Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. június 15) 6. szám

Csordás Nagy Dezső: A költő és a halál

Válságos óráiban a nemzet feszültebben figyel költőire, mint máskor. Ösztönösen érzi, hogy a költészet igazságai időtállóbbak a napi politika szövevényeinél, s ég felé fordultában a szellem útján akaratlanul is nagy költőivel találkozik. Így fordul most a magyarság az élni akarás nagy erőfeszítései közben, az élethalálharc veszélyes pillanataiban a hit, a meg nem alkuvás, a hősi életfelfogás eszményi költője: Petőfi felé.
Ha feltesszük a kérdést, mi az, ami Petőfit a dal és a kard népének újra a legidőszerűbb, a legmodernebb költőjévé teszi – feleletként egyetlen mód kínálkozik: feltárni időrendben a költészete és halála közötti mélységes és természetes összefüggéseket.
Lássuk, mint vélekedik a halálról 1843-ban, húszéves korában az a költő, aki a szentek, a vértanúk útjára készül?
Pár áruló sor a Jövendölésből:
De méreg a dal édes méze;
S mit a költő a lantnak ad,
Szívének mindenik virága
Éltéből egy-egy drága nap.
…
Pokollá lett az érzelemláng.
És ő a lángban martalék…
Mit jelentsen ez? A húszéves költő nyilván maga sem tudta volna még ekkor pontosabban megjelölni, miféle sejtelem íratta ezt vele. Hogy az eszményeknek áldozatul kell kívánniuk a költőt, a versnek az embert! A lángelméjű szent első látomása ez a halálról.
De már a következő évben a mindeddig határozottabb cél nélkül s önmagában lobogó, pokollá induló érzelemlángba beleveti megtalált tárgyát, lelke istenségének újra öntendő aranyát: a magyarságot, a hazát, hogy azután soha többé el ne veszítse:
Tiéd vagyok, tiéd, hazám!
E szív, e lélek;
Kit szeretnék, ha tégedet
Nem szeretnélek?
Szentegyház keblem belseje,
Oltára képed.
Te állj, s ha kell: a templomot
Eldöntöm érted;
S az összeroskadó kebel
Végső imája:
Áldás a honra, istenem,
Áldás rája!

Ezek a szavak akaratlanul is Krisztust idé[268]zik (rontsátok le a templomot, s én harmadnapra fölépítem!), aki ugyancsak saját testére gondolt, hogy annak lerontásával Isten országának: az eszményeknek támadjon halhatatlan hajléka. A költő ezzel a verssel döbbent rá élete igazi céljára, s nyilván ez: a fölfedezés frissessége teszi oly megrázóvá.
Egy ugyanabból az évből származó későbbi versében már a megszokottság hangján közli felfedezését, a mindennapi élet legmindennapibb dolgaival: a borral és a nővel együtt, könnyedén:
Boldog, kinek fejére
Az ég oly sorsot mért,
Hogy bor- s leányért éljen,
És haljon a honért.
A következő sorok 1845-ből nem jelölik új állomását halál felé való sodródásának, csupán ismétlése a Jövendölésből vett fentebbi idézetnek:
Nem, költészet, nem hagylak el soha,
Mert nem hagyhatlak el,
Táplálni foglak a gyötört kebelnek
Legforróbb vérivel.
Nem bánom: tépj, eméssz,
Másoktól meghallgattatást sem várok,
Azért éneklek, költök,
Míg végső csepp vérem ki nem szivárog!
A kor vezető eszméje – az egyéni és nemzeti elnyomások következményeként – az egyén és a nemzetek fölszabadítása: a szabadság volt. A magyarság sorsa és a szabadságé egyet jelentett. Petőfi most már nemcsak azt érzi, hogy a közösségért élni, sőt meghalni érdemes, de már az utat és módot is tudja. Szabaddá tenni! Íme, két szakasz a Ha az Isten-ből:
S lelkesítve zengjenek a harcok
Csalogányai, a trombiták.
Ott legyek, s az én szívemből szinte
Nőjön egy halálos vérvirág.
S ha ledőlök ekkor paripámról:
Ajkaimat egy csók zárja be,
A te csókod, te szép szabadság, te
Égi lények legdicsőbbike!
Magyarság és emberiség őbenne nem ütközött össze. Az egész emberiséget látja, s benne a magyarságot is. Hite, ami a magyar fajtára máig is annyira jellemző: belülről forrásozó, mélységes, keresztény hit. Nem az emberiség rovására akarja boldogítani a magyarságot.
Negyvenhatban már krisztusi forrósággal írott s egész irodalmunkban egyedülálló sorokkal ostromolja a sorsot:
Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek
Az emberiségért valamit!
Ne hamvadjon ki haszon nélkül e
Nemes láng, amely úgy hevít.
Láng van szívemben, égbül eredt láng,
Fölforraló minden csepp vért;
Minden szívütésem egy imádság
A világ boldogságáért.
Óh vajha nem csak üres beszéddel,
De tettel mondhatnám el ezt!
Legyen bár tettemért a díj egy
Új Golgotán egy új kereszt!
Meghalni az emberiség javáért,
Mily boldog, milyen szép halál!
Szebb s boldogítóbb egy haszontalan élet
Minden kéjmámorainál.
Mondd, sors, óh mondd ki, hogy így halok meg,
Ily szentül!… s én elkészítem
Saját kezemmel azon keresztfát,
Amelyre fölfeszíttetem.
Az emberi képzelet legfenségesebb látomása ez már a halálról, s kínzó, égbekiáltó követelés.
Vagy lássuk a halálvágynak, a közösséget halálával megváltani akaró hős Istent ostromlásának egy másik változatát ugyanebből az évből:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjúi vér ki szívembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyúdörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivívott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva.
De egyre inkább az erények hősi vállalását kezdi hirdetni más tárgyú verseiben is, és mindent a halál vállalásához [269] szükséges bátorsággal ér meg. Csak erényes életet érdemes élni, s inkább az élet vesszen el, mint hogy az erény szenvedjen csorbát. A múlt annyi közönyös, bágyadt és erőtlen költeménye után e férfias kor küszöbén, a hősi életfelfogás megújhodásának óráiban hallhatnánk-e modernebb és nekünk valóbb versszakot:
Ha férfi vagy, légy férfi,
Legyen elved, hited,
És ezt kimondd, ha mindjárt
Véreddel fizeted.
Százszorta inkább éltedet
Tagadd meg, mint magad;
Hadd vesszen el az élet, ha
A becsület marad.
– Mit ér, ha az egész világot megnyerjük is, és lélekben kárt szenvedünk? – mondotta Krisztus. Íróink közül csak Petőfi tudta maradék nélkül elvállalni. Nyilván ez a titka, hogy ő tudta legjobban kifejezni is. A Farkasok dala (negyvenhétben) szintén az önfeláldozás dicsőítése a koreszme: a szabadság érdekében:
Fázunk és éhezünk,
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor…
De szabadok vagyunk!
Nincs ebben epigonjainak napjainkig dúló álhazafias rikácsolásaiból semmi. Így érzett, így írt, és e szerint is élt. Élet és költészet elválaszthatatlan egysége!
Küldetésébe vetett hite egyre erősebb lett, a jövendölt érzelemláng pokla valóban egyre növekedett. Az ekkora méretű s ily erővel világra robbant szellem pályája meghatározott, s pontosan előre kiszámítható, mint a tűzgépek lövedékei. Némelyek szerint a költőt kortársai gúnyolódása késztette arra, hogy tettel is vállalja eszméit és kardot kössön a hazáért. Nem lehetetlen, hogy pompázó fiatalságának s bontakozó hatalmas tehetségének érzetében tényleg megtántorodott, menjen-e önként, vagy inkább tehetségével használjon többet nemzetének? Önfeláldozó elhatározása mindenesetre nem mérhető az átlagember bravúrjához, az átlag magyar katona annyiszor megmutatkozó virtusához. Tudta, hogy pótolhatatlan, és hogy életével egyedül Istennek felelős. Nagyon is érthető hát helyzetének dilemmája. S ő a jobbik részt választotta. Világra robbanásának ereje nem igazolódott volna akkorának, amekkorának eddig mutatkozott, ha a becsapódás elmarad, és négy-öt évtized múlva, egy poshadó korban lelkében népe kudarcával mint reszkető agg „ágyban s párnák közt” hunyja le örökre szemét.
Nézzük a röppályát tovább, merre hajlik, bír-e még sokáig emelkedni?
Nem akarok elrohadni,
Mint a fűzfa a mocsárban;
El akarok égni, mint a
Tölgy a fellegek lángjában.
Hallottuk ezt a hangot valaha is irodalmunkban? – Soha! 1847-ben vagyunk, s még két éve van hátra. Az emelkedés szöge nem csal. A sebesség hatványozódik, a lélek már fehéren izzik. Negyvennyolcban elsistereg a Nemzeti dal:
Sehonnai, bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A tehetség kötelez, a szentek útja egyenes. Még ugyanebben az évben leszámol szeretteivel, szerelmes, drága asszonyával:
S rohanunk az ellenség elébe,
S ha utánunk nyúl száz drága kéz,
S lesz előttünk száz halálnak képe:
Nem lesz köztünk, aki visszanéz.
Türelmetlensége nőttön nő, órája már nem késhet soká. Szinte már úgy érezzük, nem bírhatja tovább lélegzettel gyönyörű röptű életét:
Csak volna harc, csak öntenék már,
Vérünket, bárcsak öntenék!
Más helyt:
Mit mondotok, mit tesztek akkor,
Ha a világnak sarkai
Földindulástul, mennydörgéstül
Tőből meg fognak ingani,
Ha összevész, mint négy vadállat,
És pusztít mind a négy elem,
S én vérbe mártott lantomat majd
Véres kezekkel pengetem! [270]
Már nem tarthat soká! Ami most következik, negyvenkilencben, ez már a halhatatlanságba rontó élet diadalüvöltése a legyőzött halál felett:
Szilaj lelkesedés
Foly bennem, mint tűzár,
A vérszag és a füst
Megrészegíte már,
Előre rontok én,
Ha élek, ha halok!
Utánam, katonák,
Utánam, magyarok!
A léleknek ekkora izzásából már nem térhetett többé élve vissza az ember.