Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. március) 3. szám

Szirmai Károly: Magyarországi írók jugoszláviai felolvasó útja

Meghívásuk már régóta esedékes volt. A viszonzás azonban sokáig váratott. Talán egy kissé meg is késett. De mindegy, csakhogy eljöttek s itt voltak. Nagyon vártuk már őket s nagyon örültünk nékik. A szívünket is kiraktuk volna, ha kérik. Annyira megszentelt csengésűnek éreztük ezt a két szót: magyarországi író. Gyermekként, szinte abban a boldog kábulatban ringattuk magunkat, hogy külön-külön is észrevesznek bennünket, a ránk nehezedő, nagy, szíves tolongásban. Az a szép asszony, aki föléje hajolt Nyirőnek, mikor derűs nyugalommal autogramját osztogatta, az a gyermeteg leány, aki szinte repesve szorongatta a Havasok könyvét, az a szegény magyar diák, kereskedősegéd, aki megigézve nézte a nevüket fáradhatatlanul aláírókat, s némiképpen talán mi írók is szegény rokonnak érezve magunkat a találkozáskor, akit holnapra már elfelejtenek. A látogatók szakadatlanul jöttek-mentek, még vidékről is, egyik a másiknak adta a kilincset. Kelemen János tiszta, ízléses és takaros könyvkereskedése, a „Globus”, valósággal zarándokhelyévé vált a Novi Sad-i magyarságnak. Csak az volt a kár, hogy kevés volt az idő. Kötelező, de barátságparancsolta, tisztelgő látogatás is elvett belőle. A magyar szívet oda is el kellett vinni, a magyar szeretetet ott is meg kellett ragyogtatni. Pedig mi – önzőn – egész magunknak szerettük volna őket. Letelepedni köréjük, kérdéseinkkel elhalmozni, bajainkat elpanaszolni, hisz oly régóta vártunk erre a beszélgetésre, mert azután, ki tudja, mikor jutunk ismét hozzá. De a kötelesség percmutatója sietve szaladt, hajszolta vendégeinket, hajszolt bennünket, s hamarosan itt volt az este, az ünnepi est, melyen tulajdonképpen csak három magyarországi író olvasott fel, [177] Bókay János, Nyirő József és Szabó Lőrinc, mert Csuka Zoltánt, ha innen el is költözött, félig-meddig még mindig idevalónak érezzük.
Magáról a felolvasásról, szükségtelennek tartjuk, hogy beszámoljunk. Fontoskodás volna néhány szokványos jelzővel vagy megállapítással bemutatni azokat az írókat, akiknek helyét a sokkal illetékesebb bírálat mindtöbbször is kijelölte. Elég, ha annyit mondunk, hogy a terem kicsinynek bizonyult s a közönség minden szám után sokáig tartó tapssal adott kifejezést tetszésének. Olyan sikerük volt a felolvasóknak, amilyen nálunk még soha! S ennek azért örülünk különösen, mert az anyag nem volt u. n. közönség, anyag, csak részben, de az is színvonalas. Szabó Lőrinc végtelen szerénysége, Nyirő József derűs szeretetreméltósága s Bókay János szellemes rögtönzései, mint egyéni tulajdonságok, felejthetetlenek maradnak számunkra. Csak azt sajnáljuk, hogy mindez oly rövid ideig tartott, s nem hallgathattuk őket még sokáig, nagyon sokáig. Itt voltak s máris elmentek. Még a kezüket sem szoríthattuk meg igazán.