Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. március) 3. szám

Herceg János: Cirkusz az Alma-utcában

A hosszú utca félig falu, félig város. Az elején elindul az ember és amerre néz, csupa sokablakos úriház áll, esőben nem harmonikáznak a téglák, mivel aszfalttal van felöntve a járda, itt-ott fityulás szobalány fekszik az ablakban és enyeleg a pékségeddel, azzal a nagy melákkal, aki már reggel korán biciklijén ül, hátán az istentelenül nehéz kraksznival és fütyül és dalol, ahogy éppen eszébe jut, vagy ahogy jobban bírja szusszal: Hol voltál az éjszaka, nem voltál az ágyadba…
S az ember nem tudja jeladás ez az ének, vagy gonosz célzás, de az bizonyos, hogy az utca valamennyi szobacicája megjelenik az ablakokban, félrehúzott szájjal ragyognak, mint a nap és azt mondják: Fene a strici pofádba. – S a bitang pék biciklijén vágtatva, villámgyorsan felkap mindegyik ablakhoz: – Holihopplá! – rikoltja és repül tovább.
Akkor aztán jön egy sarok és egy keskeny utca. Ez az átmenet, mert most már vége a biztos, sima járdának, most már jön a sár, jönnek a fehérre meszelt vityillók és a széles pázsit, amelyet elpiszkitanak a legelésző disznók. A péksegéd is kétmarokra fogja a kormányt és óvatosabban karikázik, sőt az utca végén meg is áll, leszáll gépéről és benéz az egyik ház nyitott ablakán.
– Senki más nem vihette el, felügyelő úr kérem, csak ezek közül valamelyik, – hallja bentről a péksegéd az izgatott hangot – mert nekem, kérem, csupa jó kuncsaftom van, úri hölgyek, azok kérem, nem visznek el egy szoknyanadrágot, merem állítani, hogy csak ezek közül volt valaki. Mert szombaton még itt volt. Még a kezemben volt, néztem és forgattam, nem lukas-e, nem akadtam-e [166] bele valamibe véletlenül taval… mert szép idő volt szombaton, gondoltam, ha ilyen marad, akkor valamelyik délután fölveszem és kihajtok a Sikarába ibolyát szedni, de tegnap keresem, nincs és nincs, ha megpukkadok, akkor sincs… Lehetetlen, tiszta lehetetlen, hogy a kuncsaftok közül vitte volna el valaki, felügyelő úr, értse meg, amit lehet mondani, úri hölgyek, nahát…
A Sári kisasszony csinálja ezt a nagy lamentációt, aki vénlány és fűzőket készít a hölgyeknek. Most olyan vörös, mint a pulyka, sárgára festett haja egészen szétesett, hosszú selyempongyolája röpköd ide-oda és hatalmas fekete függői mintha harangoznának, úgy csapodnak riadtan az arcához, ahogyan a fejét kapkodja, hol az üres szekrényfiókra, hol meg a fókabajszú rendőrre. Két pityergő varrólány áll közte és a rendőr között, meg egyhosszú, vékony asszony, karján gyerekkel. Az asszony csak áll és bamba arccal néz maga elé, míg karján a kisded kezét kinyújtja Sári kisasszony kalimpáló függői felé s azt mondja: Ada, ada!
Persze senki rá se hederít a gyerekre mostan, a péksegéd is a magából kikelt fűzősnőt nézi és nem állja meg, hogy oda ne súgja a mellette ácsorgónak, – mert most már többen vannak az ablak előtt:
– Ennek jól megolajozták a nyelvét.
–Maga fogja be azt a pálott száját, jobb lesz! – kiáltja Sári kisasszony, mert olyan a füle annak, mint a telefon, mindent meghall. De aztán, mintha nem is szólt volna semmit a pék, Sári kisasszony levegőnek veszi és tovább ágál a hekus előtt, aki a torkát köszörüli, néha dörmög, hogy fokozza tekintélyét és megsodorja a bajuszát, mert ilyen komoly helyzetben az ember mégsem hagyhatja azt a bajuszt akármilyen hanyagul lógni.
– Hát majd kivizsgáljuk, – veti oda félvállról – bagatell dolog ez, majd kivizsgáljuk. Maguk most velem jönnek.
S erre a két kis varrólány irtózatosan elkezd bőgni. Egészen meggörnyednek és majd megeszik a zsebkendőjüket a nagy fájdalomtól: – Jaj mamám! – kiáltja az egyik és a másik erre még jobban rázendít, mintha valami koporsó után mennének, amelyben kedves halottjuk fekszik. S a péklegény újra mókázni kezd, sivalkodik és macskahangokat ereszt ki magából, úgy utánozza a zokogó kislányokat. Már ki is jöttek az utcára, elől a hosszú, száraz asszony, karján a gyerekkel. Ő nem sír, de sápadt az arca és belülről tépi az indulat, ezt hallani a hangján:
– Én kérem, nem mehetek a rendőrségre. Énnekem kérem, gyerekem van, akit nem bízhatok senkire. Délben hajazön az uram kérem, a magazinbul, az enni akar, én kérem, ilyen marhaság miatt nem mehetek a rendőrségre.
– Miféle marhaság? Hallja ezt felügyelő úr? – kornyikál Sári kisasszony felháborodva. – Maga könnyen beszél, de csak érte volna magát ilyen károsodás. Gondolja meg, majdnem új volt, finom Pejácsevich-szövet, nem kétkrajcárba került! [167]
– Má engedje meg a kisasszony, mi a fenét csináljak én ilyen ronggyal, ami se szoknya, se nadrág, talán az ablakomba akasszam?
– Nézze, Vargáné, ezért magának nem kell haragudni. Ha nem maga vitte el a szoknyanadrágot, akkor nincs semmi baj, akkor eljöhet hozzám újra takarítani, de a nyomozást le kell folytatni, nem igaz?
– Gyerünk, gyerünk – mondja a rendőr és a kezével terelné őket, mint a libákat – nekem még más dolgom is van.
– Persze, csak menjenek szépen – így biztatja őket a fűzősnő is – ja, majdnem elfelejtettem, – teszi még hozzá édes hangon – hogy van a nagyságos asszony, felügyelő úr, sajnálom, hogy a múltkor annyi baj volt a fűzőjével, de tetszik tudni, ő egy kicsit erős, kicsit túlerős, ugyebár… üdvözlöm!
– Hát most mi legyen a gyerekekkel? – kérdi Vargáné, a beesett mellű, ösztövér asszony félhangosan, tanácstalanul. – Magammal nem vihetem a rendőrségre…
– Csak adja ide – mondja egy asszony, aki a szomszéd ház ablakán nézi a cirkuszt – majd én vigyázok rá Vargáné, amíg maga hazakerül.
És elindulnak. A két kislány elől, szegények most már nem sírnak, csak vonszolják magukat félholtan, nyakukat behúzva a válluk közé, mert kint van az egész utca, bámul mindenki, mintha valóságos cirkusz lenne és ők nem is sejtik, szegények, hogy a kelepelő vénkisasszonyt szidja mindenki. Mögöttük Vargáné megy peckesen, egykedvűen és meg sem hallja, amikor a péklegény utána szól: – Mija Vargáné, ezentúl simiszoknyában jár majd?
Az asszony beveszi a gyereket az ablakon, gügyög neki, magához szorítja, majd ellöki, mintha valahol egy hídon állna a Duna fölött és oda dobná bele, így ijeszti, játszik vele: Ajavaja, bumm! – S amikor átjön a szomszédból a barátnője, elkezdi ontani a könnyeit a nagy sajnálkozástól:
– Szegény asszony, láttad, hogy ment? Csupa vád volt, csupa lázadás!… Ilyen nyomorult ez a Sári, hogy nem szégyelli magát! No majd én megmondom neki… – József! – kiált át a másik szobába, ahol az ura egy állvány előtt pepecsel, mivel festő – mit szó! maga ehhez a disznósághoz?
– Mit szóljak? Gyere, vigasztald meg a Bélát, annak is elég baja van.
S csakugyan, ott ül a szobában József mögött egy sápadt, hihetetlenül sovány fiatalember, néha köhög, néha orrhangon megszólal és olyan keserű dolgokat mond, hogy az ember legszívesebben ölni menne mindjárt az elveszett igazságért, vagy röhögne reménytelen sorsa felett. József úr röhög, mert cinikus természet és tudja, hogy az életet nem lehet máról holnapra kifordítani, mint egy elkopott, rossz kabátot s a belsejét hordani újnak. [168]
– Nekem nem lehet semmi örömöm az életben? – makogja a tüdőbajos. – Azt a pár hónapot, amit még élek, így meg kell keseríteni? De bántotta őt az a lány, hiszen úgy beszélt vele, mint az anyjával…
– Sose izgasd magad, Béla – csillapítja a festő és egészen haragoskókre festi most az eget, s arra gondol, hogy volt egy német nő, Käthe Kollvitznak hívták, és az tudott proletárasszonyokat, mint ez a Vargáné, olyan gyilkos vonásokkal megrajzolni, hogy az embernek ökölbe szorult a keze.
– Azt mondja, kh, kh, hm, hm – folytatja köhécselve a másik – hogy az ilyen nem érdemli meg, hogy tisztességes fiatalember ránézzen. Hogy, amíg én szanatóriumban feküdtem, minden este kilenc órakor ment haza és éjfélig szorongatták a kapujukban… Mit tud az ember mondani ilyen ronda pletykákra?
– Milyen pletykákra? – kérdi a festő.
– Hogy azt a lányt én kitartom abból a pénzből, amit a nővéremtől kapok. Hát már leskelődnek utánam?! Az embernek már nem lehet magánélete?…
– Nem öregem, az nem lehet – dörmögi a festő, leteszi az ecsetet, zsebbe dugja a kezét és megfordul. – Magánélete nem lehet az embernek. – De a másik oda sem figyel erre a bölcs megállapításra, csak hajtogatja a magáét.
– Hogy neki a Stengerné mondta, aki a Fráncó nénitől hallotta, mert az jóba van a zsidóasszonnyal és az látta őket a holdvilágnál andalogni… Ha azt mondom neki: Ilyen szemét népséggel adod le magad? Akkor majd leharapja a fejemet, hogy én lenézem az egyszerű embereket. Ezek szemetek, nem egyszerű emberek… Az a pár hónap, amit én még élek… Hányszor mondtam: adjuk el a telket, hiszen a fele az enyém, hátha még lehet segíteni rajtam. Á, arról hallani sem akar. Azt mondja, eleget kínlódott, öreg napjaira nem akar a templom elé kerülni… És én dögöljek meg!
Az elkeseredett fiatalember most kénytelen abbahagyni panaszát, mert erős köhögési roham fogja el, zsebéből kihúz egy kékzománcos üvegcsét és azt minduntalan a szája elé emeli. A festő le-fel sétál a szobában és hallgat. Bő vászonnadrágot visel, meztelen lábán saru, inge kigombolva, szájában kurta pipa. Megy le és föl a szobában és nem szól egy szót sem. De sokáig nem hallgathat, mert a másik szobából megüti felesége siránkozó hangja:
– Tudod, úgy kifáraszt a munka, hogy már nem birok magammal. Vesehomokom van, kezeltetni kellene, de miből? Nyolc kilót lefogytam ez alatt a hat hónap alatt, amióta nincs cselédem. Nem nekem való a munka, ez a nehéz munka, mosogatás, takarítás, s amellett állandóan foglalkozni a gyerekkel…
– Hű! Azt a betyár… – sziszegi a festő összeszorított fogai közül – és az ember tudjon dolgozni itt, fessen tetszetős giccseket, szolgálja ki a potrohos polgárokat kobalt-kék éggel, vi[169]rág-csendélettel, adjon el képeket undok szenvelgőknek, akik megtanulták, hogy ez a kép így néz ki, s olyat várnak mindenkitől. Az ember tudjon csinálni pénzért hazugságokat, amikor ilyen cirkusz az élete, kész cirkusz, bizony Isten… Meg kell őrülni!
A festő most legszívesebben odavágná a képet, bicskával kihasítana belőle egy jókora darabot, aztán lábbal összetiporná, hogy semmi se maradjon belőle, de nincsen ideje ehhez, mert kopognak az ajtón és belép Vargáné.
– A kicsinyért jöttem, kezitcsókolom. – S a festő megáll és rámered az asszonyra és a másik szobából kijön a felesége is a barátnőjével, a sápadt fiatalember is elfojtja köhögési rohamát, úgy néznek mindannyian a hosszú, beesett mellű Vargánéra, mint ahogyan talán tanítványai nézték a feltámadt Jézust. Hiszen nincsen rajta semmi különös látnivaló, de mégis mintha egy darab életet hozott volna a szobába, kőből és szegénységből kifaragva, hogy az embernek egyszerre eltörpül minden baja, ha erre ránéz, összezsugorodik, semmivé lesz.
– Nohát, jól megtáncoltatott engem ez a büdös kisasszony, a fene essen a pofájába. Azér mer az ember szegény, azt hiszi, mindent lehet vele csinálni. Mondtam is a felügyelő úrnak, hozzám ne nyúljon, mert ha nem látott cirkuszt, akkor láthat. Nem is bántott, csak a korbácsát suhogtatta az orrom előtt. Hanem a két kislánynak olyan csárdást mázolt le, hogy majd megszakadt a szívem…
– Üljön le Vargáné – mondja a festő felesége és már hullatja ismét a könnyeket – majd nálunk ebédel, nem kell magának már főzni. A kicsinek is tettem föl egy kis griszpapit, az majd megtömi a hasikóját…
– Megyek én nagyságám, mert hazajön az a bolond uram délbe és ellátja a bajomat, ha nincsen az asztalon a leves. Van akkor krisztum jézum szakramentum, fölfordítja az a házat… Csak azt sajnálom, hogy elvesztettem a helyemet a kisasszonynál. Mert jól jött az a pénz. Hisz majd csak abból éltem a gyerekkel, mert az emberem nagyon vékonyan ad haza… Vettem is már a keresményemből két tyúkot meg egy kakast, nyárra talán lesz kiscsibém, jó lehet azzal pénzelni… Őszire tán még malacot is szerezhettem volna, de így… most már semmi se lesz abból.
– Majd, Vargáné, – mondja félénken a festő felesége – majd eljön maga mihozzánk takarítani ezentúl, énnekem úgyis nagyon nehezemre esik a munka…
– Jövök én szívesen, nagysága kérem, csak tessen megmondani mikor jöhetek, kezitcsókolom… megszolgálom én, ne féljen a nagysága azt a bért és nem bántok én semmit, nem vagyok én lopós, kérem…
A festő kiveszi szájából a pipát és nyel egyet. Hát igen, segít az ember, ha tud. Az asszony ugyan nem kérdezi, honnan ve[170]szi majd elő a pénzt, mert nyilván nem a zsebéből, hanem majdnem a bőréből kellene kivágnia. De nem szól. Előtte áll ez az asszony keskeny vállával, csontos arcával, horpadt mellével, szilárdan áll előtte és neki nincs bátorsága szólni, hogy miből fizetik a bérét.
Valami egészen szokatlan, boldog érzés vibrál benne, ebben a pillanatban hajlandó közönséges tréfának venni az életet, cirkusznak, csak érteni kell, megérteni, hogy az ember élvezhesse is egy kicsit. S a sápadt fiatalember is elfelejtette talán most a halált, amely pedig benne ül az árnyékában, elfelejtette boldogtalan szerelmét is, rossz, szomorú életét, mert homlokán megfeszül a bőr és szája kicsit kinyílik, mintha mosolyogni akarna.
S akkor végignyargal az utcán ismét a lakli pék és teli torokkal dalolja: Kormosszájú kiscica, hol voltál az éccaka… – Vargáné karjai közé veszi a gyereket és megy ki az ajtón; csak a vékonyka kontyát látni, meg a keskeny vállát, de ennyi is elég a festőnek, hogy törékeny alakjából merítsen új erőt az élethez, amely olyan nagyon nehéz.