Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. január-február) 1-2. szám

Kerék Mihály: Agrárreform

A dunai államok sorában jelentős szerepet tölt be Magyarország mind fekvésénél, mind történelmi teljesítményeinél, de gazdasági és katonai erejénél fogva is. Belső konszolidációja fontos tényezője Délkeleteurópa nyugalmának. Ezt jól tudják Magyarországon, ahol újabban komoly erőfeszítéseket tesznek a gazdasági és szociális fejlődés előmozdítására. A rendkívüli idők természetesen ezt az országot sem hagyják érintetlenül és nagy nehézséget támasztanak az utóbbi években megindított reformpolitika útjában.
Magyarországon a legfontosabb feladatok közé tartozik a földbirtokviszonyoknak gazdasági, szociális és nemzetpolitikai szempontból észszerű rendezése. Itt a termőföld az ország legfőbb természeti kincse, ez érthetővé teszi, miért van a földkérdésnek megkülönböztetett jelentősége.
Magyarországot általában úgy ismerik, mint ahol a nagybirtok jelentős területeket köt le, míg a parasztság kezén aránylag kevés föld van. A valóságot az 1935. évi birtokstatisztika adatai mutatják, amelyek azóta csekély változáson mentek keresztül.

[Táblázat 01]

[55]
Ezek az adatok mindenesetre a nagybirtok magas részesedési arányát mutatják Magyarország birtokrendszerében, bár túlsúlyról beszélni nem lehet. A száz holdnál kisebb birtokok számaránya közel 99%, területi aránya azonban csak 52%. Mindenesetre feltűnő, hogy az önálló kisbirtokok csoportja – ide a 10 holdon felüli kategóriák tartoznak – viszonylag gyenge, ezzel szemben a két véglet: a törpebirtok és nagybirtok erősen van képviselve; mégpedig az egyik számbelileg, a másik területileg. A birtokpolitika feladata: a törpebirtokok kiegészítése a nagybirtokok területéből s ilyen módon az önálló kisüzemek csoportjának felerősítése.
A fenti adatok megítélésénél mindenesetre figyelembe kell venni a mezőgazdasági művelés alatt nem álló területeket (erdőt, terméketlen földeket), amelyek bennfoglaltatnak a birtokkategóriák területén. Már pedig ezek sokkal nagyobb mértékben tartoznak a nagybirtokhoz, mint a kisebbekhez. Míg a 100 holdnál kisebb birtokok területének csak 3% olyan, amelyet mezőgazdaságilag nem művelnek, addig a 100 holdon felüli birtokoknál ez az arány közel 30%. Magától értetődik, hogy az ilyen területek birtokpolitikai szempontból alig jöhetnek figyelembe, viszont a birtokmegoszlás elbírálásánál nem hanyagolhatók el. Ugyanez áll a közel egymillió holdnyi közbirtokossági ingatlanra, amely túlnyomólag a 100 holdnál nagyobb birtokok csoportjában foglal helyet, de mint a parasztság közös legelői, kizárólag a kisüzemek birtokállományához tartoznak.
A magyar birtokrendszernek egyik sajátossága a kötött birtokok nagy elterjedtsége. A latifundiumok túlnyomólag hitbizományok és egyházi birtokok alakjában állanak fenn. Ezek némely vidéken valóban nyomasztólag hatnak és erősen akadályozzák a földművelő elem földszerzési törekvéseit. Annál inkább, mert körülbelül felerészben házi kezelésben állanak, a másik felén pedig túlnyomólag nagyobb bérlők gazdálkodnak, bár újabban a kisbérletek száma is örvendetesen szaporodik.
Kétségtelen tény, hogy a magyarországi birtokviszonyok az ország gazdasági és szociális struktúrájával nincsenek összhangban. Nem voltak már jóval a háborút megelőzőleg sem. Az 1848. évi jobbágyfelszabadítás csak a telkes jobbágyakat (úrbéreseket) segítette az általuk megművelt föld tulajdonához, a házi kezelésben tartott, illetve a jobbágyok robotjával és a zsellérek munkaerejével művelt hatalmas kiterjedésű nagybirtokok (allodiumok) azonban érintetlenek maradtak, noha már akkoriban több milliónyi volt itt a földnélküli és törpebirtokos elem. A mezőgazdasági termelés fejlődése és foglalkoztató képességének emelkedése nem tudott lépést tartani ennek a rétegnek nagy szaporaságával, a magyar iparra pedig bénítólag hatott a Magyarországgal közjogi dualizmusban élt Ausztria iparának féltékenysége, ennek következtében már a múlt század végén különböző kedvezőtlen jelenségek érlelődtek meg, amilyen volt a kivándorlás, az aratósztrájkok és az ezzel kap[56]csolatos munkásmozgalmak, amelyek néhol súlyos kilengésekre vezettek.
Már ebben az időben felvetődött a földbirtok arányosabb megosztásának a gondolata, mint olyan lehetőség, amely alkalmasnak látszott a szociális feszültség levezetésére és egy egészségesebb agrárkultúra kialakítására. A birtokviszonyokba való beavatkozás azonban akkoriban még egészen idegen volt a magyar közgondolkodás számára, amely elitélt minden mozgalmat, amely földreformot akart. Komoly reform terve a háború előtt fel sem merült. Alig tekinthető ennek a múlt század kilencvenes éveiben megindított állami telepítési akció, amely az ország déli vidékein fekvő állami birtokok felhasználásával az ott élő magyarság megerősítésére törekedett. Tudni kell, hogy a török hódoltság megszűnése után a tizennyolcadik században ezrével telepítette be a bécsi kormány, amely Rákóczy Ferenc szabadságharcának leverésével korlátlan ura volt Magyarországnak, az idegeneket, főleg németeket. Ennek a telepítési politikának kifejezetten magyarellenes éle volt és arra irányult, hogy a másfélszázados török megszállás, valamint a felszabadító háborúk örökös harcai közepette amúgyis iszonyúan megritkult – alig ötnegyedmillióra olvadt – magyarság sorait tovább gyengítse és ellenállóképességét megtörje. A magyargyűlölő „újszerzeményi bizottság”, amely korlátlanul rendelkezett a felszabadult területek földjével, azt az alapelvet tartotta szem előtt, hogy „a királyság vagy annak egy nagy része lassanként germanizáltassék és a forradalmakra és nyugtalanságra hajló magyar vér a némettel szelídíttessék természetes ura és örökös királya hűségére és szeretetére.” Közel egy évszázadon át tartott a németek betelepítése, főleg a sűrűn lakott rajnavidéki fejedelemségekből. A német telepesek szinte az egész országot behálózták, legtömegesebben mégis a Dunántúl némely vidékén (Baranya, Tolna és Veszprém vármegyében) helyezkedtek el, ahova a bécsi udvarnak tett jó szolgálataikért hatalmas királyi donációkat nyert főurak és a katolikus egyház, valamint a szerzetesrendek hozták őket. A németség másik fő települési helye az ország déli részének katonai határőrvidéke volt, ahova maga az államkincstár (értsd a bécsi kormányt) telepített.
Eminens nemzeti érdek volt, hogy 1867 után önrendelkezési jogát nagyrészben visszanyert magyarság minden erejével igyekezzék ellensúlyozni az elpusztítására folytatott évszázados telepítések következményeit. Annál is inkább, mert az elnyomás hosszú évtizedei alatt a környező országokból történt nagyarányú és a bécsi kormány részéről szívesen látott, sőt előmozdított beáramlás megint csak a magyarságnak ősi települési helyéről való kiszorítását eredményezte, amit a múlt század második felében a nagy alföldi emporiumokból kirajzó magyar parasztság fokozatos térfoglalásával csak kis részben sikerült ellensúlyozni. Egy nagyvonalú telepítési politika feladata lett volna, hogy a magyarság ősi te[57]lepülési helyén fekvő nagybirtokok és főleg a kincstári uradalmak felhasználásával a Közép-Tisza vidékén zsúfoltan élő és nagyrészben földnélküli mezőgazdasági népesség földhöz és egzisztenciához segíttessék.
Az 1848. évi magyar szabadságharc vezérének: Kossuth Lajosnak ez volt a terve, amelyet azonban a nagy nemzeti küzdelem szerencsétlen kimenetele miatt megvalósítani nem tudott. Az 1867. évi magyar-osztrák kiegyezés után mintegy negyedszázad a fejlődésében visszamaradt magyar gazdasági élet újjászervezésével telt el és egy nagyobb arányú telepítési politika megindításának gondolata visszhangra nem talált. Csak a kilencvenes évek elején, amikor a kedvezőtlen gazdasági és szociális jelenségek egész sora felhívta a figyelmet a földkérdés jelentőségére, alkotta meg a magyar törvényhozás az első telepítési törvényt (1894. évi V. t. c.) Ez azonban csupán bátortalan kísérlet volt a telepítéssel kapcsolatos feladatok megoldására, amit mutat az is, hogy az egész akció pénzügyi fedezete mindössze 6 millió koronára rúgott. Nagyon csekély összeg volt ez ahhoz, hogy komoly eredményt lehessen elérni. Közel másfél évtizedig tartott telepítési tevékenység során két új falu és 16 hozzátelepítés jött létre s 38.000 holdon mintegy 3000 család jutott földhöz.
Már az első évek tapasztalatai után kitűnt az 1894. évi törvény módosításának szükségessége. A földnélküli tömegek nyomása évről-évre növekedett, a szilárd kezekben lévő és kötött forgalmú nagybirtok azonban ellenállt a nyomásnak s így mind nagyobb tömegek szorultak a határon túlra. A magyarság nem volt még olyan számbelileg erős nép, hogy ezt a veszteséget életérdekeinek kockáztatása nélkül elszenvedhette volna. Gyarmatokkal nem rendelkezett s fejlődésnek indult ipara mellett egyedül a belső telepítés látszott alkalmasnak a megduzzadt földművelő tömegek elhelyezésére és a helyenként mutatkozó népszerűségi aránytalanságok kiegyenlítésére. Magyarországnak akkoriban Darányi Ignác személyében kiváló földművelésügyi minisztere volt, aki nemcsak hosszú ideig viselte ezt a tisztséget, hanem merész és szerencséskezű kezdeményezőnek bizonyult, aki a mezőgazdasági termelés fejlesztése terén a modern alkotások egész sorával tette nevét emlékezetessé. Vezető kortársai között ama kevesek közé tartozott, akik felismerték a belső telepítés nagy jelentőségét. Ebben az egy pontban azonban elhagyta szerencséje, noha mindennél több energiát fordított telepítési terveinek megvalósítására. Csupán két törvényjavaslat elkészítéséig jutott el, de ezek egyike sem került törvényhozási tárgyalásra: a közbejött kormányválság (1903 és 1909-ben) alkotójukkal együtt mindkettőt megbuktatta. A következő kormányok más véleményen voltak s Darányi tervei a parlament irattárába kerültek. A nagy háború kitörése előtt ez volt az utolsó alkalom, amikor a belső telepítés művét széles ala[58]pokon el lehetett volna kezdeni viszonylag nyugalmas időkben és gazdaságilag is kedvező körülmények között.
Darányi Ignác nem volt forradalmár. Amit akart, lényegében konzervatív, de a szükségletekkel számoló elgondolás volt. Mindvégig harcban állt a radikális földreformerekkel, akik különösen a hitbizományok és az egyházi birtokok felosztását követelték. Darányi mindvégig távol állt a radikális földreform gondolatától, a kényszereszközök (kisajátítás) alkalmazását elutasította, csupán a szabadkézből megszerezhető birtokon és kishaszonbérletek alakításával akarta a népet földhöz segíteni. Terveinek elgáncsolása új tápot adott a forradalmi agitációnak, amely az egész háború alatt fáradhatatlanul izgatott a nagybirtok ellen. Az ultrakonzervatív magyar kormányok álláspontja ebben a kérdésben megmerevedett és hallani sem akartak földreformról még a háború vége felé sem, amikor pedig ez már kikerülhetetlennek látszott. A vezető főrendek közül többen (Majláth József gróf, Széchenyi Aladár gróf), sőt maga a katolikus egyház is, főpapjai közül oly kiváló férfiú, mint Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök mindent elkövettek, hogy engedékenységre bírják a kormányt, de hiába. A háborús összeomlás a maga érintetlenségében találta a magyar nagybirtokrendszert, kész prédájául a felülkerekedő forradalomnak.
Az októberi forradalom vezére Károlyi Mihály gróf volt, Magyarország egyik leggazdagabb főura, aki azonban csakhamar tehetetlen báb lett a nálánál is destruktívabb elemek kezében. Földművelésügyi minisztere másfél hónap alatt kidolgozta a földosztásról szóló néptörvényt, amely teljesen megszüntette a nagybirtokot és elrendelte minden 500 holdnál nagyobb birtok felosztását. A lázas sietség ellenére sem sikerült azonban ennek a törvénynek a végrehajtása, mert időközben Kun Béla kommunista forradalma kerítette hatalmába az országot. A kommunisták nem a földosztás, hanem a közép és nagybirtokok szocializálásának jelszavával jöttek, amit meg is kezdtek és az eredmény az lett, hogy a termelés csaknem teljesen megbénult s az ország az éhínség szélére került.
Kun Béláék félesztendeig sem tartó rémuralma után helyreállt ugyan a törvényes rend s az új kormány azonban itt egy harmadára csonkított, életlehetőségeitől megfosztott, a háborúban kimerült, romokban heverő országot talált. Ezen kellett megkezdenie az újjáépítés munkáját. Az ország legnagyobb értéke a puszta termőföld volt, erre tekintett az egész társadalom nagy várakozással. De különösen a földművelő nép, a mezőgazdasági munkásság széles rétegei, amelyeknek már a háború alatt mindenki földet ígért. Ennek az ígéretnek a beváltása elől lehetetlen volt kitérni. Annál kevésbé, mert az országterület kétharmadának elvesztésével a visszamaradt csonk agrárjellege még sokkal kifejezettebbé vált, mint amikor Erdély és a Felvidék erdő- és bányavidéke is hozzá tartozott. De nemcsak a mezőgazdaság jelentősége nőtt meg, hanem az agrárnépesség és ezen belül a szegényparasztság, illetve [59] mezei munkásság számaránya is, mert az ország legnagyobb birtokai a magyaroknak meghagyott országrészben feküdtek. A birtokmegoszlás aránytalansága tehát még szembetűnőbbé vált, mint a háború előtti Magyarországon.
A földreformtörvény 1920-ban került a magyar törvénytárba. Megalkotása Nagyatádi Szabó István akkori földművelésügyi miniszter nevéhez fűződik. Nagyatádi Szabó, aki a legszegényebb földművessorból került a miniszteri székbe, élete céljának tekintette a szegényparasztság földhözjuttatását és ezen keresztül a földművelőosztály megerősítését. Még a háború előtt bekerült a törvényhozás házába, ahol higgadt mértéktartással, de megalkuvás nélkül küzdött a parasztság jogos érdekeinek elismertetéséért. Nem volt forradalmár, mint a lengyel Vitos, vagy a bolgár Stambulinszkij, nem is törekedett osztályuralomra, noha a világháború után az ország legnagyobb pártjával a háta mögött nagy lehetőség nyílt előtte a hatalom megszerzésére. A földreformkérdésben sem akarta egyoldalúan a maga akaratát ráerőszakolni a törvényhozásra, hanem meghallgatta mások véleményét is és igen sok engedményt tett, sokszor meggyőződése ellenére és az ügy hátrányára. Olyan földreformot akart, amely kiküszöböli a birtokmegoszlás aránytalanságait és hosszú időre nyugvópontra juttatja ezt a kérdést. Ha ez a terve mégsem sikerült, annak saját erélytelensége mellett az volt az oka, hogy időközben ellenfelei politikailag megerősödtek és kompromisszumra tudták kényszeríteni.
Az 1920 évi XXXVI. t-c. így is az első és eddig legnagyobb földreformtörvény Magyarországon. Nem mintaszerű alkotás, hiányosságait azonban nagyrészt menti az a tény, hogy a magyar történelemnek talán a legnehezebb korszakában jött létre, amikor a magyar nép egy elvesztett háború szörnyű következményeivel küzdött. Az ország legfőbb létalapja a termőföld volt, ennek hozadéka volt a jövő újjáépítés bázisa, érthető tehát az az aggodalom, amelyet egy radikális földbirtokreformmal szemben tápláltak, – figyelembevéve a szegényparasztság tőkeszegénységét, a termelőeszközök hiányát és a gazdasági indás nagymérvű fogyatékosságait. Talán ez volt az oka, hogy Nagyatádi Szabó nem merte vállalni a felelősséget egy radikális földreform következményeiért s belement olyan megoldásba, amely valamennyire kielégítette a parasztság földéhségét, de lényegében a nagybirtokrendszer fennmaradását is biztosította. Ezt úgy sikerült elérni, hogy a törvény kivételes esetektől eltekintve 3 kat. holdban maximálta egy-egy juttatás mértékét. A végrehajtás során a maximum ritkán került kiosztásra s a juttatott parcellák átlaga nem érte el a két holdat sem.
A föld megszerzése terén a törvény különbséget tett ősi birtok és az újabb szerzemény között. Az előbbi lehető kíméletben részesült, viszont a háborút megelőző évszázad alatt gazdát cserélt birtokok előbb kerültek kisajátítás alá. Az igénybevett 950.000 kat. hold területnek azonban csaknem a felét (432.000 hold) a vagyonváltság fejében leadott ingatlanok szolgáltatták. (A vagyon[60]váltság kivetését a háború befejezése után az állam súlyos pénzügyi helyzete és a magyar fizetőeszköz leromlása tette szükségessé. A földbirtokosok a váltságot földben rótták le, amit az állam a földreform során birtokpolitikai célra használt fel.) Ezenkívül elővásárlás utján 23.000 holdat szerzett az állam, magánúton parcelláztak 150.000 holdat, 155.000 holdon pedig kishaszonbérletek létesültek. A törvény alapján összesen 3.226 községben 1.275.000 kt. hold használtatott fel birtokpolitikai célra.
A törvény a földhözjuttatást illetőleg sorrendet állapított meg. Elsősorban a háború kitüntetettjei, valamint a hadiözvegyek és hadiárvák kaptak földet, természetesen túlnyomóan olyanok, akik földműveléssel foglalkoztak. A földhözjutottak megoszlása a következő volt:
arany vagy ezüst vitézségi éremmel kitüntetett 2.690 fő
hadirokkant 30.052 fő
hadiözvegy 25.712 fő
felnőtt hadiárva 1.040 fő
földnélküli mezőgazdasági munkás 186.794 fő
törpe és kisbirtokos 114.254 fő
közszolgálati alkalmazott 3.791 fő
továbbszolgáló katona 2.117 fő
kisiparos és ipari munkás 40.947 fő
gazdatiszt 53 fő
egyéb 4.081 fő
A földbirtokreform egyik legfontosabb feladata a házhelyek kijelölése volt. A háború után igen nyomasztó lakásínség jelentkezett falun is, ahol a kislakások építése már a háborút megelőző időkben sem tartott lépést a lakosság szaporodásával. Ezt a hiányt kívánta pótolni a házhelyakció és a kislakások építésének állami támogatása. A földreform során 59.000 holdon 260.000 házhelyet osztottak ki, ennek felén a juttatottak a maguk erejéből építkeztek, közel 50.000 ház pedig a falusi kislakások építésének előmozdítására alakult és állami pénzzel táplált szövetkezet segítségével épült.
Külön említést érdemel a vitézi telkek alakítása. Magyarország kormányzója 1920-ban életre hívta a Vitézi Rendet, egy jellegzetes magyar intézményt, amelynek sorába a háború legkiválóbb katonáit vették fel ünnepélyes külsőségek között. A Vitézi Rend tagjai: a vitézek a körülményekhez képest kisebb-nagyobb, de legalább egy földművescsalád megélhetéséhez elegendő nagyságú birtok (vitézi telek) adományozásában részesültek. A vitézi telek oszthatatlan családi birtok, amelynek öröklése a hitbizományéhoz hasonló szabályok alá esik. Mint korlátolt forgalmú ingatlant, csak az Országos Vitézi Szék hozzájárulásával szabad elidegeníteni, megterhelni és bérbeadni. A földbirtokreform során 36.000 holdat fordítottak vitézi telkek alakítására. Azóta a Vitézi Szék vásárlá[61]sai és magánosok felajánlásai folytán a vitézi telkek összes területe megközelíti a 100.000 holdat, a vitézi telkek száma pedig 5.000 körül mozog.
A földbirtokreform végrehajtása tíz évig tartott. Eredményei általában nem feleltek meg a hozzá fűzött várakozásnak. Ennek az a magyarázata, hogy ez a tíz esztendő a magyar történelem legnehezebb korszakai közé tartozik. A földreform pénzügyi megalapozására az országnak nem volt kellő anyagi ereje, a föld népe is szegénységben élt, ennek következtében a kiosztott földek megművelése sok kívánnivalót hagyott fenn. Tagadhatatlan, hogy a reform így is bizonyos megnyugvást teremtett s csillapította azt a nagy földínséget, amely a háború után jelentkezett. Legalább is egy időre.
A földkérdés azonban nem került le a napirendről. Ez természetes, hiszen a háborút követő földreform, amely magán viselte a sietség bélyegét és csak inkább a pillanatnyi szükség kielégítésére törekedett, nem tudta megvalósítani a földbirtok helyesebb megosztását. A nagybirtok ugyan leadott ötnegyedmillió holdat, ezzel azonban egyrészt nem szűnt meg a birtokviszonyok aránytalansága, amely különösen a Dunától nyugatra eső országrészben volt nagy, másrészt az igénybevett föld felosztásánál sem érvényesültek – az ország akkori rendkívüli kedvezőtlen helyzetében kellően nem is érvényesülhettek – a gazdasági szempontok s így sok, önmagában életképtelen apró üzem jött létre. A régi probléma, részben súlyosbodva, továbbra is fennmaradt: Magyarország birtokrendszerét továbbra is a nagybirtokok még mindig aránytalan térfoglalása és az önálló gazdálkodáshoz elégtelen nagyságú üzemek óriási száma jellemezte. Az egyensúly tehát nem teremtődött meg s legfőként nem erősödött meg az önálló családi gazdasággal rendelkező kisbirtokosok rétege, noha Magyarországon társadalmi okokból is erre lett volna a legnagyobb szükség.
A magyar mezőgazdasági népesség szociális rétegződése ugyanis szoros korrelációban van a birtokviszonyokkal. A 4.5 millió főnyi agrárlakosságból (1930-as adatok) kereken másfél millió tartozik az 5 holdnál nagyobb ingatlannal rendelkező birtokosok sorába. A többi 3 millió lélek tagozódása a következő:

[Táblázat 02]

[62]
Az ország mezőgazdasági népességének tehát egyharmada tekinthető önálló kisbirtokosoknak, egyharmada bérmunkára is reáutalt törpebirtokosnak és bérlőnek, egyharmada pedig teljesen birtoktalan gazdasági cseléd és napszámos. Meg lehet érteni, ha ez a szociális struktúra nem elégíti ki a magyarokat és a közvéleményben a harmincas évek óta mindinkább erősödik az a meggyőződés, hogy a birtokviszonyok radikális megváltoztatásával kell egészségesebb társadalmi tagozódásra törekedni.
A közvélemény nyomása alatt jött létre az 1936 évi telepítési törvény, amely 20 év alatt kb. 400.000 hold nagybirtok parcellázását vette tervbe. Ellentétben az 1920 évi földreformmal, egészséges kisbirtokok alakítását írta elő, tehát nem a tömeges földhözjuttatásra, hanem életképes kisegzisztenciák létesítésére törekedett. Noha a törvény kimondotta, hogy 3000 hold mezőgazdasági területen felül átengedésre kötelezésnek van helye bizonyos progresszív kulcs szerint, mégis a lassú tempó, amit a törvény diktált, arra enged következtetni, hogy az állam lehetőleg kényszereszközök alkalmazása nélkül kívánja a szükséges földterületet megszerezni. Az elmúlt négy év alatt tényleg nem került sor kisajátításra s a telepítési törvény alapján felparcellázott 60.000 holdat az állam szabadkézből vásárolta; ezen kívül közel 40.000 holdon kishaszonbérleteket létesített.
Ez az eredmény távolról sem elégítette ki a sokkal gyorsabb ütemet sürgető közvéleményt, de a megfontolt haladás hívei körében is szükségesnek tartják már a birtokpolitikai tevékenység fokozását. Erre a telepítési törvény alig nyújt lehetőséget, mert a felparcellázható birtokokért fizetendő teljes összegű készpénzkártalanítás követelménye az államháztartás fokozódó igénybevétele és az ország tőkeszegénysége mellett lehetetlenné tette a birtokpolitikai akció kereteinek lényegesebb tágítását, viszont a földhözjutas szigorú anyagi feltételeinek (a vételár 25–30%-ának előre lefizetése, az élő és holt felszerelés, egyévi forgótőke kimutatása stb.) a gazdasági válság alatt erősen legyengült magyar földművesek, ezek közül is a leginkább földre szorulók csak csekély részben tudnak eleget tenni. Ez a körülmény arra késztette a kormányt, hogy revízió alá vegye a telepítési törvény rendelkezéseit. Így jött létre a folyó év tavaszán a telepítési törvény novellája.
Voltaképpen a birtokpolitika alapelvei ezúttal sem változtak meg, csupán jobban alkalmazkodnak a magyar viszonyokhoz. Nincs szó általános földreformról, amilyet a radikális közvélemény sürget. Viszont kétségtelen, hogy az új törvény alapján sokkal több földművest lehet majd földhöz segíteni. Egyelőre azonban kevésbé tulajdonhoz, mint inkább bérlethez. Az igénybeveendő területek tulajdonosainak azonnali és teljes összegű készpénzkártalanítása tekintetében ugyanis csekély változás történt, annak a követelménynek tehát, hogy minél több földműves kisegzisztenciát kell teremteni, csak haszonbérleti megoldás útján lehet eleget tenni. Az új törvény előírja, hogy évente legalább 100.000 holdat kell kis[63]emberek kezére juttatni, ha átmenetileg kisbérlet alakjában is. Az ilyen földeket azonban a juttatottak – amint olyan helyzetbe kerülnek, hogy a törvényben előírt feltételeknek meg tudnak felelni – tulajdonul is megszerezhetik. A szükséges földterületet az 500 holdnál nagyobb birtokok szolgáltatják a birtoknagysággal emelkedő arányban. A kisajátításnál elsősorban a zsidó birtokok jönnek tekintetbe. A terv, hogy 10–15 év alatt mintegy másfélmillió hold menne át a kisemberek kezére.
Ez kétségtelenül jelentős eredmény volna, ha nem fenyegetne az a veszély, hogy a jelenlegi rendkívüli események között a végrehajtás munkája akadályokba ütközik. Pedig nagyon kívánatos volna, hogy a törvény végrehajtása teljes erővel minél előbb meginduljon, mert az ország népe komoly eredményt vár a hosszú huzavona évei után.
Tévedés volna azt gondolni, hogy a földkérdés ezzel a törvénnyel nyugvópontra jut Magyarországon. Nem beszélve az ultrakonzervatívokról, akiknek az eddigi birtokpolitika is sok és a szélső radikálisokról, akik minden nagybirtokot fel akarnak osztani, a társadalom nagy többsége minden eddiginél szélesebb körű megoldás híve. Ha mégis különbség van, ez főleg gazdasági természetű megfontolásokból kifolyólag a végrehajtás ütemét illetőleg áll fenn.
Az egyik irányzat bizonyos történelmi tapasztalatokra hivatkozva gyors megoldást sürget. A földet nemzeti érdekből minél előbb a magyar parasztság kezében akarja látni. Türelmetlen a birtokpolitikai tevékenység lassúsága miatt, amellett a földreform kereteit a lehetőség határáig akarja tágítani. A kérdés megnyugtató rendezését legalább 3–3.5 millió hold kiosztásában látja. De nem mechanikus reformot akar, hanem olyat, amely szerves része a közgazdasági politikának. Éppen ezért a gazdasági élet olyan reformját is kívánja, amely megteremti a feltételeit a nagy tömegek gyors földhözjuttatásának.
A másik irányzat a lassúbb haladás híve, mert attól tart, hogy a nagyüzemek radikális megbolygatása a termelés nagyarányú visszaesését idézi elő. Elismeri, hogy a fejlődés a kisüzem térfoglalása irányában halad és szükségesnek tartja ennek a folyamatnak előmozdítását, de csak mérséklettel és óvatosan. Előbb a kisüzemek boldogulásának feltételeit akarja megteremteni: a jobb értékesítési lehetőséget, a gazdasági szakoktatás és tanácsadás demokratikus kiépítését, a kisüzemi hitel kérdésének megoldását, a falvakig lenyúló mezőgazdasági igazgatást stb. Utal a kisüzem alacsonyabb termelési színvonalára, a kisebb szántóföldi termésátlagokra, a gyengébb minőségre, amelyet előbb javítani kell, hogy a széleskörű birtokreform megvalósulhasson.
A kormány a két irányzat között foglal helyet. A politikai észszerűség azt parancsolja, hogy a parasztság minél szélesebb körben földhöz jusson. A szélsőséges mozgalmak leghatásosabb agitációs eszköze az ország egészségtelen birtokmegoszlása és a nagy agrártömegek földtelensége. Viszont az ország termelési érdekei [64] felett is őrködnie kell és csak olyan megoldásba mehet bele, amely nem jelent túlságos nagy kockázatot. Bizonyos azonban, hogy a kockázat lényegesen csökkenthető volna a földhözjutottak termelésének kellő ellenőrzése, irányítása és megszervezése esetén.
Azzal itt minden józan ember tisztában van, hogy a legradikálisabb földreform sem tudná a földszükségletet kielégíteni. Az ország népsűrűsége közel van a százhoz négyzetkilométerenként, ami egy agrárországban, különösen extenzív termelési viszonyok között, már a relatív túlnépesedés határát súrolja. Tényleg a mezőgazdasági munkanélküliség, amely különösen az elmúlt években nagy méreteket öltött, nem csupán dekonjunktúrális eredetű volt. A baj nem orvosolhatatlan, mert Magyarország még sok kihasználatlan gazdasági erőforrással rendelkezik és tág tere van a gazdasági kapacitás fokozásának.
Akik a földkérdést nem egy síkban látják, mellőzhetetlennek tekintik az ország erőteljes iparosodását. A háború óta ezen a téren már figyelemreméltó fejlődés ment végbe, ennek azonban további fokozására van szükség. Már csak azért is, mert vannak országrészek, ahol a mezőgazdasági terményeknek nincs helyi piacuk, noha iparosítás révén ez könnyen elérhető volna. A jelek arra mutatnak, hogy Magyarországon az iparfejlesztés új korszaka kezdődik.
Nagy területeket foglalnak el a szikes talajok, az árterek, nem különben a futóhomok. Ezeknek legnagyobb része meghódítható a mezőgazdasági kultúra számára, aminthogy a múltban ármentesítés és meliorációk révén már sok millió holddal gyarapodott az ország termőterülete. Néhány évvel ezelőtt indult meg a tiszántúli csatornahálózat kiépítése, amely az országnak ezen a legszárazabb vidékén egyelőre 200.000 hold öntözését fogja lehetővé tenni.
Végül rendkívüli mértékben növelhető még itt a mezőgazdaság termelőképessége, amely nemcsak a parasztgazdaságokban, hanem a nagyüzemekben is mélyen az elérhető színvonal alatt van. A közlekedési hálózat kiépítésétől, a mezőgazdasági kultúra közvetítésétől és az értékesítés helyes megszervezésétől függ a további fejlődés ezen a téren.
A földbirtokreform nagy és fontos problémája csak ezekkel a feladatokkal szoros összhangban oldható meg helyesen. Kedvező jel, hogy ezt ma már itt mind szélesebb körökben felismerik. [65]