Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. március) 3. szám

Thurzó Lajos: A kis inasból segéd lett

Inasságom kínos-keserves, örökkévalóságnak tűnő négy esztendeje már a vége felé közeledik. Bár nem várok sok jót ettől a fordulattól sem, mégis jó érzés arra gondolni, hogy nemsokára segéd leszek, felszabadulok. Még csak pár nap és örökre megválok az inasélet keserves megaláztatásaitól. A mester úr szidalmaitól, gyakori pofonaitól, a segéd urak ugratásaitól. Nem leszek többé „eleven céltábla”, amin minden személyi sikertelenségért ki lehet a bosszút tölteni, még azért is, ha a műhely legidősebb segéde, a részeges Mahák összezördül szeretőjével, a szeplős Julcsával, mert ez a válogatós fehérszemély szóba sem akar vele állni, ha többet ivott a kelleténél.
A konyhába sem kell többé kimennem, ahol nehéz étel- és mosogatólészag terjeng, hogy a nagysága szeszélyes parancsainak eleget tegyek. Az itt rámváró munkára nagyon ráuntam már. A tányérmosogatás, a padlósurolás, a piaci kosarazás nem az én kötelességem volna. De nem tehetek semmit, mert teljes ellátást kapok, így szól a szerződésem.
A mester neveletlen és elkényeztetett gyerekeinek való kiszolgáltatottság a legkeservesebb. Két gyereke van a mesternek, két faragatlan kölyök. Majomszeretetben cseperedtek fel, durvák, mint a pikróc és kényesek, mint a zabbal etetett, telivér csikók. Teljhatalommal rendelkeznek: velem. Ha gorombám belémrúgnak vagy megütnek – azzal, ami éppen a kezükben van, – szó nélkül kell tűrnöm. Ha hajamba csimpaszkodnak, fülemet ráncigálják, azt is. Tiltakoznom nem lehet, mert egyikük azonnal apjukhoz fut és beárul. Ezért aztán jaj lenne nekem. A mester kegyetlenül elnáspágolna. Ebből egyszer már kaptam ízelítőt. Párhetes inas voltam akkor mindössze s azt hittem, hogy igazságot kaphatok, de súlyosan csalódtam. Azóta nem fejtek ki semmi ellenállást. Így aztán sok durvaságot kell elszenvednem a mester kölykeitől. Lealacsonyító ez s tehetetlenségemben sokszor sírok miatta… Ilyenkor elrejtőzöm valahová az udvar egyik zugába. Nem, akarom, hogy meglásson valaki. Ez az ártatlan érzelemkitörés, ez a csendes tiltakozás is azonban csak újabb ok a végnélküli szidalmazásra.
No de majd végeszakad mindennek nemsokára! Letelik a négy év és szabad leszek. Pénzt keresek. Veszek magamnak ruhát s a moziba is eljárok. Talán udvarolok is. Valamelyik hozzámillő proletárlánynak, aki [162] a munkától sovány és sápadt, de mégis szép. Másként lesz minden, mint most. Mennyivel is jobb lesz segédnek lenni, mint inasnak!
Tele vagyunk munkával. Csak úgy ég a sok dolog a mester és segédei kezében. Bolond szerencséje van. Neki van a legtöbb munkája a városban. Állandóan négy-öt segéddel dolgoztat, ami errefelé igen nagy szó. Irigykednek is rá a többi mesterek. Azt mondják, pénzéhes s leveri az árakat. Pedig, ha nem dolgoznék, akkor is volna neki mit aprítania a tejbe. Gazdagon nősült. Egy módos parasztgazdának a lányát vette feleségül. Búza András, a felfelétörekvő parasztapós örült, hogy lányából iparos asszony lett. Nem is mérte szűken a hozományt.
Én nem irigylem a mestert a sok munkáért. A tömérdek dolog nekem is megtöbbszörözi elfoglaltságomat s álmatlanságot, derekamban s hátamban egyre fokozódó fájást jelent. S legfőképp egy helybe topogatást, a tanulás, a továbbképzés hiányát a szakmában. A mester nem ér rá velem foglalkozni. A segédek még úgy sem. De nem is akarnak. Féltik tőlem a kenyerüket. Tőlem, aki ha felszabadulok, versenytársak leszek.
– Ó, hogy nem törted ki a nyakadat, mielőtt erre a mesterségre adtad a fejedet! Vagy maradtál volna a disznók közt kanásznak. Vagyunk úgyis elegen – kiabálták nem egyszer felém.
Hát bizony, a legszívesebben otthon maradtam volna, s cipelve az utasok nehéz bőröndjeit az állomásról a városba, inkább ettem volna napjában egyszer, csak ne kellett volna megismerkednem az inaskodással. De kanászkodni, azt már nem! Ez az élet még az inaskodásnál is mostohább. Tudom jól, négy éven át kivettem belőle a részemet. De ha oly nyomorúságban élt özvegy édesanyám, kicsiny testvéreimmel. Ezért szegődtem el inasnak. Azt hittem, hogy valami mesterséget tanulva, majd könnyítek a helyzetükön. Ezt a segéd urak is tudhatták, hiszen ők sem kezdték másként. Érthetetlen hát, hogy miért bántok velem oly durván, kíméletlenül. Pedig az ő életük sem volt egyéb nyomorúságnál. Feleségüket kellett eltartaniuk, meg gyermekeiket. S mégis szívtelenek voltak hozzám. Vagy ők is úgy gondolkoztak magukban, mint nemrég szabadult inaspajtásom, hogy a sok szidást és verést most tovább kell adni a keze alá kerülő tanoncoknak. Sehogy sem helyeselhettem az ily felfogást. Meg is mondtam néki. De ő csúfondárosan az arcomba nevetett.
– No még hogy! Bizony megnyakalom én az ipsét! Úgy feldagasztom a szűz pofáját, minthogy az enyémet is feldagasztották. A pofonért, egykomám, pofon jár. De még nagyobb, csattanósabb, mint amit nekem kentek le. Úgy bizony.
Csak sehogy sem értettem vele egyet. De hiába próbáltam meggyőzni. Kitartott lelketlen gondolkozása mellett.
Lázasan folyt a munka, a műhelyben. Mahák valami kicsiségért már megint belémkötött, de sikerült szárazon megúsznom. Nem ütött meg, csak összeszidott. Az anyámmal traktált, meg a familiámmal. „Megállj csak, gondoltam magamban, nem sokáig szidsz már! Közeleg a szabadulás órája. Akkor majd jogom lesz a szemed közé nézni és megmondani, ami a szívemet nyomja. Egy négy évig megalázott, igazságtalanul megbántott kis inas szívét. De nem fogom a kezemet rád emelni, hogy [163] visszaadjam a kölcsönt. Az értelem szavával szólok majd hozzád, hogy mélyen alvó lelkiismeretedet felébresszem!…”
Így telt-múlt az idő. Elérkezett végre az a nap is, mikor a mester úrnak elém keltett volna állnia s azt mondania: „No, gyerek, a mai naptól fogva segédnek számítasz, felszabadultál!” De nem tette. Ehelyett úgy csinált, mintha megfeledkezett volna. Pedig én halálos pontossággal emlékeztem rá, hogy mikor kötöttük a szerződést, s hogy mikor jár te. Hiszen mindennap számítgattam magamban az eltelt évekét és hónapokat.
Elmúlt a második, a harmadak s a negyedik nap is, de a mester még mindig hallgatott. Sehogy sem hittem, hogy megfeledkezett. Hiszen mindent pontosan számon tartott, ami velem kapcsolatos. Mindenre kettőzött éberséggel figyelt. Különösen, ha véletlenül elhibáztam valamit. Csak azért, hogy újra rákezdhessen, hogy így, meg úgy! Nem lesz belőlem semmi, mert még most sem tudom megcsinálni ezt vagy amazt. De hogy mindennek ő az oka, mert sablonos munkán kívül egyébre nem tanított, arról bizony nem beszélt. Sem arról, hogy az első években jóformán csak pesztonka voltam, s nem inas. Csak magánszorgalmamnak köszönhettem, hogy úgy-ahogy elsajátítottam még valamit. Sok felszabadult inastársam is csak ily módon tanult meg egyet-mást mesterségéből. Munkaközben – titokban – a mester vagy a segédek kezére figyeltek. Különösen a nagyobb műhelyekben volt ez így, ahol a segédek még csak nem is értek rá az inasokkal törődni.
A múltkor, egyik vasárnap délután hazamentem. Mesterségemre terelődött a szó. Anyám közben elmesélte, hogy a szomszédasszony sírva panaszkodott neki. Fia nemrég szabadult s mestere egy hét után elküldte. Azt mondta, nincs munka. Próbáljon másutt elhelyezkedni. El is helyezkedett, de nem vált be. Nem volt megfelelő képesítése. Kénytelen volt ő s az anyja sírva könyörögni a mesternek, hogy bármily csekély fizetésért is, de alkalmazza. A szomszédasszony most nem győzi a sírást és az átkozódást, amiért fiát inasnak adta.
Ez az eset nagyon nyugtalanított. Sejtettem, hogy én is erre a sorsra jutok. De anyámnak nem árultam el semmit. Minek szomorítsam még idő előtt? Elég sok baja volt amúgyis. Betegeskedett, meg keveset is fizettek a munkájáért.
Ma jó napom volt, mert a mester kétheti késés után jónak látta, hogy figyelmeztessen és közölje velem felszabadulásomat.
A segédvizsgán és egyéb hivatalos formaságokon átestem. A keményfedelű munkakönyvet ott szorongattam a kezemben. A könyv egyik oldalán igen rosszul sikerült fényképem éktelenkedett. Négy hatalmas pecsétet nyomtak rá. A másik oldalon szép, kerek gyöngybetűkkel a nevem díszelgett. Csalódottan és kiábrándultan forgattam a könyv lapjait. Hát ezért a papírdarabért keltett nekem négy éven át tűrnöm, szenvednem s járnom az inassors kálváriás útját?! Érthetetlennek tűnt az egész. Becsapottnak éreztem magam. No de majd kárpótol mindezért a munka, amiért most már pénzt kapok. A pénzen ruhát veszek, édesanyámon segítek és örökké éhes kistestvéreimen. Milyen jó érzés is volt erre gondolni!… [164] A mester úr, mintahogy előrelátható volt, nem sokáig alkalmazott a műhelyben. Felszabadulásom után mindössze egy hónapig. Azzal a kifogással küldött el, hogy komolyabb munkát nem lehet rámbízni. Inaskoromban nem voltam elég figyelmes és rendszerető. Az ilyennek, mint én, még négy évig kellene inaskodnia, hogy megtanuljon becsületesen dolgozni, s hogy megtudja, mi az élet, mi a küszködés! Bánja is ő, hogy mi lesz belőlem vagy hogy hová megyek. Ő „megtette” a kötelességét. Négy éven át adott ennem és ruházott. „Egyengette” az utamat, hogy ember lehessek, s ne váljék belőlem csavargó, mint olyan sok más tetvesből, akik az utcán kódorognak, piszkosan, rongyosan, kilátástalanul.
Egyáltalában nem lepett meg, amikor a mester kiadta úticédulám. Bekövetkezett, amitől tartottam. Ez hát a köszönet, amiért négy éven át szenvedtem, cselédkedtem, más keze-lába voltam?… Fájdalmamban, vadul kitörni akaró sírással szorongattam kezemben a kevéske pénzt, amit a mestertől a munkámért kaptam. Az utolsó bért ebben a műhelyben, amit anyám otthon már alig várt, hogy kenyeret vehessen.
Szombat este volt. Ott álltam a munkaasztalomnál. A mester bement a lakásba. A segéd urak is készülődtek. Vége volt a hétnek. Zsebükben a cincogó munkabérrel hazafelé indultak. Mahák, tudtam, a közeli kocsmába tart. Innen pedig szeretőjéhez, Julcsához. Én utoljára maradtam. Érzékeny búcsút vettem a műhely minden egyes szegletétől. Szivárgó könnytől homályos szemeimmel végigsimogattam a szerszámokat, a jó, öreg munkapadot, mely annyiszor fogott fel, hogy el ne essem, amikor a segéd urak közül valamelyik durván meglökött. Aztán kimentem a műhelyből. Csak a két inas maradt bent, akiket a mester nemrég vett fel, hogy helyettesítsenek. Takarítottak. A műhelyben összesöpörték a sok szemetet, hogy mire a segédurak hétfőn újra felveszik a munkát, „úgy ragyogjon, mint a nap.” Sajnáltam őket. A sok szenvedésért, ami reájuk várt. S amit ők még nem is sejtettek.
Kiléptem a kiskapun. Lassan, fáradtam, kedvetlenül bandukoltam végig a hosszú, sötébemerült utcán, melyet egyre jobban ellepett a fehér, tejszerű köd. A mester háza, életem keserves megaláztatásainak emlékeivel, észrevétlenül elmerült mögöttem a gomolygó szürkeségben. Vékony kabátomat fázósan húztam össze magamon. Szívem nyugtalanul dobogott, fejem zúgott, a rám szakadt kétség és bizonytalanság majd szétvetette. Istenem, mihez is kezdjek? Mit szól majd az édesanyám, ha megmondom, hogy elküldtek? Biztosan kétségbeesik és sír. Hát azért adott inasnak, hogy végül mégis rászakadjak? Mert hová is mennék, ki lökne elém egy darabka kenyeret, ha nem ő, az anyám? Inkább nem is megyek haza!… Lehorgasztott fejjel, nekivágtam a sötét utcának. Céltalanul, összeszorult szívvel bolyongtam egyikből a másikba. A sűrű köd mellemre ült. Gyomrom is panaszosan figyelmeztetett, hogy a sovány ételt, mit délben kapkodva magamba hánytam, már megemésztette. Az egymást kergető gondolatok vijjogva agyamat tépték, szaggatták. Az új ruhából, a mozibajárásból, az udvarlásból hát nem lett semmi. De még anyám és kistestvéreim megsegítéséből sem. Mit szólnak majd a rosszmájú szomszédok, ha megtudják, hogy munka nélkül maradtam. Az ő módjukon [165] majd szapulhatnak és mindennek letesznek. Elmondanak csavargónak, munkakerülőnek, bitangolónak…
De ha már itt vagyok, vajon sikerül-e itt a városban valahol munkát kapnom? Vagy vidékre kényszerülök, hiányos tudásommal még nagyabb bizonytalanságba? Vagy talán napszámba szegődjem el valahová? Dehát akkor miért szenvedtem, miért tanultam ki mesterséget? Két út állt előttem. Rajtam múlt, hogy melyiken induljak el. Régi elnyomóim, a mester úr s a segédek, ebbe már nem szólhattak bele. Már senki sem parancsol. A magam ura vagyok. Hiszen segéd lettem, „felszabadultam.”
Senta