Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. március) 3. szám

Szirmai Károly: Ferdinándy és Gogolák: Magyarok és délszlávok

Egy ízléses, szép kiállítású, szemléltető képekkel díszített könyvecske fekszik előttünk. Nem most jelent meg, hónapokkal ezelőtt, s mégis, talán sohasem volt annyira időszerű, mint éppen ma, a magyar és délszláv örökbarátsági szerződés kicserélésének napjaiban.
Nem ez az első munka, mely a két nép kapcsolatainak megismertetésével foglalkozik, de jelentősége, mint történelmi munkáé, valamennyinél nagyobb. Pedig az utolsó tíz-tizenkét hónap sajtótermékeit böngészve, se szere se száma a hasonló törekvésű vagy a két ország megbékéléséinek útját egyengető cikkeknek, felolvasásoknak, dolgozatoknak. Németh László „Híd a Dráván” c. tanulmányán kívül a legtöbb azonban közírás. Egyáltalában az a baja az egész mozgalomnak, hogy túlságosan a napisajtó területére tolódott át s felületivé vált, ahelyett, hogy a rokonszenvkimélyítésre s kölcsönös megismertetésre biztosabb alapot keresett volna. Lendületes cikkekkel, ünnepélyes szólamokkal, történelmi hivatkozásokkal nem lehet két nép ellentéteit máról-holnapra megszüntetni. Még akkor sem, ha nemcsak a kölcsönös érdek kívánja ezt, hanem a középeurópai nagypolitikáé is. A napicikkek mégis csak szavak, elhangzanak, elszállnak. Könyv kell ide! [184]
Rögzítő, maradandóságba átmentő mű! Nem a pillanatnak írott, hanem a mának, a holnapnak. Ebben a nagyjelentőségű kérdésben kiegészítő szerepét semmiképpen sem nélkülözhetjük. De hol van ilyen könyv? Jugoszláviában tudtunkkal egyetlen-egyet sem adtak ki. Magyarországon is alig. Talán azért, mert olyan nagy a forráshiány. (Erről különben Feketekuty Béla dr. is panaszkodott.) De ez a néhány: mégis! Ezért örömmel fogadtuk vitéz Feketekuty Béla dr. „Jugoszlávia magyar szemmel” c. s a Kalangya múlt évi júniusi számában részletesen bírált munkáját, mely itt-ott hiányos adatai ellenére is, az összeomlás óta először igyekezett összefoglaló és tárgyilagos képet adni Jugoszlávia irodalmáról s messzi századokba merülő történelméről. Az ő törekvése azonban, az irodalmi emelkedettségű bevezetésen kívül, mégis csak közforgalomban levő alapfogalmak tisztázására s könnyen áttekinthető történelem-ismertetésre, tehát tanításra irányult, amit élvezetes írásmódjával sikerült is elérnie.
Ferdinándy Mihály és Gogolák Lajos „Magyarok és délszlávok” c. munkája ezzel szemben, bár kompendiumszerű tömörségű, nem oktató szándékú kézikönyv, hanem, mint elől is hangsúlyoztuk, történelmi munka. Ezen az a szerény írói megjegyzés sem változtat, hogy a „rövid összefoglalás nem is akart annyira úttörő dolgozat lenni, mint inkább a már ismert adatok csoportosítása.” Mert az oly csoportosítás, mely kilátó-pontot teremt különféle korok történelmi tájaira, hogy megmutassa az összefüggéseket, elhajlásokat, szétválasztókat, történetírói teljesítmény. Ehhez nemcsak magasabb igény és tárgyilagosság szükséges, hanem történelemszemléleti érzék is.
Imént meghatározott jellegénél fogva, ne várjon tehát senki a könyvtől propagatív szándékot, még ha a befejezésben található is néhány, ily színezetű mondat. Ez nem szerves tartozék, inkább útirányt jelölő. „A rokonszenvező hang talán magában is megmutatja, hogy a szerb-magyar érintkezéseknek merre kell haladniuk” – olvassuk. De éppen népszerűsítési szándéktól való mentességével s komoly történelemszemléletével többet használhat, mint bármely propaganda-írás. Akinek szeme van, lásson, akinek füle, halljon. „A kölcsönös megismerés nyilván sokat használhat mindkét népnek, melyet a történelmi sors sokszor állított egymással szembe, de amelyekben mégis annyira megvannak a megértésnek lelki és alkati lehetőségei.” Tehát, ha a kezdet kezdetén, a két népnek nincs egymás felé fordult arca, mert Szent István országa a szász császárok birodalmára néz, Horvátország a Mediterranaeum felé, Bosznia és Zéta pedig Bizáncra, „ma érdekeik egymásba kapcsolódnak, életformáik gyakrabban rokon jellegűek, történeti ritmusuk hasonló formák kifejezésére törekszik, településterületük pedig nemcsak érintkezik, hanem valósággal egymásba tolódott át, vagyis történetük, egymásrahatás szempontjából összehajló vonalakat ad.” Ezek a könyv irányjelző tanulságai. [185]
De mint tanulságok, nem egyedüliek. Gazdagon elszórtan mindenütt találkozunk velük, akár vélemény, akár gondolat, akár megállapítás formájában, nem annyira közbevetve, mint inkább egy eseménycsoport vizsgálatának eredményeképp.
Néha olyan kapcsolatokról is szó esik, melyekről, a történelemtanítás szándékosan megfeledkezett, nem gondolva rá, hogy ezzel talán több kárt okoz, mint amennyit az u. n. „történelmi dicsőség”-nek használ. Ezért forgatjuk annyi bizalommal Ferdinándy Mihály és Gogolák Lajos könyvét, mert lapjairól a történelem szól hozzánk, s nem a történelem-hamisítás. De az ily történelemíráshoz szellemi magaslat szükséges, olyan erkölcsi függetlenség, melyet semmiféle tekintet sem befolyásolhat, s melynek számára nincs kényes történelmi, kérdés. Nincs, mert ahogy nem vezérli irányzatosság, ő sem ismer nemzeti érzékenységet. Csak így írhat szabadon a magyar nagyhatalom Ó-Szerbiát érintő uralmi törekvéseiről, a latin kultúrának Horvátország útján való közvetítéséről, a Dalmáciára való hatalomkiterjesztésről, beszivárgó horvátok és szerbek természetes beolvadásáról, horvát eredetű magyar hősökről, ám ugyanakkor arról is, hogy a délszlávok a Duna-Tisza közét s Bánátot sok évszázados beszivárgással, török előli idemeneküléssel s letelepítéssel vették birtokukba, hogy később végleg igényt tartsanak rá. S így írhat a Csernojevics pátriárkának egy 1691-beli magyar kir. kancellári kiadványban is biztosított visszatelepítésről s mindenről, amiből kis elfogultsággal vitaanyag kerekedhetnék, s amiről többen, mintha nemzeti függetlenségüket érinthetné, meg sem engedik, hogy beszéljünk. Pedig mindez ma már a múlté! A lappangó fájdalomnak is azé kell lennie, ami történt, szentesítést nyert, megváltoztathatatlan. Forduljunk tehát arcunkkal a könyvnek melegebb áramulású oldalai felé, s töltsön el bennünket büszkeséggel, hogy a menhelyet nyújtó Magyarország segítette át a szerbséget a hazátlanságból mai helyzetébe, vagy még inkább, hogy a szerb kultúra bölcsője Magyarországon ringott, s a XVIII. és XIX. század szerb írói, tudósai, költői és jogászai Magyarországon nevelkedtek, s Szerbia értelmiségi utánpótlását hosszú ideig innen kapta. Mindezekhez hozzávehetjük a rövidebb-hosszabb magyar és délszláv együttélést, királyi, nemesi, polgári összeházasodást, népi vérkeveredést, a magyar szabadságharcok szerb hőseit, a „hajduk”-at, akiktől a színmagyarrá vált Hajdúság is nevét kapta. De főképp azokat az időket, mikor a két nép, sorsa egymásbakapcsolódását felismerve, vállvetve küzdött a közös veszedelmek ellen, s amikor egy Zrínyi Miklós udvara szinte Mátyás királyéval vetekedő kincsestára volt a szép, ritka könyveknek, irodalomnak, kultúrának. Horvát, szerb, szlovén vér és történelem – századokon át – sokszor összekeveredett a magyaréval, ezért alapanyaga a magyarságnak 20%-ban a dinári rassz, mintahogy a délszlávok is erősen kevertek turanid-elemekkel. Sok mindenről szól még a könyv, s kicsiny terjedelménél fog[186]va – mert képekkel együtt csak 44 oldal – zsúfoltnak is látszik, de nem az. S hogy így van, nemcsak az anyag arányos elosztásának s az események ügyes csoportosításának köszönhető, hanem a szép, tiszta fogalmazásnak s a sajátosan kemény, erőteljes nyelvnek, mely a szükséges szemláletességet sem nélkülözi.
Igényesebb olvasóknak való, akik egy történelmi munkában magasabb szemléletei s szépen megmunkált nyelvet is keresnek.
1) A könyv most szerb fordításban is megjelent.