Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. március) 3. szám

Cankar, Ivan: Fibrec

Az egyedüllét óráiban gyakran rád gondolok, fekete Fibrecem. Szomorú volt a végzeted, de te már túl vagy legalább rajta.
Fiatal nőstény kutya volt a házunknál, törékeny úri kis állat. Karcsú lábú és bájos fehér pofácskájú. Udvarunk, a nagy, széles vidék éjjeli bitang kutyáinak zarándok-helye volt. Tavasszal megkölykedzett; négy ebfi porontyot és egy nőstény kutyust hozott a világra. Ezt a cseléd azon nyomban falhoz csapta. A földre zuhant, mint a kő, még csak nem is nyekkent. A négy közül három fekete volt, egy meg az anyja fia, hosszú sárga selymes, szőrű, meg fehér pofijú. Kettőt – szegényt – még aznap az arra ődöngő gyerekeknek adtunk. Vadidegen gyerekeknek, Isten tudja kiké lehettek és honnan vetődtek ide, lehet, hogy egész a hársalj-völgyből. S vajon kinek jutott volna eszébe, hogy megkérdezze, lesz-e tejük a körösztöletlen kis feketéknek? Alig hallhatóan nyöszörögtek, tompán és mereven bámultak, vak szemmel, korán kidobálva és irgalom nélkül világgá űzve. Meg vagyok győződve, hogy ütötték-verték őket és űzték küszöbről-küszöbre, mindaddig, míg valami palánk alá húzódva ki nem szenvedtek, szegények. Jóval később a Horlujbán egy éhségtől csigázott, szakadt kutyát láttam. Szőre zilált volt, lába csupa seb. Először vadul, ugatva tört rám, aztán szűkölve és kaffogva elinalt.
A két testvérke maradt. Mivel a sárgás kölyökkorában nagyhasú volt, tömzsi és esetlen, Békára körösztöltem. A feketét meg a szép Fibrec névre fogtam. Anyjukkal rendben és takarosan megvoltak; nem volt nekik rossz dolguk. Télbe kanyarodva, kezdődött újra a lakodalmazás. A lány megdühösödött: „Üssük agyon, vessünk már véget ennek a szodomának!” Félre hurcolta és halálba csalta a kutyát, a két gyenge kölyök szülőjét. Távolról néztem a gaztettet és rázott az iszonyat. A cseléd magasba lendítette a nehéz dorongot és teljes erejével sújtott az állatra.
– Nem ökör az, hé! – szólt rá kocsijáról egy paraszt. Másodszor is rásújtott, aztán lábbal odább rúgta.
– De hagyja már, hagyja azonnal! – ordítottam, miközben patakban szakadtak könnyeim. A trágyadomb tövébe ástuk; a lobogó szerelem vértanújáról nem beszél emlékmű. [159]
Béka és Fibrec egy darabig szaglásztak a szobában, a kapufélfán és a pitvaron; sejtették, talán megérezték, mint valami messzi homályos emléket. De még aznap játszottak a napon, kergetőztek a tisztáson és ficánkoltak, szertelenül, gondtalan ifjú örömükben.
Béka gyorsabban gyarapodott és előbb ért, mint Fibrec. Az eleinte lompos és lomha állat, hamarosan nyúlánk, karcsúlábú és tiszta szemű példánnyá nőtte ki magát. Szakasztott anyja lett; aranysárga, puha szőre úri fényben ragyogott; feketével keresztezett fehér pofija keskeny volt és finom; öröm volt nézni, simogatásra és szeretetre született. Hol a szépséged és mire vitt, ó Béka! Ifjúságod villámszerű volt; villant és egyetlen pillanatban kilobbant.
Egyszer egész nap és egész éjen át csatangolt s csak reggelfelé vánszorgott haza, züllötten, éhesen, álmosan és zaklatottan, cafrangosan és éktelenül csapzottan.
– Hol jártál, Béka? – faggattam. Gyáván rámsandított és lógó fejjel, csaholva iszkolt el az udvar felé. Ott elnyúlt a meleg homokon, összegombolyította magát és elaludt. A cseléd üldöző pislantást vetett felé: Ez a kutya rühös! – Hogy volna ez rühös –, keltem védelmére.
– Hát nem látod? csipásak a szemei, gambája csupa var, egy pöszlék a zsivány! – Sose derült ki, hova veszett Béka azon az éjszakán, mi történhetett vele és hol szerezte a baját. Magamban el akartam hitetni, hogy semmi baja sincs, csak súlyosan megviselte valami s azért olyan szomorú. Valami félelmes és elképesztő élménye lehetett azon az éjjel; de nem vallott; tekintete konokul elzárkózott. – Béka, gyere velem, gyere csak – ripakodott rá a cseléd. – Nem megy sehova! – lázadtam ellene. De Béka utána ment, szófogadóan és megadással, lehajtott fejjel, ügyet sem vetve senkire és semmire. Így megy halálba az, aki tudja, hogy mindennek vége, s hogy nincs ellenkezés és sehol irgalom.
– Vége van! – szólt a lány visszatérve. Közömbös volt és mintha egy fűszálat taposott volna el az útszélen; pedig az a fűszál is könnyet érdemel.
Fibrec maga maradt. Egyesegyedül az igaztalanul halálraítélt és bűntelenül kiirtott családból.
Az este, mikor Béka kimúlt, bejött a szobába, csendesen járt, halkan, mintha imbolyogna, fölnézett a mennyezetre, beszagult a szögletekbe, s végül térdemre tette melső lábait és merően a szemembe nézett. Mély fekete szemei parázslottak, magas, gödrös domború homlokán, mint valami súlyos gondtól, ráncok futottak. Fibrec, hova lett a testvéred? – kérdeztem tőle. Halk remegés futotta el nyúlánk és hajlékony testét. Szeme sötét fénnyel tüzelt felém: hogy mindent látott és mindent tudott. Mindent; látta a szegény vak csemetét, mikor a falhoz vágták, hogy zuhant, mint a kő; látta a két kis mászó feketét, amint elveszően nyöszörögtek, nyomorúságba taszítva, hidegbe lökve, mielőtt fényt láthattak vol[160]na; látta anyját, mikor leterítette az irdatlan dorong s a gödörbe vágták; s a végén látta a Békát, úri testvérét megadással menni utolsó útjára. Elátkozottságuk, mint eleven parázs izzott benne.
Este a konyhában feküdt egy zsákdarabon a tűzhely tövében, mint egy fekete bucka, mozdulatlanul. Azt hittem, alszik De amint föléhajoltam, szemei tágra voltak nyitva. Megrettent. Megsimítoltam selymes szőrét. Ijedten nézett rám s döbbenettel szedte maga alá a lábait. A lány lopva felésunyított: Ez sem él soká! Fibrec meghallotta és megértette. Csendben fölkelt a helyéről és lába közé szegzett fejjel, kushadva az ajtó felé tartott. De hátsó lába megbicsaklott és hirtelen megtántorodott. Még tekintetben annyi szenvedést soha nem láttam, mint Fibrec fekete szemeiben. A lány meg csak nézte, mint oldalog el az udvar irányába, onnan meg az útra.
– Meg van átkozva ez a kutya, az ördög lakik benne.
– Micsoda ördög? – csodálkoztam szörnyülködve.
– Betegség nélkül kórosak, rühtelenül rühösek, vész nélkül veszettek. Az epéjükben él az ördög és kikukucskál a szemükből!
– Mit véthettek, hogy így megverte őket az Isten?
– Az ördögöt veri bennük. Az ilyen kutyák őgyelegnek a világon, üti-veri őket, aki csak éri, míg bele nem pusztulnak. Ha az Isten nem irgalmaz nekik, az ember nem szabad, hogy irgalmazzon!
Éjjel, félálomban, hallottam, hogy a cseléd az olvasóját imádkozta. Álmosan, kicsit éneklő hangon mondta, hittel és bizalommal:
Üdvözlégy Mária!
Az én szívem meg televolt:
Az ilyen kutyák őgyelegve, éhesen járják a világot… Ha az Isten nem segít és nem kegyelmez nekik, az ember nem szabad, hogy irgalmazzon!
Messziről, a hideg, holdvilágtalan éjszakában, valahonnan a mezőről éles és szaggatott hörgést hallottam; majd nyomban rá: hosszú és vontatott nyöszörgést. Valami ismeretlen iszonyat feküdt forgolódva belém s halálra rémülve húztam fülemre a paplant…
Fibrec sose lett meg. Csak még egyszer, télen, úgy rémlett, mintha kintről hallottam volna szükölését, a csavargó nevetésbe csuklós sírását, a csavargóét, aki elvétette az utat s most a havon fekve várja, hogy végképp elpihenjen.
Könnyű neked, Fibrec! Korán és vonakodás nélkül teljesítetted a szörnyű parancsot, mely kezdettől fogva elrendeltetett! Mi többiek meg csak kódorgunk szerte a világban, apadt hittel s minden nap iszonya: rosszabb a halálnál…
Ford.: Dudás Kálmán [161]