Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. október) 10. szám, 577–660 p.

Szomorú zarándokúton indultunk Becskerekről augusztus 21-én Várady Imre, Juhász Ferenc meg én. Szivácon voltunk Szenteleky Kornél temetésén. Elhagyott bennünket, ki legnagyobb volt közöttünk, s mégis a legszerényebb, elhagyott bennünket, ki nagyszerű, ideális eszméknek volt fennkölt rajongója, s ezeket mégis a legreálisabb eszközökkel iparkodott megvalósítani. Költő volt, ki ihletével a magas régiókban repült, de ihletének gyökerei mégis mindig a földből sarjadoztak. Egész egyénisége, felfogása, törekvése, célkitűzése és jelleme s ércbe öntött megtestesülése volt az idealizmusnak.

Ez a halk szavú férfiú tollának varázsával pazar kézzel szórta közénk ihletett álmainak szépséges virágait, de minden költészetével lelkünket elbájolta, lankadatlan energiájával megteremtette a délszlávországi irodalmat, s személye körül csoportosította íróink és költőink nagyobb részét.

Most, hogy kiesett a toll a kezéből, s ajka elnémult, idézhetjük Madách szavait: »a nagy mű befejezve, az alkotó pihen«. De nekünk, kik az ő alkotásait örökségül kaptuk, most gondoskodni kell, hogy annak szálait tovább szőjük, és ezért gyászunk e megszentelt percében azon kérésemnek adok kifejezést, hogy ne hagyjuk széthullani az ő koncepcióját, hanem építsük ezt tovább, és találjunk módot arra, hogy neve ne csupán költészetben, hanem szép elgondolású alkotásaiban is örökkévaló maradhasson.

Ezzel fog hódolni közművelődési egyesületünk legméltóbban a nagy költőnek, a nagy alkotónak és kidőlt egyik legerősebb oszlopa emlékének.