Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. június 15) 6. szám

Börcsök Erzsébet: Az árnyékos oldalon

…Ilona visszatért a gyerekhez. Görcsösen szorongató ujjai leváltak a kebléről, és a levelet az asztalra dobta. Az ingó lámpa fénye éppen úgy esett, hogy pillanatról pillanatra megvilágította. Hátat fordított a levélnek, és felajzott lélekkel kúszott fel az öreg díványra, a gyerek fekvőhelyéhez.
Ha bármi történt vele, bármi kicsiség, szomorúság, mérgelődés vagy tanácstalanság, vagy panasz feszítette, mióta csak a kicsi a világon volt, az volt a szokása, hogy minden bajával hozzá menekült. Ha aludt, különösen, hiszen úgysem értette volna az alig gagyogó gyerek. Nem háborította álmát, dehogy háborgatta volna, megelégedett, ha csak a közelébe csúszhatott, ha csak oktalanul is igazíthatott a takaróján, vagy homlokából elsimíthatott egy fürtöt. Sokszor szavak nélkül suttogta el a mondanivalóját.
– Bogárkám, mondd, mi lesz? Mi vár rám? A jó Isten akar valamit velünk, de mit?
Ó, az ilyen anyai monológok kifogyhatatlanok tudnak lenni. Mióta az ura elment, mióta a szülei az árvákhoz költöztek, a hosszú, magányos téli estéken bezárkózva a lakásba, gyerekét az ölében tartva hányszor monologizált így.
– Látod, Bogárkám, nekünk szeretnünk kell egymást. Most már csak ketten vagyunk. Először elment az apád, azután nagyapád és nagyanyád; csak a régi lakás áll még, az öreg bútorok, de hallod, hogy zúg a szél, hogy marja, tépázza a házat, bolygatja az otthont. Tudod, ha a sors egyszer elkezd valamit, az nem áll meg. Akar valamit, én érzem! Úgy követelődzik kint a szél. De akárhogy lesz, akármint, ugye, Bogárkám, mi a régiek maradunk? Én teérted vagyok, és te érettem. Itt meg kell állni a bomlásnak.
Jó ideig feküdt a gyerek mellett, míg annak pórusain át megnyugtató érzés áramlott szét a testében, s mint szenteltvizet kente el a leferdülő szájacskán a kicsurranó nyálat.
– Nem lehet, nem szabad, hogy újabb baj jöjjön rájuk!
Még egyet simított a takarón féltő anyai kézzel, azután felegyenesedett, és szembenézett az asztalon heverő levéllel.
A rosszak közül kettő volt, amire számíthatott: vagy elveszítette az ura ismét az állást, vagy őt is, mint annyi mást, behívta a jugoszláv hatóság katonának. Az utóbbi magával vonta az elsőt. Mert ha katona lesz, mint ideiglenes munkaerő állását is veszti. Nemcsak életét viszi kockára, hanem családját is itt hagyja ismét kenyér nélkül.
A levél mást mondott. Mikor feltépte a borítékot, és a levelet maga elé terítette, az ura erélyes, nagy betűi szinte világítottak a szobában. Úgy tűnt, hogy nem érti, hogy a szeme káprázik. Pedig nem újdonságot írt. Mióta csak az ura állásban volt a városban, minden találkozásuknak ez volt a fő témája, és most mégis megrázta egész testében a levél.
Mint aki évek óta egy vasmarok szorításában él, és most, mikor a vasmarok recsegve, ropogva, töredezve enged a szorításból, nem hisz a saját szemének, hogy ez az óra valóban eljött.
„Találtam lakást, költözik a verseci zeneiskola Szarajevóba. Több zenész lakása felszabadult, egyet nyomban lefoglaltam. Azonnal költöznetek kell, mert mások foglalják el. Mindent intézz el, add fel a lakást, vagont rendelj, a hét végén jövök csomagolni.”
Nem tudott ülve maradni, felpattant a helyéről, és mint börtönében a rab, körülszaladt. Az ajtóhoz szaladjon-e, vagy az ablakhoz? A levegő súlyosan feküdt a tüdején, szinte fulladozott. Lehetséges ez? Nem szabad panaszkodni. Otthona volt ez a ház, otthona a falu. Soha na[264]gyobb bántódás nem érte. Nem szabad panaszkodni, két öreg ember, a szülei védőszárnya, ha megtépetten, ha szegényesen is, de felette voltak. Néha mégis olyan volt, mintha a sors földöntúli erővel rögzítené helyhez, helyzethez, nélkülözéshez és reménytelenséghez. Bármerre indult, bármerre fordult, a szűk kör mindig bezárult körülötte, és nem volt szabadulás.
Hiába feszült neki jónéhányszor, hiába döngette, évtizedek morzsolódtak el felette, férjhezment, gyereket szült, a vasmarok tovább szorított, és ő helyhez rögzítetten nézett szembe a rákényszerített élettel. Már mindenki elhagyta, szülei elköltöztek, az ura elment, már csak egyedül maradt a gyerekkel, de a börtönajtó nem engedett.
Az ura minden hétvégén hazajárt. Minden hétvégén felvetődött a kérdés. Ez így nem mehet tovább. Nincs értelme, hogy így külön legyenek. Mit őriz itt? Ha még házuk volna, de ezt a pár öreg bútort? Mindig erről beszéltek, az elköltözésről, és soha semmi sem történt ez irányban.
Mikor férjhez ment, akkor is csak vendégségben volt az uránál két kofferral a kezében, néhány hétig. Már akkor elkezdték a témát az elköltözésről. „Majd ha elmúlik a tél.” „Majd ha egészen biztos lesz az állás.” „Majd ha egy kis pénzt összeszedtek, hogy a bútort elhozhassák.” Mindezek csak szólamok maradtak.
Még jóformán össze sem melegedtek, és már jönni kellett vissza a szülőkhöz, a faluhoz, a bizonytalan várakozáshoz. Állás nélkül maradtak. Raguzában látott a várbörtönökben ilyen vaspántokat, amellyel egy helyhez kötötték a rabokat. Nem szabad senkit megvádolni. A sors is néha vasmarokkal fogja az embert, és amíg ki nem tombolta magát, hiába ezer és ezer nekifeszülés, nincs szabadulás.
Mióta ez a kérdés felvetődött újólag, mint távoli szivárványt szemlélte. Hiszen mindenki mondotta: képtelenség, hogy külön legyenek, ez nevetséges, biztosan ők maguk sem akarják. Szinte megvádolta az urát: nem őket félti a bizonytalanságtól, nem azért nem akarja kitenni őket egy újabb hazaköltözés kudarcának a gyerekkel együtt, hanem mert nem szereti már őket, terhére vannak. Ha akarná, már régen itt lehetnének.
A vasmarok szorítása lazul, recseg a kerítés a ház mellett, a tető malterdarabokat görget lefelé a csatornáig. El fog menni innen. Lehetséges? Mióta is vannak itt? Majdnem 20 éve. Két évtized. Úristen, ez való? Egynegyed emberélet. S neki még saját otthona sem volt, még nem volt saját kereset a kezében! Asszony volt, gyereke volt, és mások tartották!
Micsoda jelentősége van ennek a mondatnak? A zeneiskolát elhelyezték Szarajevóba. Valami készül a távolban. Mozdulnak az emberek. Egy egyszerű, semmitmondó mondat tulajdonképpen, s 20 év után ez a semmiségnek látszó tény erőtleníti el a vasmarkokat.
Lecsüngő karral, hosszan nézett a gyerekre.
– Bogárkám, igaz ez? Lesz otthonunk egyszer nekünk is?! Együtt leszünk egyszer az apáddal, nem csak vendégségben járunk egymáshoz, Bogárkám, tudod mi az? Család?! Kettő, három vagy négy ember, apa, anya és gyerekek, akik egymás mellett, saját fészekben élnek. Az apa hazahozza a keresetet, és együtt költik el. Nem lesz már vendég az én szüleimnél, és nem leszünk mi, te meg én, vendégek az övénél. És nem fognak szörnyűködni rajtunk az idegenek. „Az ördögbe is, mire való volt is ez a házasság?” „És főként mire való volt ez a gyerek?!” (Bogárkám, bocsásd meg nekik, ha vétkeztek ellened.) És nem fogunk mindig messzebb sodródni egymástól testben, lélekben, napról napra jobban elidegenedni.
Az éj hömpölygött tovább az útján. A crnagorac katonák posztot álltak az aláaknázott hidak lábánál. És Bogárka anyja tágra nyílt szemmel, figyelő lélekkel meredt a szoba sötétjébe még sokáig. Mintha a távolból vaspántok reccsenését, sorompók hullását hallaná… [265]
Részletek Börcsök Erzsébet regényéből