Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. március) 3. szám

Szirmai Károly: Cankár Iván: A szegénysoron

A magyar fordításban kiadásra kerülő délszláv könyvek legértékesebbje. Seregszemlét tartva, jugoszláv regényviszonylatban is az. Az önfeláldozó anyai szeretetnek szebb, nemesebb, szívhezszólóbb emléket a világirodalomban is alig állítottak. „A szegénysoron” méltó párja a Nyugat kiadásában s ugyancsak Pável Ágoston erőteljes fordításában megjelent „Jernej szolgalegény s az ő igazsága” c. másik világhírű Cankar-regénynek. De míg ez szinte mázsás tömbökből épített s uralkodó alakjában valósággal sziklából kibaltázott, „A szegénysoron” finomabb, puhább, pókhálósabb szövésű, s szenvedő hősnője, a türelmesen fogadott sorscsapásoktól meghajolva, a valóság és álom egymásbalengő világából lép elő. Megszépített szegénység, szürkeség és szomorúság, ezzel jellemezhetnők leghívebben Cankarnak ezt a regényét.
Érdekes, hogy kezdetben, kivált a bimbózó szerelem álom- és valóságrévületes időszakában, Knut Hamsun „Pán”-jának és „Viktóriá”-jának ihlettől átforrósodott ébren-álmodásai kísértenek, a sápadt, törékeny Franckában pedig a finn Sillanpää Siljá-ja, de a hangulat lassú sötétedése s elmélyülése hamarosan rokonibb írók felé igazít. Régi nagy orosz klasszikusok szívünkbe markoló lélektájai jutnak eszünkbe, melyektől az újabb írók, egyre több szerepet juttatván az értelemnek, annyira elszoktattak bennünket. Elsősorban Csehov melegebb áramlású s alakjaiban is közelebbálló írásaira gondolok, utána a fagyosabb Dosztojevszkij „Egy halottas ház emlékiratai” c. szibériai regényére, ahol az ifjúságát és életét [182] elszívó börtönből szabaduló fegyenccel, mi is visszavágytunk a meggyűlölt, megátkozott, de esztendők hosszú vándorlásán át mégis otthonunkká édesedett falak közé.
Cankar regényéivel is így vagyunk. De az ő alakjai rokonszenvesebbek. Esettségük ellenére is emberibbek és egészségesebbek. Koránt sincs bennük annyi beteges vonás vagy lelki nyomorékság, mint sötét, ázsiai árnyékokkal terhelt orosz sorstársaikban. Két uralkodó valláséghajlat különbsége jelentkezik itt. A gör. keletié, melyre ráesik egy túlzott aszkétizmus s a bizánci ünnepélyes merevség árnyéka, s a katolikus vallásé, Róma mélykék egével, Itália tékozló verőfényével s szentferenci szegénységével, szelídségével s alázatával. Cankar regényalakjainak fatalizmusa, vallási szövedékeinél fogva erősen különbözik az orosz „nicsevó”-tól.
Mindenképpen elmondhatjuk, hogy könyvét olvasván, olyan élményben volt részünk, amilyent az, utolsó tíz esztendőben talán csak Kuncz Aladár „Fekete Kolostor”-a váltott ki. Mindketten szívük vérével írták regényüket. Cankar azonban még inkább. Szláv mélabúja is hozzásegítette, s utánozhatatlan egyszerűsége is. Könyve ott a legszomorúbb, ahol legegyszerűbb. Az ilyen helyeken szinte öszetöri lelkünket. Megindulásunkkal küszködve olvassuk, mikor pl. Tone, a legmostohább sorsú fiú, akár apja, világgá megy. Vagy amikor országútjárása közben, hosszú évek után, halálos betegen hazavetődik s másnap vértócsában ott marad. Alig hangzik el néhány jelentéktelen mondat, s mégis úgy érezzük, hogy végtelenségek nyílnak meg előttünk megkönnyeztető szomorúsággal.
A regény hatása sokáig fogvatart. Még azután sem szabadulunk egészen. Mélységes emberségű, idegen fájdalmak részeseivé lettünk. Mintha csak magunk szenvedtük volna végig az útszélre, szegénysorra lekerült emberek életét. A kivertség és nyomorúság megszépítésében Cankar ebben a regényében szinte az orosz klasszikusokkal vetekszik. Az egész szegénynegyed nála egyetlen nagy család. Emberei különbözései ellenére is, egyarcú, egylelkületű, egygondolkozású. A nyomorúság összebujtató melegségéiben valamennyiüket áthatja az egymáshoztartozás és segítés. Még azokat is, akik csak nemrég züllöttek hozzájuk. Egymás előtt nincs titkuk, nincs szégyelnivalójuk. Szegény, szánandó, elesett emberek. Nem rosszak, csak szerencsétlenek. Még az örökké lázongó és mindent káromló csizmadia is részvétünkre érdemes, annyira jó a szíve. Egészben véve: Cankar szegénysorban élő emberei sokkal könyörületesebbek egymás iránt, mint a városban beljebb lakó gazdagok. S nem fenekedők. Igaz, itt nemcsak egy lekerült osz[183]tályról van szó. Sokkal többről, magáról a szlovén népről, mely az Alpok hegyei és völgyei közé szorítva, egy hatalmas, idegen nép uralma alatt élt sokszázados szolgaságban, s csak vallása adott néki kitartást s vigaszt sorsa elviselésére. „A szegénysor” jelkép is. Jelképe az osztrák uralom alatt gyarmati helyzetben senyvedő szlovén népnek. Cankar, amikor az önfeláldozó anyai szeretetnek s a földhözragadt szegénységgel való hősies küzdelemnek messzi századokra felmagasodó emléket állít, emléket állít küszködő, szenvedő maroknyi népének is.
A regényben a sír is jelképpé nő. A szegénysor országutakra szakadt vándorainak csak ez jut. A szívet darabokra tépő anya többet nem adhat. De a csöppnyi sírgödör mindenkit hazavár. Haza is jönnek valamennyien, meghalni vagy temetni.
Nagyon szomorú s felejthetetlen könyv. A költészet, a könyörület s a szeretet azonban megszépíti. S megszépíti az álom, mely a testet öltött vágy csodálatosan szép tájaira röppenti el a szerencsétleneket, amikor már nagyon elviselhetetlenné válik számukra az élet.
Fordította Pável Ágoston