Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. március) 3. szám

Vita Zsigmond: Berzsenyi és a magyar reform

Az irodalomtörténet és általa a köztudat Berzsenyi költői műve mellett eddig alig méltatta figyelemre a költő prózai munkáit. Hiába szentelte az öregedő Berzsenyi hanyatló életének több mint tíz évét esztétikai tanulmányoknak, gondolatai sem a korabeli költészetnek, sem a kritikának nem adtak irányítást vagy szempontokat. Még inkább megfeledkeztek Berzsenyinek A magyarországi mezei szorgalomról írt gazdasági tanulmányáról, amely kéziratban maradt hátra és csak hat évvel a költő halála után jelent meg Döbrentei kiadásában (1842). Az elkésett kinyomatás még nem indokolta volna azt, hogy Berzsenyi tanulmányát egyáltalában ne vegyék észre, de a közismert gazdasági bajok és általános magyar hibák felsorolása közben, úgy látszik, nem tűntek fel azok a gondolatai, amelyek igazán mélyre hatolók és jövőbe látók voltak.
Az irodalomtörténet nagyobbára Széchenyi hatásának tulajdonította Berzsenyi gazdasági tanulmányát, ez a vélemény máig is megmaradt, mivel valószínűleg alig tartotta valaki érdemesnek, hogy ezt a nem sokat ígérő munkát elővegye. A költő életrajzírója, Váczy János, részletesen ismerteti ugyan a tanulmányt, anélkül azonban, hogy gondolatainak jelentőségét meglátná és a jelen érdeklődését végül ezzel a megelégedett mondással fordítja el: „Mondanunk sem kell, hogy a felhozott akadályok nagy részét ma már szerencsésen elhárította a haladó polgárosultság.”
Természetes, hogy épp a nemzeti reformért égő Németh László hozza ismét felszínre Berzsenyi munkáját (Berzsenyi 128 l.), hiszen a nemzetiségi, a sváb-, a zsidó-kérdés, a telepítés, a népnevelés, a közös gazdálkodás megannyi sürgető türelmetlenséggel felénk tátongó problémáját találhatta meg benne. Berzsenyi gazdálkodási nézetei elavulhattak, de a nemzet életkérdéseit megvilágító tisztánlátására ma nagyobb szükségünk van, mint valaha s ezért érdemes a munkájával ma is foglalkozni.
Széchenyi fellépése valóban felrázta Berzsenyit. Az emberiség haladásán, a magyar nemzeti műveltség emelésén eddig is sokat gondolkozó költő most újult erővel fordul a nemzet jövője felé. Széchenyi tervei közül különösen a kaszinók, a gazdasági egyesületek és a lóversenyek megszervezése érdekelte. Berzsenyi újra lelkesedik, mert a lóversenyektől a gazdasági élet fejlődését várja, felajánlja közreműködését Széchenyinek és 1828-ban már így ír [145] Döbrenteinek: „Tapsol minden a nagy tüneményeknek s a Széchenyi Pista név oly büszkén zeng most nálunk, mint egykor a nagy Fritz északon.”
Berzsenyi részt akar venni a nemzeti munkában, Széchenyivel levelezik s gróf Majláth Jánoshoz írt ódájában ünnepli a „diadalfiát”, a férfiasság hősét, ki majd újra szüli a „lerogyott magyart”. Széchenyi szintén csodálattal és szeretettel viszonozza a költő vonzalmát. Berzsenyi volt kedvenc poétája, kinek A magyarokhoz írott ódáját németre is lefordította leendő neje számára. Széchenyire talán épp úgy hatottak Berzsenyi versei, mint Berzsenyire Széchenyi munkái, de ez a hatás inkább csak ösztönzés, lelki indíték lehetett. A költő jóleső örömmel olvashatta a Hitel számára is megküldött példányában saját verseinek sorait és mind odaadóbb hívévé vált Széchenyinek.
A két nagy ember csak az 1832-i akadémiai nagygyűlés alkalmával találkozott, Berzsenyi itt is ajánlkozott gazdasági egyesületek Somogyban való felkarolására. Egy évre rá, 1833-ban, írta „A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairól” c. tanulmányát. Ez az időbeli közelség és a részben azonos tárgy már önmagában elég volt ahhoz, hogy a Széchenyi-hatást bizonyosnak lehessen venni. Berzsenyi valóban részben Széchenyihez hasonlóan foglalkozik a gazdálkodás elmaradottságával, okaival, a gazdasági neveléssel és az egyesületi irányítással, de teljesen önállóak megfigyelései a magyar nép életmódjáról, a szomszédos népekhez való viszonyáról, felemelésének módozatairól. Széchenyi egy szót sem írt még a sváb- és a zsidó-kérdésről. Berzsenyi azonban már 1809-ben írt Kazinczynak a szegény földműves nép állapotáról, rámutatott a takarékos, iparos svábok és a rosszul gazdálkodó magyarok életszínvonala közötti különbségre. Az egymás mellett lakó dunántúli népek különböző életét már akkor tisztán látta Berzsenyi, habár a néppel csak a földesúr szempontjából foglalkozott. Már akkor vallja azt a későbbi felfogását, hogy a nép állapota főleg eszközeitől és kultúrájától függ, ezért kell rajta javítani.
A következő évtizedekben Berzsenyi még sokat gazdagította tapasztalatait, Széchenyi fellépése újra mozgásba hozta, hite ismét fellángolt és nagy anyagát rendszerezve, nekiült munkájának, hogy ezzel is szolgálja hazáját. Tanulmánya nem egy kifáradt elme alkotása, ellenkezőleg: telve van megfigyelésekkel, gondolatokkal, ötletekkel. Berzsenyi prózai nyelve szilárd és határozott, ha az elmaradottság néha keserűvé is teszi, egészben véve higgadt bölcsesség árad soraiból. Mai szemmel nézve munkájának már nem a rendszere, egész anyaga vagy gondolatmenete érdekes, hanem a magyarság ma is eleven kérdéseinek zseniális meglátása, a magyar nép jellemzése és részben ma is utópisztikus tervei.
A reformkorszak levegőjében új erőre kapó Berzsenyi azzal a meggyőződéssel fog az íráshoz, hogy nemzeti erőnket a „mezei gazdaságnak” felvirágzásával emelhetjük fel. Nagy szükség van ezért a „bölcs útmutatásokra, amelyek megláttatják gazdasági éle[146]tünk hibáit és a nemzeti boldogság” felé vezetnek. Bizalommal, hittel, – ha nem is éppen a régi, fiatalos lelkesedéssel, – szól a honfitársaihoz: „Legyünk az iránt meggyőződve, hogy azon nagyszerű áldozatok, melyekkel most egyesült nagyjaink bosszús istenünket engesztelik, áldást hoznak mezeinkre, s ha a köztünk megjelent geniust követni fogjuk, egy igen szép jövendő felé lesz az útmutatónk.”
A legelső kérdés, amelyre Berzsenyi azonnal rátapint, a néptelenség, vagyis a dunántúli magyar népesség elégtelensége és emiatt termékeny földeknek parlagon maradása. Berzsenyi a magyar népességet akarja szaporítani, mert szomorún látja, hogy Sopron és Vas megyében is a magyarok mellett „Hénczek és Horvátok pergetik a sarlót és csépet s még Kőszeg tövében is láttam csehországi kaszásokat.”
A sok pusztítás után nincs elég magyar munkáskéz, ez a fájdalmas megállapítás kiált föl Berzsenyi soraiból. Ezért foglalkoztatja annyira a Dunántúl magyarságának megerősítése. A néptelen tartományokat gyarmatosítással, a mai szóval telepítéssel lehet benépesíteni. Ennek módját keresi a nemzet jövőjén töprengő költő. A gyarmatosítással „csak a biztos középúton kell járnunk”, óvakodjunk tehát a túlnépesedéstől, „mert nem a sok nyomorgó nép, hanem csak boldog nép s egy nemzetűség boldogítja az országot”. Berzsenyi talán az első magyar, aki a sok idegen, főleg német telepítés veszedelmes voltát meglátja. A betelepített idegenek beolvadásának útját a továbbiakban így fejtegeti: „Ugyan azért e részben a józan előlátás kívánja és parancsolja, hogy minden nagyobb külföldi gyarmatszállítás ezután országos figyelem alatt menjen s fő gond legyen más okulások után arra is, hogy az idegen nyelvű gyarmatok egy helyre nagy tömegben ne telepedjenek, hanem magyarokkal vagy közletve, hogy azok magyarokká váljanak, vagy pedig azok magyarosítására minden szükséges rendelet meg legyen téve; mert valamint hazánk boldogsága, úgy jövevény népeink java is nyilván azt kívánja, hogy azok a fő nemzettel minél előbb eggyé legyenek.” Döbrentei jegyzetben még hozzáteszi, hogy a magyarságban a székely és palóc nép szapora, „ezekből kell a felesleget néptelen helyekre által tenni.”
Berzsenyi ugyan korának szellemében még természetesnek veszi azt, hogy nemzetiségeink örömmel olvadnak be az uralkodó magyarságba, mert ez számukra előnyt, emelkedést jelent, de arra is rámutat, hogy a magyarosodás csak a szétszórt idegen telepekben megy végbe könnyen.
A következőkben a népszaporítás előmozdításával foglalkozik. Berzsenyi szembeszáll az anyagelvű felfogással, hogy csupán a nép élelmezéséről kell gondoskodni, szerinte a szaporaságnak épp olyan fontos feltétele a jó erkölcs is. Ezért olyan törvényeket kellene hozni, „melyek a nép erkölcsét megtisztítanák, a házas embereknek holmi elsőséget adnának s a több gyermekűeket közsegedelemmel gyámolnák, leginkább pedig a sok gyermekű asszonyokat [147] megjutalmaznák.” Íme a családvédelemnek, a nagy családok támogatásának gondolata száz évvel ezelőtt.
Népességünk eloszlása is egészségtelen: szegény vidékeken sűrű, gazdag vidékeken pedig ritka. A nagy uradalmakba a szegény és alázatos, de gyenge munkájú német és tót munkásokat hívják be, pedig „a magyar legalkalmasabb ügyesebb lett volna, régibben kezdett nevelés, szoktatás után.” Művelődéssel kell a népet emelni, akkor a munkája is értékesebb lesz. Berzsenyi még a gyakran éhséggel küszködő románságra is gondol, a magyarok között szeretné letelepíteni, hogy így jobb helyzetbe jusson.
Részletesen foglalkozik a tagosítás kérdésével is, már az 1832/36-i országgyűlés erre vonatkozó határozata előtt. A közbirtokok rendetlensége, szétszórtsága „minden józanabb gazdasági rendnek és szorgalomnak általános felbontója”. Ez a rendetlenség nemcsak a jobbágyságot, hanem a nemességet is nyomja, pedig amint Berzsenyi büszke osztályöntudattal és felelősségvállalással írja: „a föld népe között lakó s művelt lelkű nemesség volna éppen azon osztály, mely nem csak a mezei szorgalmat, de az egész népképzést legfeljebb emelhetné s legtovább terjeszthetné.” A népnevelés a földesúr kötelessége, vallja Berzsenyi, de vajon hányan hallgattak a szavára?
A szétszórt, meg nem osztott birtokrendszerrel hozza kapcsolatba Berzsenyi a zsidóság veszedelmes beszivárgását, erkölcsrontó hatását is. Ugyanis „Az ily rendetlen helyekben majd minden birtokos bor- és húsáruló zsidókat tartván a sok kocsma által a nép erkölcse felette romlik s az ily húsárusok által számtalan lopott marha levágatik, holott eléggé tapasztaljuk azt, hogy az ily zsidók többnyire csak orgazdák s a népnek legveszedelmesebb vesztegetője.” Berzsenyi Kölcsey után egyik első írónk, aki a zsidó-kérdésről ír, habár csak helyi szempontból érintve azt, de így is már rámutat arra, hogy a falusi nép számára milyen veszedelmet jelent a kocsmáros zsidó letelepedése.
A niklai földesúr alaposan ismerte a magyar nép életét és jellemét, a magyarságról festett képe ma is megkap sok eleven vonásával. Megbecsüli a németek szorgalmát is, habár a szőlő- és dohánytermelést haszontalan dolognak tartja, de rámutat arra, hogy kellő műveléssel a magyarságot is fel lehet emelni. „A magyar nép idomos, becsületérző, sok erővel és természetes okossággal bíró faj.” Műveletlensége teszi romlottá, a pásztorélet ugyanis kifejleszti a zsiványságot. „A legélénkebb nép is műveltség nélkül legtöbb erkölcsi romlottságra hajlandó”, ezért lesz a nevelés nélkül felnőtt parasztgyermek dologtalan és zsivány.
Érdekes itten az elmaradott magyarság és a folyton gyarapodó svábság különböző irányú életének megfigyelése. A német a gazdálkodáson kívül „tud valami kis mesterséget, melyet haszonnal űz”, saját maga építi a házát, maga készíti el a szükséges holmit. „Ez egyik főoka annak, hogy a sváb gyarmatok úgy meg tudnak nálunk gyarapodni, s oly házakat építenek, milyenről a magyar [148] még eddig nem igen álmodik.” A svábnak minden szükséges felszerelése megvan, a magyar ellenben nem képes azt előállítani és mindene tönkre megy. Ehhez járul a magyarságnál az asszonyi és férfi munkák teljes különválasztása, aminek az az eredménye, hogy „míg a magyar teletszaka csak dohányzik és furuglál, addig a német az asszonyokkal együtt fon, köt, varr, stb. ami igen is egészen más következetű, mint a furuglaszó.”
A nemzetéért aggódó Berzsenyi így már száz évvel ezelőtt meglátta a dunántúli magyarság veszélyeztetett helyzetét a szorgalmas, iparosodó svábokkal szemben. Berzsenyi sokszor érzékenyebb a nemzet bajai iránt, mint politikus kortársai. A nemzetiségi kérdés, a soknyelvűség komolyan aggasztja a költőt, de figyelmeztetése még nem tud általános figyelmet kelteni.
Berzsenyi szemében a soknyelvűség az ország boldogságának akadálya: ezt kell megszüntetni. Az egységes műveltség vezet a boldogsághoz, ezért „minden idegen nyelvű népeinket” hazánk főnépével nyelvben és ruhában egyesíteni kell. A költő itt egyszerre elnyomja a politikust, képzelete játszi könnyedséggel oldja meg a nyelvi kérdést. A nyelvének gazdagságára büszke költő sajnálkozva néz a svábokra, kiknek „nyelve csak romlott zagyvalék, a magyar népnyelv ellenben oly ép és csinos valamint az írásnyelv.” Ezért a szegény népek „örömest magyarokká lesznek, ha lehetnek”.
A költő a nyelvére büszke, a nemes a ruhájára. Ha a svábok számára népiskolákat létesítünk, ahol „csinos magyar öltözetben” megtanulják a magyar nyelvet, a gazdasági és ipari ismereteket, akkor magyarokká lesznek „s ez lenne aztán Mohács egyik gyógyszere.”
A magyarosodást és a művelődést népiskolák által terjeszteni, ez Magyarország megerősödésének legfőbb útja Berzsenyi szerint.
De a reformer politikusnak a részletkérdésekre is van gondja. Eötvös előtt rámutat a börtönök züllesztő hatására, amerikai mintára dologházakká akarja őket átalakítani. Meglátja, hogy idegen kezekben levő kereskedelmünkből semmi sem tér vissza gazdasági életünkbe, ezért sürgeti a magyar kereskedelem megszervezését. Alapítsunk kereskedelmi társaságot, hogy ne legyünk „egészen a zsidók zsebében”. Mintha a nemzeti kereskedelmet kifejlesztő szövetkezeti rendszer csírázna már Berzsenyi írásában. Magát a problémát, annak jelentőségét mindenesetre meglátta Berzsenyi, a kidolgozás és végrehajtás már nem lehetett a költő feladata.
Gazdasági életünk elmaradottságát Berzsenyi egyre újabb jellemző megfigyelésekkel világítja meg. A fejlődő kapitalizmusban egyre élesebben kiütköző, akadályozó nemzeti tulajdonságokat tömör mondatokban jellemzi. Nemzetünk nem a hasznosra, hanem a „férfias és pompás szépre szokott ügyelni.” „A magyar inkább képzelmes, mint számolgató nemzet”, ez pedig „gazdasági tekintetben, ha csak különös okossággal nem párosul, gyakran kártékony szokott lenni.” Ezért aztán a svábok között lehet sok józan, pon[149]tos gazdát találni, míg a magyarok erejükön felüli dolgokra vállalkoznak. A svábok és magyarok összehasonlítására mindegyre visszatér Berzsenyi a tanulmányában és ha a svábok lenézése gyakran ki-kicsillan is írásából, mégis mindig elismeri és példaképpen említi föl jó tulajdonságaikat.
A magyar nép megbecsülése, nehéz sorsának meglátása nem viszi Berzsenyit a rendi korlátok ledöntése felé. A nemes úr csak a becsületérzést akarja megtartani jobbágyaiban, szeretetteljes bánásmóddal, műveléssel, de a jogrendszeren nem akar változtatni.
Kevésbé jelentős ma már, amit Berzsenyi a falusi épületek sűrűségének veszélyeiről, a céltalan szőlőszaporításról, a sok vásár káros voltáról ír. A Széchenyi által megindított egyesületi szellem hatása nyilvánul meg a gazdasági egyesületekről írott fejezetében. Mivel külön-külön mindenkinek hiányos a gazdasága, magára hagyatva sok bajjal, nyomorúságosan kínlódik. Ezért „a mezei szorgalmat és népboldogságot egyedül az által lehetne legfőbb tökélyre juttatni, ha a földművelő népet valami czélirányosb egyesületekbe szerköztetnők.” Berzsenyi fölveti itt a nemzeti bank, a közös gabona és pénztárak (hitelszövetkezet) gondolatát is, végül pedig a közös gazdálkodás tervéről ír. „Szorosabb népegyesület lenne az: midőn a nép annyira egyesülne, hogy az egész gazdaságot, a vének kormánya alatt, egyesült erővel folytatná, melynek minden jövedelmeiből minden ember a maga közre adott pénze vagy munkája szerint venné ki részét.” A gondolat nem áll meg még itten. Berzsenyi tovább szövi az egységes faluközösség kialakításának tervét. A legjobb egyesület volna az „midőn a nép nem csak az egész gazdaságot köz erővel űzné, de még konyhát és asztalt is közöset tartana s az által magából egy nagy háznépet formálna.”
Váczy János szerint Berzsenyi előtt bizonyára a szerbek zadrugája lebegett példaképpen, de a zadruga csak a közvetlen leszármazottakból, gyermekekből, unokákból álló, együtt élő, nagy család. Berzsenyi tovább megy ennél: az öregek által irányított közös gazdálkodást és a munka előnyösebb kihasználása végett a közösség egységes ellátását képzeli el. Az irányított gazdálkodás és a termelő szövetkezetek, vagy a kommunizmus halavány képe bukkan föl Berzsenyi gondolatai között.
A költő azonban bizonyára nem gondolt ilyen általános társadalmi átalakulásra és így túl merészek a gondolataihoz ma hozzáfűzött következtetéseink. A költő csak az egyesülés, a közös munka roppant jelentőségét látta meg, nemzete jövőjén töprengve, gondolatokat vetett föl, de megvalósulásuk formáját nem gondolta végig. Azt azonban érdemes megjegyeznünk, hogy Berzsenyi a néptől, a népnek kiművelésétől, egyesítésétől várja a magyar jövő kivirulását, minden kérdésünket a magyar nép életén át látja meg és általa akarja megoldani. A népére büszke költő tanulmányának végén sóhajtva gondol népe és nemzete majdani felemelkedésére: „Végtelen lenne a nép ereje, ha az egyesítve s mindenkor czélsze[150]rint használtatnék és végtelen annak következménye mind gazdasági, mind erkölcsi tekintetben.”
Így fejeződik be Berzsenyi tanulmánya, amelyre egy század múlva új fényt vetett az ismét válságosra fordult magyar élet Berzsenyit nem akarjuk rendszeres politikusnak vagy nemzetgazdásznak föltüntetni, csak a korán túl látó zseninek gondolatait hoztuk ismét napfényre. A zseni sűrítve és nagyvonalakban látja a dolgokat, sok mindent összevon és elhanyagol, de néha váratlan mélységekbe világít be. Berzsenyi meglátta a fejlődő svábság kérdését és a hányódó, elhanyagolt magyar nép szomorú sorsát. A népből kiinduló magyar jövő építésének ma is Berzsenyinél találjuk meg alapgondolatait, amelyek bizalommal és öntudatos ismeretekkel mutatnak rá a magyar nép máig is kiaknázatlan hatalmas értékeire.