Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. január) 1. szám

Nemes Kázmér: A képíró

Tél. Műterem. A készülő festményen egy gladiátor alakja. Az üvegfal havas udvarra vet, hol gyermekek hólabdát görgetnek. A művész a festménye előtt áll.
Művész: Nos, még egy pont s a lélek tükre kész.
(Palika, Ferke, Janika félénken bejönnek.)
Palika: Édesapám! Szabad-e játszani?
Művész: Nem, nem! E pont a szembogár, s nagyon komoly…
Ferke: Édesanya azt mondta, hogy játszhatunk.
Művész: Csitt! Ne zavarjatok! A gúny és fájdalom
e szemben hogyha egybeforr, örök gyanánt
fog élni alkotásom. No, még egy foltot rá!
Janika: Édesapám! A cipőmre foltot vert
a varga bácsi, most már játszhatom.
Művész: Nem játék ez, gyerek!
Janika: De apukám!…
Művész: Örök játék volt élete.
Palika: Mi is játszani akarunk!
Művész: Csend! Ne beszéljetek. Fején a haj göndör
s fekete volt, de lelke nem fázott soha.
Ferke: Ne félj, édesapám, nem fázunk mi se!
Rajtunk téli ing s alsóka van.
Művész: És alsórendűsége csupán bilincse volt.
Janika: Szabad, hát szabad játszani? [8]
Művész: Torzonborzát a szónak! Majd ha megtanultátok
leckéteket.
Palika: Én már tudom. Ej mi a kő? Tyúkanyó, kend/
a szobában lakik, itt bent?
Művész: Nos jó! hát menjetek, s aztán vigyázzatok,
nehogy ablaktörés legyen a vége,
mert akkor a pipaszár…
(A gyermekek kacagva elszaladnak.)
Költő: A képíró komoly, s míg kint vidáman szól a had,
a művész lelke ezer gondolat,
és megriad, amint egy hógolyó feléje csap.
Művész: Pompás! Így szállt valamikor a gladiátor
felé a gúny, s én művészi kézzel
szemébe még egy pontot rajzolok.
Költő: A gyermekhad kacag, s a vidámság
a hóból hóembert farag.
Janika: Rövid a karja! Toldjuk meg!
Költő: A művész nézi, s megremeg.
Művész: Legyen tehát hosszabb e kar, hadd fogja hosszan,
kit megbűvöl e kép.
Költő: S az ecset tüstént gondolatba lép…
Ferke: No, nézd a száját: a tű foka nagyobb,
emitt egy pálca, dugjátok bele,
hogy kétszer akkorának lássák, mint ami…
Palika: S hadd tudja a verset más helyt mondani.
Költő: A művész szól.
Művész: A szája is? Bolondos rajkók, rajta! Vágjatok
esetlen gömbjén akkora nyílást, hogy…
Költő: A képíró figyel, s egy hógolyó ismét
ablakra lel, s e rezzenéstől az ecset
egy pillanatra megremeg,
és szalad a képen tovább.
Művész: Megállj! E két ajak duzzadt erén
az őserőt ha festeném, ki gondolná,
hogy e gladiátort rabsorsba fűzték egykoron
eszmék miatt pogány játékokon.
Legyen tehát a szája nagy,
hogy önnön panaszát elnyelhesse
a kishitűek előtt…
Költő: Kint nagy a lárma, nagy; van, aki kap,
van, aki ad egy-egy golyóütést,
melynek nyomán a harci zaj hatalmasabb.
Palika: Hahó, hahó! Egy nagy pipát szájába még,
hadd pipáljon! Apa, ha látná, volna szó:
akasztófára való!
Janika: Itt a csutak! Füstöljön is.
Ferke: Gyújtsátok meg, gyújtsátok meg!
(nevetés)
Művész: Van-e, ki észrevenné forró énemet
e képen, vagy csak én érzem a párát, [9]
mit majd e mű a bámulóra rálehel?
Talán a szája nagy? Nem! Nagyobb lehetne,
oly nagy, minőt a szörnyű átok megkíván
az élettisztelet és méltósága
megtiprásáért!
Költő: Az ecset szalad, s csak ott torpan meg,
hol a folt alatt vastag húsdarab,
a szív pihen.
Művész: A szív van most soron! Hogy fessem ezt?
A kéz, mely színt szeretne vetni rá, lehull,
s a szív helyére fátyolt dob a gondolat,
hogy elfödhesse a megalázás tekintetét,
ha majd e szív lüktetni fog.
Költő: Visongás, hajrá! A hóember dagad,
fúrják, ütik, csapdossák ezalatt,
lába tömzsi, szeme üreges,
de szájában a pipafüstöt ereget.
Palika: No még a lábát! Nagyon rövid…
Janika: Így majd megáll jó sok ideig.
Ferke: A szeme se kész! Két nagy gödör;
hozzatok golyókat, hadd legyen szeme,
nevessen, sírjon őkelme!
Palika: Hallgassatok reám!
Költő: Ropp! Egy hógolyó a műterem ablakára csap,
s a művész felriad!
Művész: Szem, szem! Naggyá vagy semmivé leend e holt
anyag, ha megkísérelném
otromba ponttal rontani e kész tekintetet.
Költő: A hógolyónak szárnya van és vak,
orron találja egyik-másikat
s kit ér, egy pillanatra nem is kiabál,
csak tüszköl, s verdesi a hófehér havat,
melynek csillanós töredéke ezalatt,
dacos golyóvá gyúrva elrepül,
s a hóember szemébe csap!
Janika: Vége a szemnek! Ferde lett…
Palika: Úgy kell! Mért nem nevetett?
Ferke: Jó! Hát sírjon a rút…
Költő: S a golyó a másik szembe fut!
Művész: A megszokás gödörbe dob minden művészetet.
Pompás e ferdeség! Érzem, hogy újszerű
e kép, melynek vonása eltér magamtól,
mástól, mindentől, hogy új szépség legyen!
Költő: A művész fest, s az egyik szem alatt
ferde vonás jelzi a fájdalmat.
Művész: Vágy és ihletés! Ezt festem még bele,
hogy érett bosszúját lássa minden,
ki ihletében saját lelkére lelt.
Költő: Kint nő a zaj, indul a harc,
pirossá lesz a gyermekarc, [10]
s vidám kacajban szivárványra száll
a lélek hófehér kedélye,
hogy szenvedély legyen belőle.
A hóember bambán, egyedül
rohamra vár, mely rárepül.
Rohannak is a hóembernek, jaj!
Szájon találja nevetés, kacaj,
s törötten álomtalanul
hosszú pipája földre hull,
s egy hógolyó, kristályos ablakon
művészre lelve, berepül azon…
a gladiátor homlokára száll,
szívét keresve rátalál;
milliom pelyhe vízzé olvad át,
színes kígyókat csorgatván reá…
A művész néz és néz és néz és beszél:
Művész: Csorogj, csorogj, míg bensődben a tiszta ég
napkeltét nem hoz, hogy irtózva menekülhessen
méltóságod bilincsverője és megölhess
gúnyt és nevetést a színpad ócska nézői
előtt. Menj ecset! Nincs erőm megbűvölt
csodákat vászonra dobni. E holt anyag
életre kelt s teremtő vágyam földet ért!
(kint egy pillanatra csend)
Anya: Most már elég, elég, elég! Nyakig a hóban,
törtök, zúztok, még sem való már!
Palkó! No nézd! Harisnyád elszakadt.
Palika: A másik nem, az megmaradt!
Anya: Majd ád apátok! Tajtpipája hol?…
Janika: Ferkének mondtuk, hagyja ott, ahol…
Anya: Kilóg az inged! Rögtön takarodj!
Hát ez meg mi? A pipaszár? Ki törte el?
Ott van! Lám, nadrágodon a nyoma,
estére varrhatok megint. Egy-kettő pulyák!
Ne lássak senkit itt!
(ránéz a törött ablakra)
Ki tette ezt? Ki törte be az ablakot?
Megálljatok! No nézd! Az új süveg…
Palika: Ferke ott hagyta a hóember fején.
Anya: No várj, te kis csibész! Befelé mind!
Nem lesz ma játék, nem! Se benn, se kint!
Egy-kettő! Gyorsan, apátok vár!
Költő: Lehajtott fővel megy a kis csapat,
terembe lépve korholás alatt.
Anya: Apja, no! Lássa? A hatalmasok,
ablaktörők és pipatolvajok,
bejöttek büntetésre most…
Hamar, hamar! Gyorsan bocsánatot!
Művész: Mit csináltatok!
Palika: Semmit! Csak a… [11]
Janika: (bátran)
Cipőmön folt volt, s elszakadt talán.
Ferke: (bátrabban)
Az én sapkám meg ott maradt a fán,
mit átszúrtunk a hóember fején,
és akkor láttam, kilyukadt szegény.
Palika: (még bátrabban)
De én a kesztyűm megtaláltam ám,
és tíz ujjából…
Művész: (nevetve)
No, mennyi?
Palika: Egy van meg csupán!
(A művész szelíden nézi gyermekeit, hozzájuk megy, megsimogatja fejüket, s a kis fickók sorra kezet csókolnak apjuknak, anyjuknak, majd kacagó nevetés közepett elszaladnak. A művész és anya hosszasan néznek a távozók után, majd a képre vetődik tekintetük.)
Anya: A képet újra festheted.
Művész: (keserűen)
Az élet szent művészei: a gyerekek!

Novi Knježevac, 1939. dec. 10.