Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. március) 3. szám

Herceg János: Németh László: Magyar ritmus

A magyar líra Petőfi óta oly nagy fejlődésen ment keresztül és annyi hatást szívott magába, hogy ma valóban messze van a hagyományoktól. Németh László, aki a nemzeti kultúra különböző megnyilatkozásaiban mindig az összefüggéseket kereste s az eredetre utalt, érdekes tanulmányában most a magyar versformával foglalkozik. Általános esztétikai elvek talán nem tartják szükségesnek azt a kötöttséget, amelybe Németh László szorítja a magyar költészetet, de kétségtelen, hogy nem közömbös, milyen elemekből áll össze és milyen hatásokat árul el egy nép költészete. Bizonyos az is, hogy semmi sem fejezheti ki jobban érzésvilágát és vérmérsékletét, mint a vers, vagy a muzsika.
S ha a sajátosan magyar jellegért Bartók és Kodály felfedezték a népdalukat, miért ne keressük a magyar vers egyéni formáját? Németh fejtegetései bizonyítják, hogy érdemes visszafordulni a múltba, olyan értékekért, amelyek nem csupán magyar, de művészi szempontból is figyelemre méltóak.
A mai magyar költészet átmeneti korszakba esik. A géniusz mindig határvonalat húz maga köré és Németh László szerint a magyar lírának Ady óta nincsen géniusza. Tanulmánya így nem lehet figyelmeztetés, csak megállapítás. Mert: „A versforma olyan, mint a jellem; nem azt szabja meg, hogy az ember mit tesz, hanem hogy mit tehet.” A versforma, eredetét Németh László néha talán fontosabbnak tartja, mint magát a verset, amelynek értékét mégsem csupán ez a jelleg teszi művészetté, hanem az egyéni erők kisugárzása. Viszont azt nem állítja, hogy a faji eredetet magukon viselő régi költők valamennyien géniuszok voltak.
Németh László áttekinti az egész magyar költészetet és érdekes megállapításokat tesz az asszimiláns költőkre. Gellért Oszkártól például nem vitatja el, hogy a forma nemzeti jellegének szempontjából is maradandót alkotott. Az sem érdektelen, hogy a régi magyar versformát ugyancsak egy asszimiláns, Gábor Ignác fejtette meg. De a fajtiszta és jött-magyar elméletre semmi sem erősebb cáfolat, mint Petőfi tündöklése. Azzal, hogy Németh László a forma magyar voltánál fogva is tölébe helyezi Petőfit például Vörösmartynak, tulajdonképpen el is döntötte a kérdést: nem a származás jelenti kizárólag a magyarságot, hanem az, hogy a költő fel tud-e olvadni először a nemzeti [189] közösségben, hogy aztán abból szülessen meg újra.
Amit pedig befejezésül mond, az nem csak a költészetre vonatkozik, hanem minden irodalmi és művészi megnyilatkozásra: „Ha fölvetem: mi az oka verstanunk (s vele, hitem szerint, líránk) mai ájulásának; én az irodalmunkon úrrá lett rétori szellemet okolom. Író az, aki kimondja, amit a végzet belepréselt; rétor, aki megfogalmazza, amit várnak tőle. A rétor csillogtathatja a formát, de fontos formai problémát soha meg nem oldhat. Mert a forma jellem s aki mondanivalójában folyton alkalmazkodik, az verstanában sem érzi az egyenesség szorítását.”