Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. március) 3. szám

Szemlér Ferenc: Mit tudod te!…

Mit tudod te, hogy már hova jutottam,
hol baktatok, minő mély árnyékokban,
nem is nézem, akármi nyomba lépek
becsukom a szemem és nincs sötétebb!
Nincs sötétebb!… mély az elme sötétje…
ide űztek, önmagam éjjelébe,
kapálóztam, nem jöttem ide önként,
rettenetes, mi minden velem történt!
Senkim se volt, hogy a pártomat fogja,
akit kértem, csak félreállt morogva –
haragosan avagy baljós közönnyel
nézegette, hogy kapkodok kezemmel.
Könyörögtem neked is magyar népem,
ne hagyj magam az érdes sötétségben,
gondolj reám, mostohább gyermekedre!
miért is nem vettél kegyes öledbe?…
Nem vádolok, ez a versem se vádol,
de oly nehéz búcsúzni a világtól,
ahol mindes egyenes, okos rendben
várakozott, hogy befogadjon engem.
Milyen szép volt s most hogy vacog az elme.
bomladozva, félve, jajveszékelve –
hideg sötét süvölt a barlangokban,
jaj! jaj! jaj! jaj! milyen mélyre jutottam. [144]