Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. március) 3. szám

Ámon Ágnes: A rabtámogatás és rabbiztosítás Magyarországon

A bűnözés elleni küzdelemnek a büntető igazságszolgáltatáson és a jó szociálpolitikán kívül arra is ki kell terjednie, hogy a szabadságvesztésbüntetések végrehajtása után a szabadulók újra elfoglalhassák helyüket a társadalomban. Ezt a nélkülözhetetlen munkát végzi immár huszonegy esztendeje Magyarországon a „Fogházmisszió”, lankadatlan, fáradtságot és anyagi áldozatot nem kímélő kitartással és emberbaráti szeretettel. Nincs szükség összehasonlításra a hasonló célból létesült külföldi intézményekkel, hiszen az egész világon úgyszólván vezető helyen áll a magyar igazságszolgáltatásnak az a páratlan gesztusa, mellyel a büntetőeljárással egyidejűleg lehajol a szerencsétlen megtévedettekhez, hogy segítő kézzel egyengesse bizonytalan lépteiket a becsületes munka folytatásának lehetőségei felé.
Mielőtt azonban rátérnénk a magyar rabtámogatás és rabbiztosítás és ezeken keresztül a „Fogházmisszió” lényegének tüzetes ismertetésére, nem mulaszthatjuk el, hogy néhány szóban legalább [171] ne adózzunk azon nemes férfiak emlékének, kiknek melegen érző lelkéből kivirágzott annak a nemes gondolatnak nagyszerűsége, amely sok erkölcsileg megtévedt embert vezet vissza hosszú idő óta a becsület útjára.
Valamikor a börtön- vagy fogházviselt ember örök időkre megbélyegzett, megvetett kitaszítottja maradt a társadalomnak. A munkalehetőségek ajtajai egyszersmindenkorra bezárultak előttük és bizalmatlanság és gyanú kísérte őket egész elhibázott életükön keresztül. Meg kellett tehát születni egy megértő ember lelkében annak a gondolatnak, hogyha a szabadságvesztést szenvedett emberen, kiszabadulása után nem segítenek, önhibáján kívül ismét elmerül az újabb bűnök örvényében, mert erkölcsi erejét megtöri a nyomor és a tanácstalanság.
Az első rabsegélyző egyletet Whistar Richard 1776-ban Philadelphiában alapította, aki a fegyház melletti lakásából gyakran látta szomorú állapotát az ablaka alatt elvonuló, szabadult raboknak
Európában a legrégibb rabsegélyző egyesület a dán Odenseeben 1797-ben alakult.
Az 1846 évi frankfurti börtönügyi kongresszuson már többen rámutattak a szabaduló rabok gondviselését intézményesen irányító missziók szükségességére.
Franciaországban az „Union des sociétes de patronage en France” 1904-ben már 109 egyletet foglalt magába s azok közül 25 Párizsban székelt.
Németországban a felekezeti egyesületeken kívül 600-nál több „Fürsorgeverein für entlassene Gefangene” működik, ezek élén a Deutscher Reichsverband für Gerichtshilfe Gefangenen- und Entlassenenfürsorge (Hamburg) áll.
Magyarországon 1874-ben alakult meg a „Budapesti rabsegélyző egylet” azzal a céllal, hogy vagyontalan vizsgálati foglyoknak és elítélteknek megkönnyítse a polgári életbe való visszatérését. Ezt az egyletet az igazságügyi kormány is évről-évre segélyezi.
Amíg megvolt menedékháza, abban a szabaduló rabok munka fejében hajlékot és élelmet kaptak, oktatásban és gyógykezelésben is részesültek. Később az állam támogatásával vidéken is keletkeztek hasonló egyesületek.
Az 1908 évben 79 rabsegélyző és patronázs (fiatalkorúakat gyámolító) egylet a „Patronage Egyletek Országos Szövetségébe” tömörült, mely Budapesten munkaközvetítő irodát tartott fenn.
A háború és a forradalom folytán ezeknek az egyleteknek erőforrásai kiapadtak s ezért működésük a „Budapesti rabsegélyző egylet” kivételével most szünetel.
Helyettesítésükre 1919-ben tanítók és tanárok közreműködésével az igazságügyi kormány támogatása mellett megalakult a budapesti „Fogházmisszió”, mely jelenleg a büntetőtörvényszék föld[172]szintjén (Markó utca 27. sz. alatt) a büntetőjárásbíróság mellett van elhelyezve.
Ezenkívül a „Szociális missziótársulat” fogházmissziós szakosztálya (pestvidéki törvényszék épületében), valamint ennek vidéki szervezetei a katolikus, a „Bethánia egylet” és a „Fébe” evangélikus diakonissza egyesület pedig a protestáns rabok érdekében fejt ki emberbaráti tevékenységet.
A budapesti „Fogházmisszió” nemes embermentő munkája több ágra oszlik. Ezek:
1. Erkölcsi megerősítése a hozzáforduló vizsgálati foglyoknak vagy raboknak.
2. Állásszerzéssel és anyagi támogatással a fogvalévők hozzátartozóinak, illetve családtagjainak megmentése az elzülléstől.
3. A szabadult rabok segélyezése.
Ez a három ténykedés öleli fel nagyjából a „Fogházmisszió” tulajdonképpeni nélkülözhetetlen munkáját.
A „Fogházmisszió” állami támogatással létesült országos jellegű intézmény. Ugyanis ezt az intézményt nemcsak a Budapestről, hanem az ország többi fogházából és büntetőintézetéből szabadulók is állandóan felkeresik úgy maguk, mint családjuk érdekében.
Hogy teljesen hibátlan és minden tekintetben kifogástalan képet nyújthassunk a „Fogházmisszió” nagyszerű munkájáról és egyben a magyar rabsegélyzés kifogástalan voltáról, a részletesen és behatóan tanulmányozott kérdések és adatok mellett felmerülő kétségek elkerülése végett segítségül vettük dr Szöllőssy Oszkár „Magyar börtönügy” című kitűnő művét.
Ez a munka rávilágít a magyar rabsegélyezés hibátlanul működő és egész Európában egyedülálló gyorsan és hathatósan segítő és támogató munkásságára.
Idézem tehát az idevonatkozó hatályban lévő rendelkezéseket, melyek egyúttal a „Fogházmisszió” munkájának a tulajdonképpeni keretét alkotják. Ezeknek a rendelkezéseknek köszönhető elsősorban, hogy mód van a legjobban rászoruló eme társadalmi réteg támogatására.
1. A magyar törvény értelmében az olyan letartóztatottat, akinek szabadulásakor ruhája nincsen és annak megszerzésére vagy útiköltségre munkakeresménye elégtelen, el kell látni a szükséges és nélkülözhetetlen ruhadarabokkal és a szükséghez képest a legolcsóbb közlekedési útijeggyel is.
2. Fedezni kell az esetleg elhalt letartóztatott temetésének költségeit, ha azokat munkakeresményéből vagy egyéb pénzéből kifizetni nem lehet.
3. 50 P-őt meg nem haladó összeg erejéig készpénzsegélyben lehet részesíteni az olyan szabadulót, aki hosszabb idejű letartóztatása alatt szorgalmával és jóviseletével alapos reményt nyújtott [173] a javulásra. Méltánylást érdemlő rendkívüli esetekben magasabb összegű segély engedélyezése kérhető az igazságügyminisztertől. Különösen arról kell idejekorán gondoskodni, hogy ne rongyokban hagyja el az elítélt a letartóztató intézetet, mert a lerongyoltan szabadulókat előbb-utóbb megint elnyeli a kriminalitás örvénye.
A kijavítható ruhadarabokat az intézeti szabóüzemben, a lábbeliket a cipészműhelyben kell használható állapotba hozni. Minden intézetnek be kell szereznie a segélyalap terhére a szabadulók egyévi előrelátható ruhaszükségletének megfelelő készletet (fehérneműt, felsőruhát stb.) Ha nyersanyagot szereznek be, azt az intézeti iparüzemnek díjtalanul kell feldolgoznia. A segélyezésekről minden költségvetési év végén kimutatást kell felterjeszteni az igazságügyi minisztériumba.
Továbbá minden letartóztatott érdekében, akinek szabadulási utáni elhelyezkedése megfelelően biztosítva nincsen s aki figyelemmel a letartóztatás ideje alatt tanúsított magaviseletére és munkakészségére, aggály nélkül ajánlható a munkaközvetítésre hivatott hatóságok figyelmébe, a kellő időben legalább egy-két héttel a szabadlábra helyezés előtt a kir. ügyészség vezetőjének, illetve a büntetőintézet igazgatóságának hivatalos átiratban kell ahhoz a munkaközvetítő hivatalhoz fordulnia, melynek körzetébe az illető szabaduló elhelyezkedni kíván, illetve ahol annak elhelyezkedése, – tekintettel személyi viszonyaira és a közviszonyokra – a legcélszerűbbnek mutatkozik.
A gazdasági munkások elhelyezését a községi, körjegyzőségi és törvényhatósági munkaközvetítő hivatal központi és vidéki szervei igyekeznek biztosítani. Az ilyen tárgyú átirat, mely a szabaduló egyén főbb személyi adatait és azokat az okokat is ismerteti, amelyek az ajánlást indokolttá teszik, lezárt borítékban kézbesítés végett, szükség esetén magának a szabadulónak is átadható.
A rabbiztosítás
Azokat a letartóztatottakat, akik fegyház-, börtön-, fogház-, vagy elzárás büntetésüket töltik, e büntetésük kiállása közben üzemi baleset folytán előállható sérülés vagy halál esetére biztosítani kell. Kivétel csak azokra nézve áll fenn, akiket a bíróság felmentett a munka alól vagy akinek a büntetése a mellékbüntetéssel együtt egy hónapnál rövidebb, hacsak valamely rabmunka vállalkozó üzemében nem foglalkoznak. A balesetbiztosítás hatálya nem áll fenn a büntetésfélbeszakítás és a szökés tartama alatt.
A biztosítás akként történik, hogy a házi üzemben foglalkoztatottakért és a házimunkásokért a kincstár, a vállalati üzemben dolgozókért pedig a rabmunka vállalkozó bizonyos – díjosztályonként megállapított – biztosítási díjat fizet a letartóztató intézet pénztárába. [174]
A befolyó biztosítási díjakat a „Rabmunkások biztosítási alapja” címén egy hitelintézetnél (a „Pesti Hazai Első Takarékpénztár”-nál) nyitott folyószámlára kell befizetni.
A biztosítási alappal az igazságügyminiszter rendelkezik, aki az u. n. „Rabbiztositási felügyelő” útján gyakorol felügyeletet a rabbiztosítás felett.
A testi sérüléssel járó baleset után a biztosított a „Balesetvizsgáló bizottság” (Fogházban: a kir. ügyész, orvos és fogházvezető tiszt, – orsz. büntetőintézetben: az igazgató vagy helyettese, orvos és gondnok. Márianosztrán a gondnok helyett a sérült letartóztatott hitfelekezeti lelkésze, vagy ennek hiányában az irgalmasrend egyik tagja) által megállapított baleseti segélyt s ha munkaképessége megszűnt, járulékot is kap.
Halálos baleset után az elhaltnak belföldön lakó hozzátartozói kapnak járulékokat, amelyek együttvéve nem haladhatják túl évenként az elhalt évi munkakeresményéinek 66⅔%-át. A segélyt és a járulékot az igazságügyminiszter utalványozza ki.
A rabbiztosítási ügyekből eredő perek a járásbíróság, mint a munkásbiztosítási bíróság, Budapesten a külön budapesti munkásbiztosítási bíróság, felsőbb fokon a magyar királyi munkásbiztosítási felsőbíróság hatáskörébe tartoznak.
A rabbiztosítás újabb szabályozása most van folyamatban az igazságügyminisztériumban.
Ezeknek a törvényes rendelkezéseknek alapján indul el tehát a „Fogházmisszió” tulajdonképpeni lélekmentő munkájára, amikor tagjai személyében odaáll a kiszabaduló fogoly mellé, hogy irányításával és anyagi támogatásával megvédje az oly gyakori és a magárahagyatottsággal fellépő visszaesés veszélyétől.
A „Fogházmisszió” munkája
A büntetését kitöltött fogoly útja vissza a meg nem tévedettek közé nehéz és gyötrelmes. A büntetéssel megbélyegzett ember lépten-nyomon bizalmatlansággal találkozik, s ha a becsületes életmódra nem talál alkalmat: újra bűnözővé válik.
Azt az időt kell tehát a „Fogházmissziónak” szociális és embermentő munkája végrehajtására felhasználnia, amikor a szégyenkezéssel megkezdett úton a szabaduló kilép a börtön kapuján és megindul vissza oda, ahonnan egyidőre az igazságszolgáltatás büntető keze kitiltotta.
A fogházügyész, illetve a hatóság köteles ügyelni arra, hogy a „Fogházmisszió” tagjainak érintkezése az előzetes letartóztatottakkal és a vizsgálati foglyokkal ne veszélyeztesse a nyomozás vagy a vizsgálat érdekeit, a jogerősen elítélteket illetően pedig a büntetés célját, s általában a letartóztató intézet rendjét és fegyelmét. A „Fogházmisszió” működésénél azt tartja szem előtt, hogy már a kiszabadulás előtt jóelőre pártfogoltjai mellé álljon. [175] s kivizsgálva helyzetüket megtalálja a módokat a leghathatósabb segítésre.
Így meghallgatja a panaszokat, felveszi az érintkezést a fogvalevő családjával, a rászoruló hozzátartozókat segélyezi, s ha a fogolynak nincs jogi képviselője, indokolt esetben kegyelmi, vagy büntetésfélbeszakítást célzó kérvényt is nyújthat be.
Azonban ennek a tevékenykedésnek is határt szab egy miniszteri rendelet:
„A bűnvádi eljárás tárgyává tett ügyről csak védő nem létében és csupán a kir. ügyészség vezetőjének írásbeli engedélye alapján szabad az előzetes letartóztatottakkal és vizsgálati foglyokkal szót váltani (27. 750/1921).”
Jelenleg három missziós tag látja el a budapesti büntetőtörvényszék épületében székelő „Fogházmissziós” iroda tennivalóit. Fáradozásuknak és példás kötelességteljesítésüknek legszebb bizonyítéka az 1939 évi család- és rabsegélyezés adatai:

[Táblázat 01]

Ezek szerint az említett évben összesen 2172 szabadultat és 920 családot segélyeztek. A kifizetett összegből a szabadultaknak 5000 Pengő, a családoknak pedig 2800 Pengő jutott.
A „Fogházmissziót” tagjai állandóan látogatják a pártfogásba vett családokat és irányító segítségüket különösen a gyermekek érdekében fejtik ki hathatósan. Havonta egyszer, de egyes kivételes esetekben gyakrabban is felkeresik pártfogoltjaikat. Nemcsak segélyezik őket, de ügyes-bajos dolgaikban segítségükre is vannak, pld. az előljáróságokhoz kérvényt írnak, okmányokat szereznek be, lelki vigaszt nyújtanak az arra rászorulóknak s a felkaroltakat anyagi helyzetükhöz mérten esetenként készpénzsegélyekkel is ellátják.
A „Fogházmisszió” nőtagjai munkájukat körzetekre osztva végzik. Állandó munkájuk felbecsülhetetlenül értékes, mert gyors és szeretetteljes. Közbelépésükkel sok családot mentettek már meg az elzülléstől.
Egyszer öngyilkosságot akadályoznak meg, máskor kenyeret és otthont nyújtanak az éhezőknek és hajléktalanoknak, de minden [176] esetben tapintattal, megértéssel és a legteljesebb jóakarattal végzik nemes, embermentő munkájukat. Szerény és kötelességtudó harcosai ők a társadalomnak, akik névtelenül járják hivatásuk lélekemelő, de nehéz és fárasztó útjait. Ahova mennek, vígaszt és reménységet visznek, s egyúttal munkájukkal nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a megtévedettek életük további szakaszain még jóvátehessék a társadalom ellen elkövetett hibájukat.