Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. március) 3. szám

Herceg János: Délszláv írók magyar nyelven

A budapesti Királyi Magyar Egyetemi Nyomda három délszláv író munkáját jelentette meg magyar fordításban; a szerb Crnjanski, a horvát Kolar és a szlovén Cankar művét. E három író munkája nemcsak jelképesen utal a fiatal Jugoszlávia nemzeti és kulturális tagoltságára, de híven mutatja be a három égtájat is, amelyekből a szerb-horvát-szlovén királyság megalakult. A három nép rokonságát nyelvi és vérségi kötelékek igazolják, egyesülésüket a hasonló sors és az abból származó politikai szükség, sajátos és egymástól elütő kultúrájukat viszont a különböző hatások alatt eltöltött évszázadok.
Jugoszlávia nemzeti egyéniségéről így még korai lenne beszélni, mert ilyesmi nem alakulhatott ki huszonkét év alatt, de az irodalom kibontakozását a nemzet lelkének hatóerejévé, bizonyára meggyorsítja majd a közös állam, a közös nyelvterület és a hasonló életmód. A német hercegségeknek éppoly kevés időre volt szükségük, mint a magyar Erdélynek, hogy külön kultúrájukat be[178]olvasszák abba a közösségbe, amely a nemzetet jelenti. Hogy Jugoszláviának ez a lelki egysége az irodalomban is megszületik-e, az jövő politikai helyzetétől függ.
Ma még külön él Šumadia, külön Zagorje és külön a délszláv Svájc Szlovénia. De régionalitáisát megtartotta Bosznia, Crna Gora, Dalmácia, sőt még a Vajdaság is. Cankar a szlovén hegyekből egyidőben lépett Európába és Jugoszláviába. Az ő világa Beogradnak éppoly új volt és sajátosságában idegen, mint Párizsnak. Munkássága még ma sem közkincs a jugoszláv szellemi életben. Ő szlovén volt és az maradt! Crnjanski mintegy Európából tért vissza a nemzeti múlthoz, de az ő szerepét már nem egy zárt népi kultúra jelölte ki, hanem az a politikai cél amely az egyesülésben megvalósult. Kolar kettőjük között kiegyenlítő szellem lehetne. Az európai kultúra nála fölénybe zárkózott; a horvát parasztot magasról nézi, a hagyományokra nem büszke, csak a valóságot látja, a jelent, és azt hol iróniával, hol pedig könnyed kritikával kifogásolja.
Ez a három író mutatja be a mai Jugoszlávia irodalmát és a magyar közönségnek, függetlenül az időszerű politikai háttértől, bizonyára maradéktalan élvezetet nyújt Crnjanski, Kolar és Cankar művészete.
*
A szerb irodalomban a történelem, mint témakör, külön előjogokat élvez. A regősök, a szerb néplélek százados kifejezői, a nép hősi felemelkedéséről és tragikus bukásáról énekeltek. Miloš Crnjanski „Örökös vándorlás” című történelmi regénye Mária Terézia korában játszódik s a hősi eposzoktól eltérően, szigorúan zárt kompozícióval és mondanivalójának fegyelmezettségével mentes minden legendáris túlzástól. Pedig eposz az „Örökös vándorlás” is, egy egész nemzet nyugtalansága remeg benne és három ember sorsán keresztül egy nép élete áll elénk. Modern eposz! Talán így jellemezhetnénk legjobban Crnjanski művét, mert az irodalom legújabb elemeit használja. Nem merül el a korban, amelyet megfest, csak annyira éppen, amennyire a helyzetrajz megkívánja, különben megtartja a távlatot. De az írónak ez a magatartása még csak elmélyíti és felnagyítja a történet tragikumát. A korhűség így még hitelesebb!
Az a művészet, ahogyan Crnjanski alakjait megformálja, páratlan a mai szerb irodalomban. Előtte is, talán csak Bora Stanković hősei voltak ennyire húsból, vérből és indulatból valók. De az utóbbinak néha ellágyult a szíve és megremegett a keze; Sofkaját gyakran elönti a finom szláv érzelmesség; az indu[179]latok ilyenkor elülnek és zeng a líra, a lélek muzsikája. Vuk Isakovićnak ezzel szemben, mintha nem is volna lelke, csak ormótlan teste, torzonborz szakálla, dühe, amikor öklével veri a lovát és félelme, amikor gróf Gvadányi előtt kudarcot vall a szlavón regiment. Ugyanígy a gyönyörű Dafina asszony is, vággyal, szégyennel és szerelemmel van tele, Aranđel Isaković pedig, aki megmaradt ravasz kereskedőnek, mint egy lusta, kegyetlen, keleti kéjúr él a regényben.
Csak ez a három ember áll a történet tengelyében: az egyik harcol, a másik kereskedik, a harmadik, az asszony, vágyakozik, rettenetesen vágyakozik szerelem után. S mintha ez a három ember lenne a szerb nép egyéniségének szimbóluma, mintha a három jellem szintézise adná az egész szerb népet. De különben is a mű elejétől végig e jelkép felé mutat. Az olvasónak éreznie kell, hogy nemcsak a szlavón regiment örökös vándorlásáról van szó, hanem az egész nép hazátlanságáról, üldöztetéséről.
A szerbek katonák voltak és kereskedők, útjuk a Fekete-tengertől a Duna mentén húzódott Európa szívébe. Szerbia rabságban élt és a határokon kívül élő fiai, vagy gazdagodtak, vagy pusztultak; idegen érdekek védelmében szereztek hősi babérokat, nemzetükért azonban nem tehettek semmit. De volt bennük valami rettentő erős ragaszkodás vallásukhoz és nemzetiségükhöz, amely lassan politikai öntudattá nőt s a katonák és kereskedők, akik idegen országokban éltek, kívülről kezdték építeni az új Szerbiát. Ezt a néma, szívós harcot érzékelteti Crnjanski könyve. E törekvésekből úgyszólván semmit sem látni a regényben, csupán sejteni lehet a jelképekből azt, amit a történelem a szerb nép életében idáig megvalósított. A kornak csak az árnyéka nyúlik a jövőbe.
De az epikus jelleget erősen kidomborítják Crnjanski színei, vérbő és a cselekményhez szorosan tapadó, indulatos stílusa, ritmikus mondatai és az a költői kulturáltság, amely a képek és események csoportosításában megnyilvánul. Az a jelenet, amikor az elvadult, marcona szerb katonák a katolikus templomban ülnek és elkápráztatja őket a római vallás pompája, az a jelenet igazolja legjobban, hogy Crnjanskinak mélyebb szándéka volt művével. Amikor igy egymás mellé hozta a latin és bizánci kultúra hatásait, lehetetlen nem éreznünk, hogy Európa és a Kelet ütközött meg a szerb katonákban, – illetve a szimbólum igazi értelme szerint – a szerb népben. S ez a szándék ad művészi értéken túl mélyebb jelentőséget a műnek.
Egy kis nép írója, aki nemzete történelmét ilyen magas hangon tudta megszólaltatni, megérdemli nemcsak a magyar, hanem a világirodalom figyelmét is. [180]
Crnjanski művét Csuka Zoltán ültette át magyar nyelvre azzal a teljes megértéssel és művészi alkalmazkodással, amellyel vissza tudta adni az eredeti minden költői szépségét, ritmusát és muzsikáját.
*
Érdekes elbeszélő ez a Slavko Kolar! Az elbeszélés szabályaitól eltérően egyáltalán nem törődik a kompozícióval, a zárt szerkezettel, minduntalan elkalandozik és csak hosszú kerülővel tér vissza a cselekmény kezdeti síkjához. Vérbeli elbeszélő, fegyelem és minden korlát nélkül. De ez nem is csoda, ha figyelembe vesszük, hogy ő sohasem egy, az életből kiragadott történetet akar elmondani, hanem magát az életet bemutatni. Az életet, amelynek csak epizódjai a kerek, befejezett történetek. S az olvasó igazat ad Kolarnak, mert érzi, hogy közvetlenebb, természetesebb formában így többet kapott.
Az európai irodalom az utóbbi években nem tudott magához térni a meglepetéstől, hogy a svájci Ramuz-nek milyen kis terület elég, ahol lejátszhatja regényeit. Csupán a vaudi kanton. Nos, Kolarnak még annyi sem kell. Neki untig elég az a néhány ház a Bikás-tető alatt, ahol parasztjai élnek. Mindössze két-három család, azokból kerülnek ki hősei. Kevesen vannak. Egy-egy alakja többször is szerepel és a kicsiny terület tájrajzát annyiszor vetíti elénk az író, hogy végül sokkal hitelesebb és sokkal gazdagabb képet kapunk a vidékről és az emberekről, mintha egy nagy regénybe fűzte volna mondanivalóját. Mert így elbeszélései mindig egy közös magból születnek és kiegészítik egymást. Amit egy darabban nem talál meg az olvasó, azt felfedezi az egészben, az író övrjében és akkor feleszmél: hiszen mégis egy kerek, zárt világgal ismertette meg az író.
Kolar parasztjainak nehéz a sorsa. Valahol egészen mélyen élnek az emberi életszínvonal alatt, de mégis türelmesek, tekintélytisztelők és engedelmesek. Isten rendelését és az urak dolgát úgy fogadják, hogy szinte helyeslik és szeretnének minél előbb túl lenni rajta. Beteg lesz például a szép Janica és senki sincs, aki igazán sajnálná, aki ne kívánná mielőbbi halálát. Még az ura is, aki pedig büszke volt rá, mert az erdész úr is megmondta, hogy olyan az az asszony, mint a nyírfa, oly finom és előkelő a többi asszony mellett. De hát az élet folyik tovább és beteggel csak nyűg az élet.
Különben ez az egyetlen elbeszélése Kolarnak, amelyben a történet drámává sűrűsödik. A többi négy elbeszélésben – az utolsó valóságos regény – a komor hangulat teljesen felenged és mindent elönt az író derűs szemlélete. A nehéz paraszti sorsokba [181] néha-néha belecsuklik Kolar gunyoros hangja, a sötét színeket feloldja jótékony humora. Nem a parasztot gúnyolja, hanem talán magát az életet, amely ilyen reménytelen világba lökte hőseit.
A részvétnek és iróniának ez a finom játéka adja meg Kolar elbeszéléseinek azt a sajátos jelleget, amely az általános és egyre inkább elmosódó irodalmi célok fölé emeli ezt a nagyon érdekes tehetségű horvát írót.
A magyar kötet Hadrovics László fordításában „Ítéletnap” címmel jelent meg. Az egyébként hű és lelkiismeretes fordításban természetesen nem érvényesülhetett a horvát nyelvjárás, amely az eredeti elbeszéléseknek külön ízt ad.