Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. október) 10. szám, 577–660 p.

Nem tudom elképzelni, hogy Szenteleky a múlté. Úgy érzem, hogy itt van mellettem, látom megértő, szerető szemeit, hallom buzdító, lelkesítő, halk, de mégis parancsoló hangját. „Mindenki dolgozzon és alkosson, és adja oda mindenki lelkének kincseit a Magyar Kultúrának!”

Ez év május 23-án írta hozzám utolsó sorait. Ez a levél válasz egy levelemre, amelyben hivatkozva egy előző levelének P. D.-ről való szigorú kritikájára szembe állítottam elnézését a ma íróival. A levél nagy részét, amelyet közérdekűnek tartok, közlöm. Szegény fél lábbal már a sírban volt, és mégis minden gondolata a magyar kultúráé volt.

»Drága barátom, bocsáss meg, ha kissé sietősen írok, de elutazásom előtt állok, likvidálnom kell ügyeimet, átadni, rendezni, megbízásokat hátrahagyni, mintha hatalmas vagyon felett rendelkeznék…

Vágyam az lenne, hogy foglalkozzál ráérősebben, intenzívebben a régi magyar közigazgatás nemes és derék uraival, általában a századforduló békés, uraskodó bácskai életével. Talán érdekes könyv születne ebből a témából. Nem izgalmas regényre gondolok, hanem lazán összefüggő történetekre, ahol az élet, az emberek a fontosak, és nem a bonyodalom.

Még csak röviden kritikai működésemre akarok kitérni. P-t nem tudom értékelni, mikor kedves, langyos humorával élettelen papirosfigurákat aranyoz be. Történeteinek bácskai vonatkozása hibás és értéktelen, alakjainak se színe, se lelke, se íze, se élete, a bácskai miliőrajzról pedig lehetetlen beszélni. Elismerem, hogy elnéző vagyok mostani magyar íróinkkal szemben, de ez nagyon is megokolt. Nem alkalmazhatok abszolút értékmérőket, nem nézhetem irodalmunkat a sub specie aeternitatis fölényes nézőpontjából.

Itt meg kell becsülni és meg kell menteni mindenkit, aki a magyar kultúra munkásának alkalmas. Itt nem lehet magas mércét húzni, itt nem lehet drákói szigorral széjjelütni, mert akkor a magyar kultúrát, a magyar holnapot ütöm agyon… [603]

Nálunk nem lehet elévült méretekkel mérni és abszolút mértékeket keresni, még a helyesírási hibákat is meg kell bocsátani, hiszen sokan az iskolában egyetlenegy magyar szót sem hallottak. A tehetséget keresem, a kritikusnak át kell érteni az időt és miliőt, és nem szabad finnyáskodnia. Szeretettel, megértéssel, türelemmel és megbocsátással kell kutatni a tehetségek után, és akiben van tehetség, azt biztatni, irányítani, segíteni kell. Ha Kazinczy Ferenc Gyulai Pál szigorával és hevességével csapkodott volna szét kortársai között, akkor talán jó időre tönkretette volna a magyar irodalom zsenge palántáit. A felelősség nagy. Nagy szegénységünkben vigyáznunk kell, nehogy a magyar kultúra, a magyar írás legszegényebb munkásait is elveszítsük«.

Íme a Vajdaság Kazinczyja. Teljes joggal adták neki ezt a nevet. Felvetem az eszmét, hogy nem volna-e célszerűbb sok ilyen és hasonlóan közérdekű levelet összegyűjteni. Az utolsó 13 év kultúrtörténete és a magyar élni akarás küzdelme szinte megelevenednék e levelekből.

Írásai lelkének a tükre. Kiteregette a lelkét, de mi, akik hozzá még közelebb álltunk, amikor a testvéri közösségben lelkének legmélyebb rejtekeit is felnyitotta, akkor láttuk csak lelki nagyságát egész fényében és nagyszerűségében.

Mindig az Igazságot kereste a Szépség és a Jóság jegyében. Sokan voltak társai a keresésben. Én, a 22 évvel idősebb, fájó szívvel gondolok vissza azokra az estékre, amikor elbeszélgettünk. Egy alkalommal valaki rámutatott az élet borzalmaira és céltalanságára. Eltűnődtünk a rettenetes, céltalannak látszó örökös pusztulás, kegyetlenség és öldöklés fölött, amikor milliók születnek és meghalnak anélkül, hogy valami látható hivatást teljesítenének.

Szenteleky sokáig hallgatott, hiszen ő külön élte le a szenvedések útját, már akkor is a súlyos kór lázálmai gyötörték, és abban az időben a szenvedésektől megihletett, tiszta költői lelke túlemelkedve a jelen borzalmain kiáltotta a világnak szívet rázó szavakkal: »Úgy fáj az Élet!«

Egyszerre halkan megszólalt.

– Igazad van, és mégis keresni kell az Igazságot. Egy német bölcsész azt mondta: »Ha Isten a jobb kezében az igazságot, a balban az igazságért való harcot tartaná, én alázatosan a bal kezére hajolnék.« Harcolni kell érte, mert csak így lesz képes az általános evolúció az emberi lelket ősi durvaságából kiemelni.

Évek múltak el, újból együtt voltunk, és akkor én kérdeztem: [604]

– Kornél testvér, sokat dolgoztál, harcoltál, szenvedtél, közelebb jutottál az igazsághoz?

Fagyos, szomorú némasággal nézett rám. Ez volt a válasza.

Azóta ismét évek múltak el. Nagyot nőtt a világ előtt, nagyot nőtt a mi végtelen szeretetünkben, aggódva vártuk a híreket róla, félve néztük minden lépését, mert tudtuk, hogy ott áll mögötte a rejtelmes, könyörtelen halál.

S ő még nem fáradt ki a keresésben. Hirdette:

– Ne számítsunk a tömegre, mert sötétségben és vakságban él, akarjuk az igazságot, az örök igazságot, amelyet csak megközelíteni lehet, de elérni nem. Nem lehet visszafordulni. Előre, mert csak előre mehetünk. Vagy elhullunk, vagy győz az eszme, de vissza nem fordulunk.

Mégis kifáradt, és nagy rezignációval mondja:

– Nem az életben hittem, hanem saját magamban. Most nagyon fáradt vagyok…

Új ideál, a Szépség után indult. Rezignáltan mondja:

– Mi, akik egyedül topogunk az Életben, sokszor üresnek találjuk azt, ezért keresünk valamit, hogy ne eszméljünk árvaságunkra. Keressük az örök szépet, és ezzel akarjuk az örökkévalóság utáni vágyunkat lecsillapítani. Minden kereső az Örökkévalóság után törekszik. Az Abszolútum, a Tökéletes, az Isten felé. Ki tudja, talán a gyermeket keressük, akiben önmagunkat látjuk továbbfejlődni és továbbindulni az örökkévalóság felé.

– A vigasz ott van, ami nem múlandó, amit örökkévalónak hiszünk, mert az élet igazi fájdalma a múlandóság.

A szépség sem adott vigaszt, a Jóságot kereste.

„Jónak lenni a legnagyobb nyugodtság. A jóságban felolvad minden keresés, minden nyugtalanság, minden keserűség. Aki a Jó felé törekszik, az a boldogság felé törekszik. Mindig kerestem valamit, a nagyságot, az igazságot, a szépséget… Most már csak a Jóságot, a tökéletes Jóságot, mert nyugalmat és boldogságot akarok a lelkemben. A Halál nem is olyan borzasztó, hiszen az élet nem szűnik meg… Új tavaszok jönnek… Az őszi kertben minden elpusztul, de aztán, ha elolvad a jég, újra nyílnak a virágok… Az élet és a halál sohasem eresztik el egymás kezét. Akartam és kerestem. Magamhoz ölelek mindent, ami valaha az enyém volt, karomba zárom az életemet mint távozó szeretőt. Elbúcsúzom az életemtől…

Menjünk békességgel…

Az élet kötelesség volt, néha szép volt, de a halál mindig [605] mögöttem volt. Sohasem értem el azt, mit kerestem és szerettem.

Mégis küzdeni kell, keresni kell tovább, mert semmit sem találtunk meg”

Két év előtt írt egy gyönyörű elmélkedést a jövő emberéről. Csak legszűkebb barátai ismerték. Tele van újra hittel és reménységgel. Hitt újra az Igazságban, a Szépségben és a Jóságban.

Szinte eksztázisban kiáltja:

– Nem baj, ha elbukunk a küzdelemben, mert járhatóvá tettük az utat azok számára, akik utánunk jönnek. Nem a tömegekkel harcolunk, hanem a tömegekért, ők nem láthatják a nagy célt, a nagy eszmét, azoknak kell küzdeni, akik látják, és hisznek benne…

A fanatikus hitével hitt a jövőben, az emberfeletti emberben. Látta, hogy a legkisebb porszemnek is megvan a maga rendeltetése, az égbe nyúló fenyőnek éppúgy, mint a kis fűszálnak. Csak az embernek ne legyen…?

Megnyugodott Lessingnek, nagy tanítómesterének szavaiban:

– Aki a tüzet élvezni akarja, vessen számot a füsttel, a füsttel, amelyet azonban el lehet vezetni.

Így van az életben mindenütt. Széthúzás, ellentét, harc. Ezt ki kell egyenlíteni, elnyomni úgy, mint a füstöt. Mivel…?

Törvényekkel, rendeletekkel, szuronyokkal…?

Nem, és százszor nem…!

Emberekkel, csak emberekkel, akiket meg kell tanítani, hogy a jogos egyéni, családi, nemzeti érdek mikor szűnik meg erény lenni, akik felülemelkednek az előítéleteken, akiket nem tölt el utálattal a szegénység és a gyengeség, akiket a hatalom nem kápráztat el, akik az emberek közé emelt mesterséges választófalakat ledönteni akarják. Kell, hogy a nagy tudományos evolúció az embert is emberfeletti emberhez vezesse.

Itt látta az igazságot. Az emberfeletti ember eszméjében. A jövőben, abban a hitben, hogy az ilyen ember megteremtésén kell dolgoznia mindenkinek, aki még hisz és bízik az emberiség jövőjében. Ezt hirdette teljes hittel, mert az égi fényességet érző és távozni készülő lelkével meglátta a lázas látomásaiban a megértő, az egyenlő és szabad embert.