Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. január) 1. szám

Reményi József: A halál pitvara

Messze a gyárak, itt gyenge tüdők,
messze a gyárak, ott beteg idők,
itt gyenge, be gyenge… gyenge tüdők.
Nappal is sötétben jajfütyülők.
Tüdőben kéjelgő bacilusok,
messze a hegyek, a havas csúcsok,
élni nincs ok és ha van, az bús ok.
Kóros s elhasznált, ki itt dolgozik,
a rózsa valahol illatozik,
a hangya konokul fáradozik.
Fojtó és száraz lég, be álmatag,
a legyek, tudja ég, mért vastagak,
tengődnek, kik még meg nem hallhattak.
Nem állta az élet hetyke szavát,
néha megálmodja ifjú dalát,
napjait számítja, nem hónapját.
„Figyelje hamuszín, rút bőrömet,
nem tudja dajkálni örömömet,
napfénnyel ámítom két tüdőmet.”
Így szólnak, ha szólnak, ha szólnának,
tüdővész ága a sorvadt fának,
temetős fénye az esti lángnak.
Fátyolos szemmel néz szét a végzet,
lihegnek, hörögnek síri vészek,
ki itt él, hernyót már most emészthet.
Halovány arcokon holt lázadás,
holt ígéreteken lankadó láz,
indulat?… reménység?… feltámadás?… [7]
Mindenki érzi, hogy közel a vég,
a halál tüzében a hideg ég,
immár az élnivágy dehogy elég.
Sohasem elég. Hol a régi rét?
Szerelem?… zsongó vér?… közel a vég,
közel a, közel a, közel a vég.
A halál pitvarán kuszált a lét.
Baker.