Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. június 15) 6. szám

Lévay Endre: Egy egyesület ünnepel

A Függetlenségi Kör régi jegyzőkönyvei beszélnek erről az időről: sárguló betűk a hősies küzdelemről és emlékekről. Hogy mi is történt akkor, amikor a régi Szabadka Hungária című vendéglőjének helyiségében gyűléseztek a régi magyarok, és apró kis tervekről szőtték a jövőt?! Előadásokkal és szervezésekkel élesztgették a magyar öntudatot, amely még mindig a millennium mámorában élt, és azt hitte, hogy az első ezer év verejtéke, vérzése után ezeréves ünnep következik. Ébresztgették azt a magyarságot, amely még mindig a múlt emlékeiből élt, és lomhán elfeküdt a dínomdánomos világ hazai árnyékában. Egyik gyűlés a másikai érte, előadások lankadatlan kedvvel folytak, hogy – talán még nem is tudatosan – a vidéki közönyt fölszakítsák, és rámutassanak a holnap árnyaira. Mert ők nyitott szemmel jártak a magyar világban, érezték és látták az árnyékokat, amelyek a Balkán felől és a Regát felől egyre közelebb kerültek az országhoz. Látták és érezték a vihar előszelét, ha nem is mondták ki nyíltan, mert a türelmetlen munka és az örökös ébrenlét a tévhit ellen szólt. Hogy a szabadság és a békés élet nem a történelem ajándéka, hanem azt mindég és újra ki kell érdemelni és megtartani.
II.
A századforduló küszöbét már átlépte a kicsiny magyar közösség. Az új évszázad magyar életének alapköveit kezdték lerakni a déli végeken.
Az egyesület szerény falai között nem folyt ugyan a mai értelemben vett lázas szervezőmunka: nem rendeztek sorozatos kultúrelőadásokat, nem adtak ki világnézeti röplapokat, sem folyóiratokat – csak apró összejöveteleket tartottak fehérasztalnál. A régi jegyzőkönyveket lapozgatva nem is talál többet az olvasó; abban az időben ez volt az öntudatos munka. A hazug szólam és a politikai nagyképűsködés ismeretlen fogalom volt azok előtt, akiknek elődei 1867 után zászlajukra írták a „törhet, de nem hajlik” jelszavát.
Aki a szabadságért és a függetlenségért folytatott küzdelembe valaha is belekóstolt, az tudhatja nagyon jól, hogy mit jelent az ellenzék keserű kenyerét enni, és vállalni azt a sok lemondást, amely ezzel a bátor magatartással jár. Szerénység, befelé hajló élet, következetesség és igazi hűség az eszméhez. A Függetlenségi Körnek tulajdonképpen ebben a hősiességben rejlett a legfőbb vonzóereje, s kapuján már nemcsak a magyarok, hanem a bunyevácok, szerbek és a magyarul még alig beszélő szabadkai németség is kopogtatott. Így gyarapodott a negyvennyolcasok száma Varghák, Mokossyak, Juhászok, Thurzók, Kunszabók, Kissek és Szűcsök mellett Skenderovićokkal, Poljakovićokkal, Zvekanovićokkal, Crnkovićokkal, azután Szuvajćićokkal, Radićokkal, Milodanovićokkal és a Wagner, Marzweiller, Szaghmeiszter, Hoffmann, Graber német nyelvű szabadkai polgárokkal. A függetlenség gondolata évről évre nagyobb tért hódított, szerepe egyre tágult, és az egyesület fölszívta magába mindazokat, akik nem voltak függő viszonyban az állami vagy városi hatóságokkal. A közönség zömét a szabadkai kisemberek adták, a mindennapi kenyérért reggeltől estig gürcölő iparosok, kereskedők, munkások és a keménykötésű magyar törpebirtokosok. Nagybirtokos vagy úgynevezett „zsírosparaszt” nemigen akadt közöttük. Az 1905. július 23-án fölvett jegyzőkönyv ezekről a kisemberekről emlékezik meg: Mukits Simon elnök „örömmel állapítja meg, hogy a körnek 572 fizetőképes választópolgár tagja van. Jelenti továbbá, hogy ezek minden hazafias mozgalomban részt vesznek, a magyar ügyért buzgón fáradoznak, és szerény anyagi eszközeikhez képest hozzájárulnak a köri könyvtár gyarapításához.” Ebben az időben talán ez volt az egyetlen politikai alakulat Bácskában, amely pártpolitikai célkitűzései mellett egy pillanatra sem feledkezett meg a kultúráról. A közgyűlés 1905-ben 200 koronát, 1906-ban 500 koronát és 1907-ben ugyancsak 500 koronát szavazott meg a könyvgyarapítás céljaira. Ez olyan nagy összeg volt a régi békevilágban, [266] hogy nagyobbat még a szabadkai Úri Kaszinó sem fordított könyvbeszerzésre.
A Függetlenségi Kör 1914-ig dolgozott intenzíven: a világháború kitörése után a tagok sora megritkult, és a derék szabadkai polgárok szétszéledtek a szélrózsa minden irányába. Az északi, déli és keleti frontokon küzdöttek, harcoltak a magyar lobogók alatt, s idehaza az idős tagok bizakodtak, töprengtek és sóhajtoztak az István utcai kis magyar Kossuth-házban.
A független magyarok kálváriajárása ekkor kezdődött meg.
A háború zivatara elsodorta őket: vezér nélkül maradt a megfogyatkozott tábor, és minél jobban közeledett az 1918-as esztendő vége, annál nagyobb reménytelenség és kilátástalanság szakadt rájuk. Abban az esztendőben, november 13-án néhány Kossuth-magyar összehajolt, beszélgetett az otthonban. Az időrongálta, korhadt zsindelyes tetőn becsorgott az eső… Ők arról beszéltek, hogy pénzt gyűjtenek a tető megjavítására… A tagok között.
Akkor jöttek be a szerbek Szabadkára…
A bujdosó Kossuth zászló
Mint amikor pusztító vihar utáni szélcsendben újra kisüt a nap, és lopakodva előjönnek a zivatar elől menekültek, úgy mozdult föl a déli magyarság az összeomlás utáni években. A 48-as Kossuth-párt régi tagjai is lassan hazaszállingóztak – ki hadifogságból, ki hadikórházból és isten tudja, honnan az idegenből – összeverődtek, vártak, és tanácskoztak szakadatlanul. Sebtében minden magyar értéket, ereklyét, Kossuth-képet, zászlót és Petőfi-kokárdát eldugtak a megszálló szerb csapatok elől, és mindezt abban a reményben tették, hogy az „átmeneti” megszállás úgyis csak pár hétig vagy pár hónapig tarthat: azután meg újra magyar föld lesz a szabadkai határ. Keserűen csalódtak. S amikor már látták, hogy a kis nemzetek sorsát intézők másnak ítélték oda a magyar vidéket: fölgyulladt bennük a lázadás tüze. A Függetlenségi Kör berkeiben irredenta mozgalmat indítottak azzal a céllal, hogy e megszállt vidéket utólag, ha szép szóval nem, hát vér árán csatolják vissza az anyaországhoz.
Éjjel-nappal dolgoztak, lázasan szervezkedtek: készülődtek. Szent lelkesedésükben tenni akartak valamit, de – semmit sem tehettek. A mozgalmat egy szép napon leleplezték; közülük legtöbben a szerb rendőrség kezeibe kerültek. Így Heim Antal szabadkai postatanácsos is, a Függetlenségi Kör vezetőségi tagja, Vargha Károly elnökhelyettes és sokan mások. Az irredenta mozgalom felgöngyölítése hetekig, sőt hónapokig eltartott, és az egykor sziklaszilárd szabadkai magyar közösség utolsó erői is odavesztek.
Csak a zászló maradt meg gazdátlanul.
A hatalmas Kossuth-lobogót sokan ismerték akkor: nemcsak Szabadkán, hanem az egész országban. Sorsának regénybe illő története van, s talán éppen ennek a zászlónak az útja tükrözi vissza leghívebben az egyesület küzdelmes életét.
Olaszország legnevesebb selyemhímző műhelyéből 1911. május havában került Szabadkára a Függetlenségi Kör és 48-as párt szűzmáriás Kossuth-lobogója. A régi, jegyzőkönyvi megemlékezések arról beszélnek, hogy a három méter magas, nehézselyemzászló nemcsak a városnak, hanem az egész országnak legszebb és legművésziesebb kivitelű Kossuth-zászlója volt. Egyik oldalán Kossuth Lajos hímzett képe, másik oldalán Szűz Mária képe áll a magyar címerrel. Életet és szellemet örökítenek rajta a sorok: „A szabadkai Függetlenségi Párt – Törhet, de nem hajlik – Hazáért és Szabadságért”. Ugyanaz év június havában országra szóló ünnepség keretében szentelték föl a szabad magyarok szent szimbólumát, s a zászló rúdjába Csernoch hercegprímás, Kossuth Ferenc, Apponyi Albert, Justh Gyula és más magyar történelmi nagyságok ütöttek zászlószeget. A fölszentelést követő esztendőkben minden március 15-én végigvonult a lobogó Szabadka város utcáin, hirdetve mindenki előtt, hogy „a magyar szabadságot és függetlenségi eszmét szolgalelkűséggel és megalkuvással szolgálni nem lehet”.
Az irredenta mozgalom szétrebbentése után a drága ereklye a Heim család házában volt elrejtve. A rejtekhely azonban nem volt biztos, mert az idegen hatóság keze mindenhova elért, s attól tartottak, hogy előbb-utóbb a szerbek birtokába kerül. Megsemmisíteni vagy megmenteni: ez volt a kérdés. És Schadl János, az egyesület legidősebb tagja – aki csak úgy törte a magyar nyelvet – [267] elhatározta, hogy a szűzmáriás lobogót megmenti a pusztulástól. A zászlórúdról leszedték a selyemzászlót, rongyokba csavarva kocsira tették, s így megindultak a trianoni határ felé. Schadl Jánosnak Kelebia közelében volt szőleje, jól ismerte az utat, s abban reménykedett, hogy a szerb határőröket megkerülve sikerül majd átmenteni magyar földre az értékes ereklyét. Amikor a szamárfogat a határon zörgött végig, s Schadl János és leánya előtt fölcsillant a szerb csendőr szuronya, fölszakadt belőlük a sóhaj:
– Csak most segíts meg minket, magyarok Istene!
Átmentették a zászlót, s később a zászlórúd is átkerült a határon. A „hősies” cselekedet után az öreg harcos úgy mesélte gyermekeinek, hogy azon az úton azért tudott erős lenni, mert vele volt a Szűz Mária és Kossuth Lajos szelleme… És egész élete végéig őrizte a lobogót Pestszenterzsébeten.
Ez a romantikus história igaz történet. Éppúgy beletartozik a Népkör történetébe, mint Vargha Károlyék hősies föllángolása és később a kisebbségi magyarok két évtizedes küzdelme a megmaradásért.
(Folytatása következik.)