Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. június) 2. szám, 65–134 p.

Aki figyelemmel kíséri az irodalmi törekvéseket és irányokat, ha nem is éppen hivatásbeli, észre kellett vennie, hogy annyi színe, tónusa van, mint egy mozaikképnek, és csakúgy, mint a mozaikábra, csak bizonyos távlatból kelthet egységes hatást: közelről nagyon is észrevehető a kövek elhatároltsága. Ez nem hiba, sőt a harmóniának, az egységének a különféleségből összevarázsolt nagy egészében éppen az a gyönyörködtető, hogy kontrasztok, árnyalatok kerülnek összhangba, és pazar művészi egységet nyújtanak.

A mozaikkép alapanyaga minden színben és formában ugyanaz. Hatása abban rejlik, hogy céltudatos művészettel formálódik egységgé, és így széttöredezettségét, magánvalóságát a kollektívum szolgálatába állítja. Sok tarka anyagából megteremti a formát, amely csak így találhatja meg helyét a templom, a színház az ország vagy akár a világegyetem gigászi épületében.

Sok tévedésnek kútforrását érzem abban, hogy az osztályozódottságot a társadalomban nem tekintik természetes jelenségnek, holott a klasszifikálás úgy a szerves, mint a szervetlen világban, tudományban, irodalomban, művészetben, semmi életmegnyilvánulásban nem mellőzhető, ha a meglevőnél jobbat, kiválóbbat, szebbet akarunk létrehozni.

A dolgok és jelenségek osztályozódottsága természetes állapot, és színei, tulajdonságai, formai fejlődési fokozatuk szerint változik.

Ez a differenciálódás pedig egységesen érvényes testi és szellemi életünk megnyilvánulásaiban.

A dolgok sokféleségéből kell kialakulni a szebb Egységnek, és mindaddig nincs hiba az emberi alkotások körül, amíg a különféleségek egységre törekszenek. Apró csaták, malterhullás, cseréptörés, színek és formák zúzódása nélkül nem épülhet valami magasztos, de arra kell gondolnunk, hogy a lehullott vakolatnak is van valami hivatása.

A dolgok Egység felé való törekvésének a felismerése ma már úgyszólván a köztudatban él éppen ezért meglepő, hogy téves kilengéseket éppen azok részéről tapasztalhatunk, akik legtisztább ismerői ennek a világegyetemi törvénynek, és szívük, lelkűk beállítottsága legerősebben igenli ezt az egyetemességet.

Minden céltudatos akarásnak okvetlenül kell, hogy legyenek határai, mert határtalan vágy és akarást éppen a kollektívum hitvallói utasítják el maguktól, mint improduktív, a földtől, az élettől távol álló jelenséget irodalomban, művészetben, mindenben.

Szerintem a céltudatosság alapkelléke az öntudatosság, amely állapot önmagamra való elismerése felelőssé tesz, ha erőmet a magam osztálytársadalmának szolgálatába állítottam. Felelőssé tesz elsősorban abban, hogy nem szabad lesiklanom az emberi közösség vágányáról, bármely vonalán állít szolgálatába az élet. Harcom, tevékenységem, alkotó művészetem kerete lehet elhatárolt osztályöntudatos, de ebben a keretben is szem előtt kell tartanom az egyetemes emberi igazságokat.

Nem hinném, hogy akár az osztályának, akár az emberiségnek tenne szolgálatot az, aki tudatosan állít szembe hazug kontrasztokat, szemnek, szívnek idegen groteszkeket, amely osztályművészet vagy osztályirodalom jelszó alatt ok nélkül való gyűlöletet nevel, és a harmonizálódást gyökerében rágja meg.

Az irányirodalom kihangsúlyozottsága részben divat ma, részben járvány. Ki hogy minősíti, mint a náthalázat. Egyes íróink a parasztregényt állítják be, mint egyetlen jogosult témát napjainkban. A parasztregények megszületése és felszínre kerülése nyilván a kor fejlődési fázisa, és azért van, mert a tömeglélek kitermelte magából. Az élet termel és selejtez, és nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy bizony, kritikai megállapításainkat sokszor megcáfolja a Holnap. A leghitesebb író sem mondhatja magáról, sem kartársairól, hogy a holnapnak ír. Minden irányzat a mában él. De úgygondolom, hogy nem hal meg a mával az az írás, amely mindnyájunkért való. Minden irányirodalom is produkálhat emberarcú dolgokat, és abból, hogy nem hordok trágyát a rögre saját szépműves kezemmel, nem következik az, hogy elefántcsonttoronyból szemlélem a magvetést.

Az író mindenekért való dolga: kifejeződni.

Kifejeződni tudni pazar gazdagon, az életjelenségekre jószagú, gyökeres szavakat találni. Arra, ami kézzelfogható, mint a kapanyél, arra is, ami csak úgy jön a semmiből, a mindenből, mint a hanghullám, amit számokkal fog meg a rádiógép… Szavaknál megfogni, lerögzíteni a Mindenség jelenségeit. Nem gondolatjelekkel tölteni ki a szószegénység hézagait, hanem a semmibe beleültetni a súlyos és gazdag gondolatokat, hogy a termő szóözön talajában megéljen és teremjen mindenkinek, abban a parányi egyszerű tényben, hogy csakis egyedül… emberarcú önmagát adja.

Ez a minden időt túlélő irodalom.

Ez az irodalom az, ami túlnövi az osztálykereteket, túlnő minden macska-egér harcot, ami túlnövi az írót önmagát.

Formaruhánkat egyéni életünk körülményei szabják ki, de csak ezeket a formákat túlnőtt, egyetemes értékké valorizált irodalom lehet valóban emberarcú.