Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. március) 3. szám

Szirmai Károly: Wass Albert: Csaba

Összeomlás, legyőzetlenül elvesztett háború, román megszállás – egy erdélyi város aggodalomba, bizonytalanságba, télesti csendbe dermedten.
A könyv elején egy fiúcska nyit be nagynéniéhez, örömmel újságolva, amit a dalolgató, román cselédlánytól hallott, hogy vége a háborúnak. De a rideg válasz hamar lehűti.
– Aki ezt mondta, hazudott. A háború csak ezután kezdődik.
S valóban, a kisebbségi sorsba hullott magyarság igazi háborúja – fennmaradásáért – csak ezután kezdődött. De itt az új helyzetből adódó első tanulság: Ami a román népnek boldog befejezés, a magyarnak keserves kezdet. S hétről-hétre nőnek, sokasodnak ezek az új tanulságok. Rétegesen egymásra rakódva, mint évgyűrűk a fában, moha a fatörzsön. A visszájára fordult világ minden cselekvést megbénít. A magyarság élete csak szenvedőleges formában jelentkezhetik. Mire ájultságából magához tér és sorsa irányításába beleszólhat, már benn járunk a regény közepén. Addig csak szorongani lehet, riadtan tűrni és várni, vagy a Csaba-álomba menekülni, vele takaródzni éjszakára és átvészelni a kegyetlen időjárást. Közben azonban sok szomorú esemény történik. A magyar földre martalóc-népség ront, oszt, darabol, szaggat, s még a meghagyott csonknak is fejszével esik: vágja, irtja az öregerdőt. Belekeseredve s még zordonabbá válva, keménykötésű, rendtartó magyar dől ki a sorból, egy régi portán idillikus, folyondáros világ omlik össze, városi magyar házak nagyhirtelen gazdát cserélnek, csak az előjogos here-társadalom uraskodik tovább gondtalan semmittevésben s szívtelen közönyben. Ily viszonyok közt veszi át a szinte nagydiák-padból kitépett Fileki Ferkó az adósságtól agyonterhelt örökség-csonkot. S így indul el a Csaba-álom valóság-útját keresve, míg el nem jut a lábát keményen megvető, helytálló s köz iránti kötelességét teljesítő, kisebbségi magyarhoz. Akarata, másokat serkentő példája s kitartása egy egész falut mozgósít a köz érdekében, s mikor a magyar iskola együttes áldo[187]zatkészséggel felépül, cselekvő természete már új feladat után néz. Szembeszállva a beszáradt lelkű s jövedelmét is féltő, papi közönnyel s a csak tessék-lássék intézkedő felsőbb-egyházi hatósággal, igére szomjas falujának ifjú és lelkes prédikátort szerez. Majd megszervezi a környékbeli magyarságot, hogy az éj leple alatt, cirkáló csendőrt és rendőrt kijátszva, hóban és fagyban, lehetetlen utakon, szavazó urnák elé járulhasson s a magyar kisebbség érdekében akaratát érvényesíthesse. Röviden, erről szól a regény.
S mialatt lassan, egyetlen epizódszerű kitérővel továbbszövődnek az események, újabb és újabb alakok bukkannak fel: magyarok, románok, zsidók s egy örmény. Nagyvárosiak, kisvárosiak, falusiak, a társadalom majd minden rétegéből. Úgy, ahogy a pillanatnyi szükség felvetette őket. Úgynevezett világnézetűek is. Az utóbbiak képviselője kissé naivan ábrázoltan. Annál szerencsésebbek a többiek. Úgyszólván valamennyi él, hiteles. A románok közül különösen a tanítónő marad meg emlékezetünkben. Rugalmas fiatalságával, tiszta szépségével, barátságos közvetlenségével, figurális ellentéte: a félbenmaradt, piszkos, örmény írnok, ugyanúgy. Az író egyébként nem sokat pepecsel alakjai megformálásával. Mint máshol, a szándék látszata a jellemzésből is száműzött. Az alakok néhány odavetett szóból vagy a párbeszédekből kerekednek ki.
Az író, végszava szerint, nem regényt akart adni magyar olvasói kezébe, hanem példamutató, buzdító írást. Mégis regény kerekedett belőle, építő, kisebbségi regény, szándékában simán eldolgozott, végkifejlésében szálazottabb, egyszerre több tanulságot is ejtő.
Jelmondata bátran lehetne minden kisebbségi magyaré: A mi háborúnk csak szelíd háború lehet, mindig önmagunkért folytatott, soha mások ellen. S míg szorongatnak, kisebbségi voltunkat emlegetik, összefogó, békés munkában s szívünkben az örök újra-feltámadás hitével, így növünk naggyá.
Ez, a jelmondathoz hangolt szelídség, hatja át az egész könyvet. Még ott is, ahol szenvedély sűrűsödhetnék, tragédia kerekedhetnék. Összeütközésre nem kerül sor, a szenvedélytől fűtött emberek nem rohannak egymásra – az író keze bénítóan közéjük hull – s mikor a porondon lábaknak kellene tusakodniok, öklöknek pörölyözniök, csontoknak ropogniok s vérszagnak szállania, a küzdő felek – alig egy lépésre egymástól – megjuhászodva állnak, legyőzve, legyőzve magától az írótól. Pedig a regény több nagy pillanatot dob fel. Mégis kitérésnél, megalkuvásnál, legénykedő erőösszemérésnél nem lesz belőlük egyéb. Az előre felvont épület csak engedelmes lakókat tűr meg, s nem olyanokat, akik sorsuk irányításában – cselekvőleg – maguk is részt akarnak venni. Az író a biztosabbra vállalkozott s nem a kockázatosabbra, az arányt többre becsülte a meglepő fordulatoknál. Vad, szakadékos hegyvidék helyett így lett regénye tája áttekinthető, megművelt, szépen parcellázott síkság, talán sáros, de alig kanyarodó utakkal – s a könyv: hibátlanul szerkesztett, csak a végzetszerűség lehelete nél[188]kül való. Pedig a megtorpant jelenetek, a torokbaszakadt indulatok azt mutatják, hogy az írónak nem idegen a másik út, a mélyebben vájó, görgetegesebb. Minden adottsága megvan hozzá: drámaivá forrósodott helyzet, velefeszülő párbeszéd, önkénytelenül simuló nyelv. S hogy valaki igazi író-e, elsősorban nyelve árulja el. Wass Albertet is ez teszi egyik legnagyobb erdélyi íróvá, hangulatok kitűnő érzékeltetőjévé és biztos emberábrázolóvá.