Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. március) 3. szám

Dudás Kálmán: Fekete Lajos válogatott közleményei

Egyszuszra olvastam ki a Pestre szakadt bácskai költő válogatót verseinek kötetét. Még nem ülepedett le bennem az anyag. Forr, nyüzsög a képek fénye, lágy dallamon ringatózom, rímek bukkannak elő, szavak és tájak intenek felém. Így legfeljebb benyomásokról írhatok, nem pedig tanulmánnyá ért véleményekről.
Az első, ami e költemények olvasásánál megfog az a biztos hangütés, mely egészen sajátos légkört teremt. S e légkör a maga külön éghajlatával adja a közeget, melyben a költemények Fekete-lírává lombosodnak. Főerőssége ez Feketének. Pár rövidebb versénél szinte érezni, hogy ez a hangütés lendíti el, és futja belőle a vers végéig. Meglep, hogy az egyik nagyon szépen leütött versében (Erdély felé fiammal) érthetetlenül megtörik a lendület ritmusa.
Fekete szeret heverészni az emlékezés dombján, mint sok más lírikusunk. Csakhogy, míg például Illyésnél baljós találmány az emlék, idegébe rágódott lázító elem, mely olykor forradalommá dagad, álomzavaró forró lendületté a zsibbadt jobbjában, életrontó lázadássá örvénylik, – Erdélyinél már veszít légnyomásából, hűl az állaga; Feketénél pedig selymes ködiben úsznak a feltünedező emlékek. Olyannyira, hogy csak a meseölő gonosz táltost veszi észre Bácska zaklatott ugarán. Csak kigyúlnak a perc fényénél s a költő szívesen elidőz rőzselángúknál, miközben fénybe vonják férfi vonásait. (Szilágy.)
Az elbeszélő hang a másik legjellemzőbb Fekete-vonás. Mozgalmasan, zökkenő nélkül és lendületesen tud emlékezni, – elbeszélni. Képei elevenek, úgy nyüzsögnek a jelzői is, hogy megtelik velük a fölidézett hangulatkép. Fürgék és merészek s versenytfutnak az igékkel:

Bogárdöngéses kis pitvarunkon
végigloholt és tűzbe nyalt a szél…

Szilágy szeretete, a fényesarcú gyermekkor idézése sokáig zümmög még bennem hajlékony dallamával és ritka szép képeivel. Olyanok ezek az emlékek, mint a jelzőfények – egy életre elkísérik a költőt és megvillannak alattuk elkanyargó utai. Épp ezekben a költeményekben éri el Fekete az írás lényegét: a véletlent, a játékosat, azt a kifejezésentúli lelki kalandot, melytől hőfokot nyernek a sorok ég megcsókolja, őket a végtelen. És azt a megnyilvánulására egyedül lehetséges hangot, ami mástól megkülönbözteti.
Szép költemény a Balkán. A magyar-szerb vártaközösséget, s a múlt [190] közös tragikumát egy költő sem érzékeltette ily erőteljesen, mint ez a vers a Moraván.
Mióta elszakadt közülünk, költészete egyre teljesebb lombosodást mutat. Ez a fejlődés inkább formai. Az elegancia érzésével azonban, mintha elmaradt volna az a rokonszenves láz, mely ugyancsak szerves része Fekete bácskai hangjának. Az Ó, Barackmag, Három arcom, Én drága népem, Új georgikon, Hé, bogárka! után igényes várakozással néztünk Fekete újabb versei elé. Merre kanyarodik vajon? Hová tisztul a hang? Mire futja a szuszból?
A válogatásban zavaró az időrend megbontása, szerintem, Feketét épp az egyenes fejlődés állította volna legtisztábban elénk.
Nekünk fáj, hogy a kisebbségi jelleg nem eléggé kihangsúlyozott. Igaz, ez a táj mindig is satnya volt múzsának. Csak mikor már pesti idézgetéseibe szűrve emlékké szépül sorsunk, akkor talál hangra. Kései szólam! (Mint porszem a szélfuvásban.) Vagy mikor temetni száll vissza a lelke (Szenteleky halálára) s akkor nem hisz a nyárderekán a halálban.
Maradt volna itt és zengett volna hittel és bizalommal e süket ugaron: derekabb dolog lett volna, mint kései idézgetése e zaklatott vidéknek.
Ezzel nem azt mondom, hogy odaát nem teljesít hivatást hiteles lírájával, hanem azt, hogy itt sokkal, de sokkal nagyobb szükség lett volna reá. S ki tudja, a pompeji katona példája mily irányt szabott volna tisztahangú, egyéni lírájának?
Az ízléses kötetet a Láthatár adta ki, Sehöpflin Aladár tömör és őszinte előszavával.