Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. június 15) 6. szám

Banó István: Molnár G. Károly, az öreg zentai mesemondó

A köztudatba elég mélyen beivódott az a fölfogás, hogy jóformán semmi értékes szellemi élet nincs a Bácskában, ebben a bőven termő Kánaánban, az eszem-iszom hazájában. Ha ebben – különösen a múltba vonatkoztatva – van is sok igazság, mégis úgy látszik, hogy nagyon elhajítottuk a sulykot. A kényelmes szemlélet megelégedett ennek a hangoztatásával, és nem is tartotta érdemesnek ezzel a szellemi perifériával foglalkozni. A színtelenségnek ezt a látszatát még fokozta az is, hogy a Bácska, különösen pedig a bácskai magyarság népi életéről úgyszólván semmit sem tudunk, néprajzilag majdnem fehér folt a Bácska, talán inkább színtelen, szürke.
Pedig a szellemi élet törvénye az, hogy ki kell alakulnia a népi életnek mindenütt, ahogy egy néptömeg bizonyos ideig együtt él; és a népi élet mindenütt termel értékeket, csak utána kell nyúlni, fel kell keresni. Nehéz feladatnak látszik ez egy olyan városban, mint Zenta, ahol ugyan még nem virágzik minden értékeivel a városi élet, de már olyannak látszik, hogy azt kell hinnünk, hogy a népi, paraszti életforma már teljesen kiszorult innen. De ha elmegyünk a város széleire, ott egy annyira egyértelműen falusi kép tárul elénk, hogy lehetetlen elképzelnünk, hogy itt még – különösen a mélyebben fekvő szellemiekben – ne a népi életforma uralkodjék. És itt még valóban hamisítatlan népi népet találunk: az ősi mesék szokások, hiedelmek, babonák őrizőit. Az általuk szolgáltatott adatok alapján már folyóiratunk hasábjain módunkban volt beszámolni szokásaik egy részéről. És itt él a címben említett Molnár G. Károly bácsi is, akinek meséi közül való az a kettő is, amit a Kalangya márciusi és áprilisi számában találhattak a Kalangya olvasói.
Ma már a naiv érdeklődés, a közönség érdeklődése és a tudományos érdeklődés is egyformán fordul a mese mellett a mese hordozói, továbbadói, a mesélők felé. Mind a két érdeklődésnek azonos az alapja: a lejegyzés után mintegy objektivált formában meglévő meséről tudni szeretnék, hogy hogyan is él a mese a maga talajában, a mesélő nép: a mesemondó és hallgatósága körében. Másrészt az elődöktől tanult, de mégis csak egy embertől mintegy önálló műalkotásként elmondott mese érdekesen világítja meg az egyéniségnek és közösségnek szerepét és egymáshoz való viszonyát a nép körében. Ki tartja fenn a mesét? A közösség-e vagy a mesemondók? Mind a kettő: a közösség, amely érdeklődik iránta, szereti és meghallgatja, és a mesélő, akinek megvan az az istenadta képessége, hogy a hallott, másoktól tanult meséket élvezhető szép formában tudja elmondani. Hol található meg ma az a közösség, amelyből a mesemondók és a mesehallgatók kikerülnek?

[Kép 02] Erdey Sándor rajza

A paraszti életformából még teljesen ki nem vetkőzött legszegényebb népréteg körében. Kedves, öreg mesemondónk, Molnár G. Károly bácsi is közülük való. Az Alsó-Tisza-parton él egy kis házikóban, amit maga épített az első világháború után. Ezen a városrészen is született, innen csak az első világháború idején ke[261]rült el mint hadimunkás a szerb frontra, később Péterváradra és Újvidékre. 1875-ben született, szülei szegény földművelők voltak. Ő maga is napszámos- és kosárkötőként kereste kenyerét, és most öreg napjaiban is a kosárkötésből él.
Miért őrzi a legszegényebb réteg még mindig a mesét? Elsősorban egyszerűen amiatt, hogy még más, modernebb szórakozások nem tudták kiszorítani régi helyéről. De a mesének ezek a kedvelői helyt is állnak a mese értékei mellett. Megjelentek már itt is a ponyvák, de mégis, ha alkalom kínálkozik, szívesebben hallgatnak egy szép mesét, mint hogy ócska ponyvákat olvassanak. A jó öreg Károly bácsi maga is olvasott már egypárat, de nem tartja sokra őket. Amint mondja, a rossz könyvek hatásától, a detektívregényektől félti a fiatalságot: „mert ezök a mai fiatalok leginkább detektívregényeket olvasnak, és nem szeretik má az ilyen igaz történeteket” – mármint a meséket!! Az öreg mesélő ezzel az elcsúszott mondásával azt a jól megérzett igazságot fejezte ki, hogy a mesének – a benne előforduló történetek minden irrealitása mellett is – művészi valóságértéke van, amit ő a detektívregények reálisabb történeteiből nem tudott kiérezni. Ezért mindig szívesen mesélt nekem is, ha megköszöntem, mindig azt mondta, hogy „jó szívvel” mesél, legalább lesz majd mivel szórakoznia a későbbi fiatalságnak.
“Jó szívve1” szokott mesélni a szomszéd házak lakóinak is vasárnap délutánokon és a hosszú téli estéken. Más jutalmat nem várt, elég volt számára az a boldog tudat, hogy szórakoztathatta hallgatóit, és annak is örült, hogy elmondhatta szép meséit. Csak néha fogadott el olyan kisebb szolgálatot jutalmul, hogy mikor este megjöttek a mese hallgatói, és még ott állt egypár kész kosár, aznapi munkájának eredménye, csak még az utolsó munkát, a fülezést nem végezte el rajtuk, a kosarakat a hallgatók fülezték meg, amíg ő mesélt.
A mesemondók egyéniségével is foglalkozó folklórtudomány a mesélőket az eddigi tapasztalatok alapján általában két csoportba osztja: az alkotó és a megőrző mesemondók csoportjába. Az előbbi csoportba tartozók az öröklött anyaggal szabadabban bánnak, jobban hozzáidomítják saját egyéniségükhöz, a megőrzők jobban megtartják meséjüket egy kanonizált formában. Az öreg Károly bácsi inkább az utóbbi csoportba, a megőrzők közé tartozik, bár nincs híján az alakítókészségnek sem. Konzervativizmusa inkább tudatos. Egy alkalommal egy hosszabb, igen szép, jókedvvel színezett, épkézláb mesét mondott el, de másnap megjegyezte, hogy egypár dolgot kifelejtett belőle. Úgy érezte, hogy nem szabad kihagynia semmit, a maga egészében kellett volna átadnia a mesét különösen, amikor a lejegyzés folytán végleges formát adott neki.
Ismeri tehetségét, tudja, hogy nem mindenki tud szépen mesélni, de ha ő egyszer hallott egy szép mesét, mindjárt el is tudta mondani. És ebben nemcsak a jó emlékezőtehetségének van szerepe, hanem az alakítókészségnek is. Mert nem szóról szóra vagy mondatról mondatra haladó memoriter elmondása a mese, hanem egyértelmű, összefüggő kerek eseménysor, aminek ízenként is megvan a maga szépsége. Ha élénken érdeklődő hallgatósága volt, látható örömmel adta elő meséit, érdekes jeleneteit jókedvűen színezte, és találó, apró taglejtésekkel kísérte.
Meséi hova tartoznak? Mennyire lehet őket bácskai vagy zentai népmeséknek tartani, vagy éppen Molnár G. Károly saját meséinek? Ma már csak a folklórtudományban járatlan emberek várnak egészen új, eredeti népmeséket. A valóságban ma már teljesen ismeretlen típusokat is nehéz felfedezni. Még a legrégebben lejegyzett mesék is elvesztették már az irodalom fogalmai szerint értelmezett eredetiségüket, amikor variánsaik előkerültek a világ különböző tájain, mert az első lejegyzés véletlene a lényegében vett eredetiségről nem mond semmit. Ilyen szempontból ezek a mesék sem eredetiek. Maga a mese világa a boszorkányokkal, a tündérekkel, a parazsat evő lovakkal, a kígyóvá változott királyfiakkal, és alapjában, sőt motívumaiban is közös tényezője minden nép meséinek. Így ezek a mesék is csak variánsai a magyar nyelvterületen és a Magyarországon kívül élő meséknek: ez a szellemitulajdon közösség a népek ősi szellemi testvériségének tanúja és bizonyítéka.
Ennek ellenére mégis beszélhetünk magyar, német, lengyel stb. népmesékről. Hiszen alapjában véve ugyanez a helyzet az irodalomban is. De a népköltészetben mégis inkább beszélhetünk bácskai vagy éppen zentai népmesékről. Ezek a mesék [262] – szinte biológiai értelemben véve a szót – itt éltek Zentán; egy közösség táplálta, mesélte és hallgatta őket. Esetünkben ezt bizonyítani is lehet. Azokat a meséket, amiket följegyeztem Molnár G. Károly elmondásában, a mesélő még egész fiatal korában hallotta, tanulta zentai öregektől, a később hallott meséket, saját vallomása szerint, nem tudná elmondani. Tehát bízvást fél századdal idősebbnek tarthatjuk meséit lejegyzésüknél, de ez nem zárja ki, hogy még idősebbek ne legyenek. Tehát már hosszú idő óta élnek itt ezek a mesék, amelyekről csak mintegy pillanatfelvétel a lejegyzés. Ez volt a szórakozása Zenta e részében lakó népességnek, világnézetüket, szépérzéküket alakította. Színes, szép nyelvük ezekben öltözött ünneplőbe, szállt a hétköznapi beszéd fölé, alkotott bennük művészi egységet, mert mint ilyen, a mese páratlan valami.
Mi benne a mesemondó sajátja? Meséi magyar vagy éppen zentai népmesék, de mégis fontos szerepe a mesélőnek az, hogy megőrizte, meg tudta őket őrizni. A mesék sok száz hallgatója és élvezője közül az egyéni rátermettség, a vele született tehetség választja ki a mesemondót. Ő a közösség évezredes kincsének megformálója, minden elmondáskor szinte a mese költője. A mese elmondásán éppen úgy rajta hagyja a maga egyéniségének nyomát, mint az író a maga munkáján: a mesét a saját egyéni nyelvén, a saját felfogásában formulázza meg. Persze, nem teljesen szabadon, hanem a hagyomány tartalmi és stiláris elemeinek felhasználásával, amelyekhez tudatosan vagy tudat alatt alkalmazkodik, amiből tanult, és amit követni akar.
A mesélő egyéni nyelvét és a mesében fellelhető egyéni alakítókészséget nehéz pontosan kielemezni, mert ezek nemcsak a mesélőnek, hanem a mesének is sajátjai, bár a hozzájuk való alkalmazkodni tudás mindenesetre a mesélő tehetségéből folyik. Apró nyelvi és alakításbeli tényeket tudunk csak biztosan konstatálni, mint pl. Molnár G. Károly meséiben gyakran előforduló „végtére”, „ugyanannyira” kifejezéseket. Sajátjának látszik az is, hogy a lehető leggyakrabban alkalmazza a párbeszédet, ha csak lehet, függő beszédet soha nem használ, ami által elevenné, életessé teszi a mesét. Meséit és életfelfogását egyformán jellemzi a nyugodtság, a szelíd humor, a szélsőségektől való tartózkodás. Ha a mesében bármilyen meglepő fordulat áll be, azt nem színezi ki, csak tudomásul veszi, és túladja. Ha a testvér a testvért meg akarja ölni, nem háborodik föl miatta, nyugodtan közli: ilyen is van! Így beszél az életéről is. A szegénység mindenkori társa volt, a csapások is gyakran látogatták. A Tisza áradása miatt egyszer összedőlt a háza, arról csak azt említette meg, hogy felesége segítségével a fundamentumtól a tetőig ő egymaga építette újjá. Most, mikor öreg korában a felesége tüdőgyulladásban megbetegedett, arról csak annyit mondott, hogy ennek el kellett következni, és majd Isten segítségével ezen is túljutnak. De amellett a leglelkiismeretesebb betegápolók gondosságával vigyázott feleségére.
Kedves, jó öreg. Élte a maga nehéz, paraszti életét, nem esett kétségbe, és nem csodálkozott; vigasztalásul és vigasztalóul a mesék szép, az élet helyesbített képét mutató világába látogatott el időnként, ami évezredek szépség utáni vágyát és bölcsességét hordozza, az ezen a tájon élt régi, szép meséket megőrizte, és átadta nekünk és az utókornak. [263]