Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. március) 3. szám

Andrić, Ivo: Az olovói látomás

Mindenki, aki a Bademlics-portán látta meg a napvilágot és élt, vígkedélyű volt, könnyelmű és derűs. Egyedüli kivétel Kata, a legidősebb Bademlics fivér felesége volt, egy magas növésű, nagycsontú szőkeség, savószínű szemében átható, hűvös tekintettel. Huszonhat évvel ezelőtt a gazdag és tágas házba kerülvén, minden évvel mogorvább, sötétebb és hallgatagabb lett. Házasságában csalódott, gyermekeivel mérhetetlenül szerencsétlen.
Férje Péter, a gazdag Bademlics-család legidősebb fia, későn nősült. Fiatalságáról a legkószább mende-mondák keringtek. Sőt azután is, hogy Katát ilyen kiélten és lankadtan elvette, beszédjében, mozdulataiban, de legfőképp mosolyában még most is ott lappangott valami abból a szilajságból és haszontalanságból. Ez a széles, tompa és érzéki mosoly úgy rajzolódott Bademlics barnás arcára, mint valami pecsét, melyet nem lehet elrejteni. Volt benne valami, ami feleségét, ki egészséges és friss liványi családból származott, éveken át s még akkor is, rettegéssel és utálattal töltötte el.
A gyermekáldással még nagyobb volt a baj. Az első tizenkét év alatt kilencet szült, majdnem mind fiút, de ezek, mire legszebb éveikbe értek, sorra elhaltak. A tizedik gyermek megszületése – [151] kicsi híján – majdnem életébe került. Azóta nem is lett több gyermeke. Ez az utolsó gyermek leány volt és életben maradt. Hat éves koráig a lányka csak nőt valahogyan. Kicsi volt, de szőke és oly édes, hogy a templomban mindenki őt bámulta. Teljesen anyjára hasonlított és annak egészséges liványi rokonaira. De mire hatéves lett, kezdett visszafejlődni és megcsúnyult. Egyszerre megbénultak térdben a lábai és derékban görcsösen meghajlott; arca eltorzult, szemhéjai megduzzadtak. Ilyen görcsösen, mindig félig tátott szájjal, egyik kiságyról a másikra vánszorgott s mint a ház szerencsétlensége és istenbüntetése éveken át a Bademlics-ház sötét és hűvös szobáiban. Akkor töltötte be tizenötödik évét, de testileg már alig fejlődött s lelkileg mégkevésbé. Nem tudott felegyenesedni és járni se anélkül, hogy valakire ne támaszkodjék. Csak nagyon keveset beszélt, akkor is csupán a legmindennapibbat – hangja rekedtes s érthetetlen volt. Még legjobban az anyjával értette meg magát. Az idős Bademlicsné pedig őrködött felette. A cselédek közül senkinek sem volt szabad hozzá nyúlni a gyermekhez, kit ő maga cipelgetett, etetett, mosdatott és öltöztetett.
Mindent elkövetett, hogy meggyógyuljon a lánya. Mikor már kifogyott az orvosokból és kuruzslókból, s kipróbált már minden orvosságot – akárki ajánlotta is – s hiába fizetett misét meg imádságot, egy napon a Szűzanya oltáránál megfogadta, hogy Kisasszonynapján elzarándokol Olovóra és elviszi magával a beteg leányt a kolostornál bugyogó Boldogasszony-forráshoz.
Mint sokan mások, kik tengernyi csapást elszenvedtek már s akiknek a házában a halál gyakori vendég volt, miért is csak maguknak befelé éltek, ez az asszony is sokkal inkább a láthatatlan túlvilági hatalmakban bízott, hozzájuk közelebb állónak érezte magát. Miután fogadalmat tett, hosszasan imádkozott még, s amikor felkelt a térdeplésből, megismételte kérését, könyörgését a Boldogasszonyhoz:
– Tovább már nem bírom! Add' két orvosságodból valamelyiket! Vagy gyógyítsd meg, vagy vedd magadhoz a mennyországba, mint azt a másik kilencet!
Pár nappal azután, hogy megtette fogadalmát, egyik reggel még csak nem is virradt, amikor a Bádemlics-kúriáról útrakeltek a zarándokok. Az öregasszony elvitte magával ura húgát is, egy, himlőhelyes vénlányt. Két legény is eljött, akik a kislányt vitték, mert nem tudott lóra ülni. Két lovat meg kantárszáron vezettek a visszatérésre.
Pirkadt már, mire a Szarajevó környéki magaslatra értek. A kislány, aki addig panaszkodott, ellenkezett és sírt, most egy hevenyészett hordágyon pihent, melyet két legény cipelt.
A friss levegőtől elbágyadva és megrészegedve, a feje a jobbvállára hanyatlott. Elszundított. Egy-egy nagyobb rázásnál felnyitotta szemét, de amikor maga felett megpillantotta a zöld lom[152]bokat, az eget és a bíborszínű fényt, megint csak behunyta és gondolván, hogy álmodik, elmosolyodott a gyógyuló gyermek lágy mosolyával.
Kis idő multán megszűnt a felfelé-kapaszkodás. Sűrű erdőn haladtak át. Az út erre szélesebb és járhatóbb volt. Itt már találkoztak más faluból való emberekkel, kik csoportokba verődve igyekeztek céljuk felé. Voltak köztük súlyos betegek is, kik zsák módjára lóra rakva, hörgő hangon nyögdécseltek és szemüket szenvedőn forgatták. Voltak bolondok és őrjöngök, akiket rokonok fogtak és csitítgattak.
Az öreg Bádemlicsné az övéi előtt haladt. Utat tört magának a sokaságon és senkitől sem feszélyezve, suttogva rózsafüzérét morzsolta. A kislányt vivő legények alig tudták utolérni. A bükkösben kétszer is megpihentek az út mentén. Ebéd alatt sötét szőnyeget terítettek a fűre és ráfektették a beteget, aki zsibbadt végtagjait és görcsös derekát, amennyire csak tudta, kinyújtotta.
Megpillantva maga mellett anyja mezítelen, véraláfutásoktól kékes és a szokatlan úttól kisebzett lábait, elszörnyülködött. De az öregasszony hirtelen elrejtette azokat, s a kislány a maga körül tapasztalt új dolgok feletti zavarában csakhamar el is felejtette a csúnya látványt. Amerre csak nézett, új volt minden, szokatlan és megnyugtató: a sűrű és buja erdei fű, az óriás bükkök ezüstös törzsére rétegekben telepedett gombák. A madarak lecsaptak a lovak zabos tarisznyáira. Tág volt a láthatár, világos az égbolt és a hosszúkás felhők lomhán úsztak rajta. A kislány így betegen és fáradtan is, soká és csendesen mulatott azon, ahogy a madarak ijedten szétrebbentek a zabos zsákról, valahányszor a ló fejével feléjük kapott. Nézte a legényeket, akik hosszan és komolyan ettek. Ebben is volt valami nevetséges és kacagtató. Ő maga is jóízűen evett. Amennyire csak tudott, kinyújtózott szőnyegén. Kezeivel a hideg fűben játszva egyszerre csak megpillantotta az ördögfej apró, élénk piros virágát, amint valósággal meglapult a földön. Izgalmában gyámoltalanul elsikította magát. Az öregasszony, ki a fáradtságtól kimerülve elszundított, hirtelen felébredt és leszakította neki a virágot. A kicsi sokáig tartogatta a tenyerén: nézte és szagolgatta, majd az arcához dörzsölte és amikor érezte, milyen hideg és bársonyos, a gyönyörtől lehunyta szempilláit.
Az est beálltával Olovóra értek. A kolostori romok és a téglaboltozatos medence körül, melyből a Boldogasszony-forrás meleg vizének tompa csobogása szűrődött ki, egész nap vásári hangulat uralkodott. Mindenfelé tüzek égtek. A nép sütött-főzött. Legtöbbje a földön aludt. A módosabb és jobb zarándokok egy fa-tákolmányban húzódtak meg. Ebben helyezkedtek el Bádemlicsék is. A két idősebb csakhamar mélyen el is aludt, a kislány meg az egész éjszakát valami félálomban töltötte. Az ablakon keresztül a sötét [153] erdő feletti csillagokat nézte, annyi csillagot, amennyit még sehol sem látott. Majdnem egész éjszaka a tüzek felőli, megnem-szűnő hangokra figyelt és így szenderült álomba. Szendergéséből a lovak horkantása, vagy olykor-olykor az éjszaka hűvössége ébresztette fel, amikor is újból a hangok zümmögését hallgatta, sehogy sem tudva megkülönböztetni: mikor álmodik, s mikor van ébren?
Másnap korán kelve elindultak a forráshoz. Az ember először egy alacsony és félhomályos szobába ért, itt vetkőztek. A falak mentén fapadok, rajtok az otthagyott gúnyák. Innen három lépcsőfokon lehaladva, egy nagyobb és kissé világosabb terembe jutottak. Itt volt a medence. Köröskörül minden kőből faragva, még a mennyezet is kőből, csak magasan fenn, két kerek nyíláson szüremlett be a csodálatos napfény játszi sugarakban. A lépések visszhangzottak, a kőboltozat felerősítette és visszaverte még a legkisebb neszt is. A víz susogása visszapattant a boltozatokról s többszörösére erősödve, meghangosodva betöltötte az egész helységet, úgyhogy a beszédnél kiabálni kellett. Ez a beszéd megint csak beleütközött a boltozatokba és megkétszereződve pattant vissza. A gőzölgés megnehezítette a lélegzést. A falakról és boltozatokról víz gyöngyözött le, zöldes barázdát hagyva maga után, mint valami barlangban.
A víz vastag sugárban ömlött egy kőből faragott csatornából. Meleg volt és tiszta, telisteli ezüstszínű, apró gyöngyökkel, megtöltötte a köves medencét és ott a szürkés burkolattól zöldes színben csillogott.
Felváltva fürödtek: egyszer a férfiak, máskor a nők. Amikor eljött az asszonyok ideje, megkezdődött a tolongás, veszekedés és kiabálás. Voltak, akik le sem vetkőztek, csak mezítláb belegázoltak a vízbe, mely térden felül ért nekik, mások meg ingre vetkőztek, a meddő nők nyakig guggoltak a vízbe és lehunyt szemmel imádkoztak. Ismét mások a vízsugarat a tenyerükbe fogták és kiöblítették vele a torkukat, fülüket és orrukat. Mindegyik annyira elmélyedt az imádságba és a felgyógyulás gondolatába, hogy senki sem vetett ügyet a másikra, mintha csak nem is látnák egymást. Megesett néha, hogy kicsit lökdölőztek, vitatkoztak a hely miatt, de rögtön el is felejtették vitatkozásukat is, meg egymást is.
Az öreg Bádemlicsné és sógornője bevezették a leányt a vízbe. Hiába voltak a többiek valósággal önkívületben és önmagukkal elfoglalva, mégis félreálltak, helyet csináltak, mert a gazdag és előkelő világ soha és sehol sem veszít tekintélyéből.
A leány görcsösen reszketett. Félt a víztől és az emberektől, de lassan-lassan mindig mélyebbre merészkedett a vízbe, mintha benne szeretne elbújni és ha nem fogják a hóna alatt, le is ült volna a medence fenekére. Így is állig ért már a víz. Soha életében nem látott még ennyi vizet és nem hallott ennyi hangot, ily csodás zűrzavart; csak néha-néha álmában, ha azt érezte, hogy egész[154]séges és tud járni, meg futkosni. Olyankor azt álmodta, hogy a többi gyermekkel együtt valami nagy vízben fürdik és hogy testét, mint most is, számtalan apró és világos gyöngyöcske csiklandja. Egészen átszellemült. Lehunyta szemeit és szaporán belélegezte a forró vízből felszálló gőzt. A körötte levő asszonyok hangját mind távolabbról vélte hallani. Aztán meg valami bizsergést érzett szemeiben, erre még erősebben lehunyta, de a bizsergés csak nem akart megszűnni. Végül is nagy nehezen kinyitotta őket. A mennyezet egyik kerek nyílásán át napsugárpászma hullott az arcára. A fényözönben a vízpára zöldesszürke és aranyszínű porként táncolt, a beteg lány meg szemeivel kísérte e táncot. Egyszer csak összerándult, egész testében reszketni kezdett s nagy erőlködve feltápászkodott a vízből. A meglepett anya és nagynéni óvatosan és fokozatosan elengedték. A görcsös és meghajlott kislány egyszeribe kiegyenesedett, mint soha eddig, elengedte a karokat, melyekben eddig megkapaszkodott és még mindig kissé előrebukva, lassan és bizonytalanul, mint valami apró gyermek, megindult. Széttárta karjait. A vékony és nedves ingre felrajzolódtak a kis mellecskék élénkpiros bimbói. A sűrű szempillák között nedves fényesség csillogott, a duzzadt ajkak tompa és érzéki mosolyra nyíltak. Hátravetette fejét s felnézett magasan a fénysugárba, majd hirtelen megszólalt, meglepően tiszta és természetes hangon:
– Ott van! Nem látjátok! A felhőkön jön éppen lefelé! Jézusom! Jézusom! Ó! Jaj!…
Valami ijesztő és ünnepélyes is volt a hangjában. Az asszonyok mind felfigyeltek rá, de senki sem merte felemelni a fejét és ránézni a beteg lányra vagy látomására, mégis valamennyien maguk felett érezték. Egyesek hangos imába kezdtek, mások összeroskadtak és imájuk sírásba fult, meg hangos jajgatásba. Hallani lelhetett, amint nedves kezükkel a mellüket verték. Mindezek a hangok szokatlanok voltak és csodálatosak, amilyeneket az emberek csak akkor hallatnak, ha fájdalomtól, vagy örömtől önkívületbe esnek s megfeledkeznek emberi méltóságukról s a szeméremről. A dörgő visszhang ezeket a hangokat csak felerősítette, elnyújtotta. Mindez elvegyült a magasból egyformán és sisteregve aláhulló víz csobogásával.
Egyedül az öreg Bádemlicsné nem hajtotta le a fejét, a második lépcsőfokra hágott úgy, hogy már csak bokáig állt vízben, s onnan figyelte komolyan, feszülten a lányát és álomszerű mozdulatait, de legjobban az új mosolyt, mely arcára rajzolódott. Aztán hirtelen félrelökve még sógornőjét is, a lánynál termett, átnyalábolta a dereka táján, másik kezével térdei alá nyúlt és indulatos, hosszú léptekkel, mintha valami szégyent takarna, kivitte a szobába, ahol a ruhákat hagyták. [155]
Itt félhomály volt és csend. Letette a gyermeket. Körülnézett. Nem volt senki se benn. A kicsike a hirtelen változás következtében didergett és ismét görcsösen terült el a puszta földön, de arcán tovább is ott ült ,az a széles, beteg mosolya az érzéki gyönyörnek.
A fürdőből kiszűrődtek az ima s a csodálatos gyógyulást kísérő felkiáltások hangjai, az öreg asszony pedig mozdulatlanul állt, megalázva, még komolyabban és sötétebben, mint rendesen. Komoly volt, mert rajta kívül senki sem tudta, hogy ez Bádemlics mosolya és hogy itt nincs gyógyulás, minden hiábavaló volt. Mintha alig várta volna, hogy az emberek elől elmenekülhessen és egyedül maradhasson a Boldogságos Szűzanyával, kivel hátra volt még a fogadalomból való elszámolása, a szoba sötét sarka felé fordulva, éles suttogással sziszegte:
– Vedd magadhoz! Vedd hát!
Néhányszor még elismételte e szavakat, közben nem is fordult a leány felé, aki ott didergett lábainál.
Fordította: Mangold Albert