlési, melyen ő is hallotta a mozsárágyút kint a Vojnits-tanyán. Hiszem, hogy ő is az íróval sóhajtana: Ki gondolt a mára? És jaj… jaj egy se gondolt… a holnapra! Magyar urak mulattak!
Húsz bácskai kalász, tömött és magyar. Bácskai szemmel: termés. Becsülnünk kell Czirákyt és szeretni, mert melldöngetés nélkül is magyar és a miénk. S mert tárgykörével itt egyedülálló.