Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. január) 1. szám

Kass László: Muskátli

Csodálatos a mi szellemi flóránk. Mióta a közös termőtalajt kerítések bontották meg, és az itt maradtak önálló szellemi gazdálkodás folytatására kényszerültek, minden törekvésünk az, hogy elhagyatottságunkban, a kulturális és szellemi kertészkedés egyszerű, sőt kezdetleges eszközeivel, mi is kitermeljük a mi virágainkat. Húsz esztendeje annak, hogy elszakadtunk a magyar szellemtörzstől és éljük a mi sajátságosan magyar és sajátságosan kisebbségi életünket, mely sok tekintetben más formákat, más jegyeket, más jellegzetességeket mutat, mint az egykori csehszlovákiai vagy erdélyi kisebbségi élet. A mi éghajlatunk alatt, a mi tájainkon, lassúbb a teremtés és lassúbb az enyészet is. A mag később kél ki, bár lelkesedés ültette, szárba nehezebben szökken, noha igyekezet öntözgette, virágja később nyílik, pedig tehetséggel művelik. Ám a hervadás is később érkezik, mint máshova. Kedvünk, tüzünk magasan, ízesen ropog, pattog még akkor is, mikor a hamu alatt már rég elizzott a parázs. Lassúbb az élet, lassúbbak vagyunk mi is. El-el is késünk. A szomszédban már kiserkent a zöld, mikor mi még szántogattunk, gyomlálgattunk. Amott frissebb levegőben a magyar szellem fürgébb legényei már a rendet vágták, mikor mi még vitatkoztunk, hogy milyen magot vessünk a nehezen feltört barázdákba.
De lassan-lassan mi is rendbe jöttünk. Sok-sok huzavona után felmértük szellemi birtokunkat, de ahelyett, hogy egy tagban műveltük volna, parcelláztuk, felapróztuk, egymást gyengítettük. Eszközeink sem voltak, tapasztalataink sem, sorsunk: a kisebbségi sors és a kisebbségi szellemi táj idegen volt nekünk, nehezen tájékozódtunk. Aztán mikor némiképp ráeszméltünk helyzetünkre a nap alatt, feladatainkra és a ránk váró nehéz és szokatlan feladatokra, ahelyett, hogy összefogó békességben segítettük volna az úttörőket, mérges szomszédháborúkat viseltünk a csibénk színe miatt, s míg mi meddőn perlekedtünk, máshol már áttértek a termelésre. A mi fejünk alól majdhogy ki nem húzták a támasztékot s alólunk a talajt, mely művelésre reánk maradt.
Hosszú idő telt el tétlenségben. Szellemi kultúránk, mellyel példaadóan elöl kellett volna járnunk, parlagon hevert, s mikor felocsúdva munkához kezdtünk, külterjes mennyiségi és nem belterjes minőségi termelésre fektettük a súlyt. Valljuk be, utol akartuk érni erdélyi és felvidéki testvéreinket, akik hamarabb ébredtek dermedtségükből, frissebben láttak a munkához, a szellemből is nagyobb részt vittek magukkal és gyorsabban ismerték fel küldetésüket. Igaz, eszközökben gazdagabbak voltak, hagyományaikból és múltjukból többet meríthettek, szellemi kincstárukban több volt az aranyfedezet, mint a mienkben, kultúrájuk is mélyebben gyökeredzett, s a talaj is jobban meg volt már munkálva.
Nálunk zsíros a föld, de kilökte a belevetett magot. Nem tud[1]tunk gyökeret ereszteni és külön életet élni. Nem tudtunk megállni a saját lábunkon, és nem tudtuk kialakítani azt a magasabb színvonalat, amelyet az erdélyiek és a felvidékiek elértek. A kisebbségi sorstudat, az új lélek és az új éghajlatnak ellenálló céltudatosabb, keményebb szellem nehezen született meg. Tétováztunk és importáltunk. Az erdélyi íróknak már szervezetten és intézményesen jelentek meg az írásaik, mikor nálunk még arról folyt a vita, kell-e külön kisebbségi irodalom, s ha igen, milyen legyen az. A felvidékieknek és az erdélyieknek a termését már Budapest szívta fel és szállította hozzánk, mikor nálunk végre derengeni kezdett, de addig – egy-két kivétellel – nem jutott el a vajdasági magyar irodalom, hogy mi is szállíthattunk volna hozzájuk és Budapestre a mi kertészetünk gyümölcseiből.
Eljelentéktelenedtünk.
Amink termett, nem volt nemes. Borunk karcolt, gyümölcseink íze fanyar volt, virágaink sápadtak és hiányzott belőlük a mi tájunk, a mi lelkiségünk, a mi művészetünk íze, illata. Szomorú, de még nálunk sem fogyasztották szívesen, pedig a napisajtó ugyancsak pártfogolta a hazai árut s kínálta kifelé is, de hiába.
Utóbb keserűen kellett tapasztalnunk, hogy lemaradtunk a versenyben. Már szó se esett rólunk, vagy nagyon kevés. Itthon is elcsenevészesedett a kedv és az egyre burjánzó gazt már csak egy-két bizakodó, (önmagában és a közönségünkben bizakodó) toll irtotta. Csoda-e, ha ilyen talajművelés mellett húsz esztendőnek kellett eltelnie, míg megszületett az első színdarab, melyet vajdasági magyar író írt.
A városi és falusi szellem különbözősége és az ebből eredő társadalmi ellentétek a városi és falusi polgárság között, különösen kisebbségi sorsban, olyan jelenségek, melyek mellett nem lehet elsiklani. A probléma az elmúlt húsz év alatt nálunk is és máshol is sokszor felmerült, állandó témája volt a napisajtó közíróinak, a demográfusoknak, a falukutatóknak, szociográfusoknak és a népi lélek búvárainak. Különösen kimerítően dolgozták fel a falu és város szellemiségének kettősségét s ennek közművelődési, társadalompolitikai és gazdaságpolitikai következményeit és hatásait az utódállambeli, és a magyarországi társadalomtudományi és kritikai folyóiratok. (Nyugat, Válasz, Szép Szó, Korunk Szava, Magyar Szemle, Kelet Népe stb. Többször foglalkozott ezzel a kérdéssel társadalomtudományi szempontból a Kalangya is.) A vita magva az, hogy a modernebb, divatosabb, korszerűbb városi szellemet és kultúrát kell-e meghonosítani a faluban, vagy fordítva? A falu és a nép egészséges, de egyszerűbb, sőt primitív szemléletét, naiv lelkesedését, hagyományokhoz való konzervatív ragaszkodását, a népi elemek tiszta világát kell-e átplántálni a tévutakon járó, petyhüdt, az ősi népiessel szemben közömbös, fáradt és hagyományaihoz hűtlen városiakba?
*
Cziráky Fetter Imrét, a jugoszláviai magyar írás régi és legderekabb munkását is ez a kérdés ragadta meg. Muskátli című első színművében feleletet próbált adni a kérdésre. [2]
Nino apátlan, anyátlan patikuskisasszony falura vetődik, és látva az elmaradottságot, a primitívséget elhatározza, hogy frakkot húz az istállószagú falura. A falu kultúrszínvonalának emelését ő is csak a színpadon keresztül tudja elképzelni, tehát rendel a városban egy csiricsáré, de modern operettet, gróffal, nagyherceggel és slágerrel. Vele szemben Kemény István, a művelt falusi fűszeres azt vallja, hogy a népnek nem kell operett, hanem népszínmű, mert ez közelebb áll a lelkéhez, abban önmagát élvezheti. Ezen összekülönböznek, s mindegyik elindul a maga útján, noha a fűszeres titokban szerelmes a szép patikuskisasszonyba. Nino maga mellé veszi Alsókoczi Koczi Kornélt, egy nyegle ficsurat, s megkezdik a műkedvelők toborzását. Ballangó Mihály béreslegényt, egy nagy szál magyar parasztot konyakkal leveszik a lábáról, hogy álljon be a „modern kultúrát” hirdető társulatba, és hozzon még néhány szereplőt. Nino rábeszéli paraszt háziasszonyát is, hogy a lányát, Márikát „urasítsa ki”. Özvegy Szabóné egy perc alatt beadja derekát, kidobja a szobából a népiest jelképező muskátlit, elad egy borjút, s Márikát kiöltözteti. Bubifej, manikűr, karcsú derék. Bandi, Márika udvarlója, mikor meglátja szíve választottját, kivetkőzve paraszti énjéből, ivásnak adja magát. Márika is sír az „úri szégyen” miatt.
Közben Ninónál lezajlik az első próba, és bohózati jelenetben látjuk Ballangó Mihályt, a bérest frakkban, a másik két falusit őrgrófi és nagyhercegi maszkban, a talpas parasztlányokat pedig grófnőknek torzítva. Szerepel egy falusi cselédből lett kétes erkölcsű hölgy is „gazdag múlttal a háta megett”. A próba gyalázatos és komikus botrányba fullad, amiből Nino titokban bár, de azt a következtetést kénytelen levonni, hogy a falusira nem lehet lakkcipőt húzni. A népet meg kell hagyni a maga érintetlen egyszerűségében, eredeti mivoltában és nem kell városi kultúrával megfertőzni.
Ezalatt Kemény fűszeres konkurens műkedvelői is próbát tartanak. Ez sikeres, mert a szereplők népies viseletben, a maguk népies táncát lejtik, és nem kényszeríti őket senki olyan mezbe és olyan szerepbe, amely jól áll egy városi úrnak, de nem áll jól a nép egyszerű gyermekeinek. Az utolsó felvonásban – legnagyobb meglepetésre – kiderül, hogy Nino, a modern városi kisasszony, nem is úri kisasszony, hanem Mejjes Turucz Mihály kisgazda elbujdosott és jó-rossz útra tért elhunyt leányának gyermeke (Mejjes Mihálynak unokája), akit az öreg gazda már két évtizede kerestetett, de nem tudott nyomára bukkanni… Nino, mikor kiderül, hogy nem „úri család sarja”, leveti a finom városi ruhát, és boldogan visszaköltözik parasztnak. Kemény fűszeres is megbékül, megkéri Ninót, aki időközben Márikát ismét visszaparasztosítja. Bandi látva Márika megtérését, ölelő karjaiba zárja a lányt, míg a nyegle Koczi Kornél elmehet Mancival, a cifrálkodó parasztlánnyal.
*
Ez a Muskátli rövid tartalma.
Cziráky Imrének ez az első színpadi alkotása és tagadhatatlan, hogy a darabnak vannak technikai, szcenikai, és lélektani hiányos[3]ságai. Nem is könnyű, még gyakorlottabb szerzőnek sem, olyan formában tárgyalni a színpadon egy bonyolult kultúrkérdést, hogy a közönség ne vegye észre, hogy egy komoly tanulmány tárgyául szolgáló téma boncolásának szem- és fültanúja.
Mert miről van szó?
Cziráky azt akarta közölni, hogy az üres modernkedés, amely eredeti mivoltából kiforgatja a magyar falusi népet, káros és értelmetlen, mert a Ballangó Mihályokról úgyis lecsúszik a nyakkendő, cuppogva csókolnak kezet a tejeslányból őrgrófnévá ütött Máriknak. Káros, mert meghamisítja a magyar parasztot, hamis illúziókkal telíti, ősi ízétől megfosztja és elzülleszti. Hagyjuk meg a magyar népet olyannak, amilyennek Isten teremtette. Ne zagyva operettel, hanem a hozzá közelebb álló népszínművel kezdjük meg lelki nevelését. (Itt közbevetőleg megjegyezzük, hogy egy analfabéta tanfolyam sokkal szerencsésebb ötlet lett volna Cziráky részéről, hiszen Ballangó Mihály (a nép) nem tud a darabban olvasni.) Ne tangóslágert énekeljen, hanem magyar nótát. Beszéljen és érezzen magyarul, szeresse az anyanyelvét, maradjon meg osztályában. Ne rontsuk meg nyegle városi szellemmel, ne urasítsuk ki erőszakkal. Sőt, egy helyen azt is mondja, hogy ne tegyük igényessé. (?) Hagyjuk meg a magyar falusi népet a maga környezetében, a maga világában, és szeressük a maga eredeti mivoltában. Mindenekfelett pedig kapcsoljuk ki a harcot, fogjunk össze jóban-rosszban, úr és paraszt, hiszen egy a nótánk, egy a nyelvünk és testvérek vagyunk valamennyien.
Ezt a tanítást Cziráky Fetter Imrének sikerült úgy beállítania, hogy a közönség jól mulatott, kacagott és szórakozott, forrón ünnepelte a szerzőt és kitűnő előadókat.
Ha a színjátéknak közönségre, illetve annak nagyobb (kevésbé igényes) részére gyakorolt hatását vizsgáljuk, nincs semmi hiba. A mű irányzatát, ami világos volt, mindenkinek meg kellett értenie. Bizonyos, hogy hatott is, épített a lelkekben, lelkesített magyar motívumaival, magyar táncaival, a magyar nóta szép hangjaival, magasba lendülő hazafias pátoszával, a komikus elemek éles rajzával, gúnyjával, melyet azokkal szemben hegyezett ki a szerző, akik a magyar népet hozzá nem illő, lelkiségétől távol álló helyzetekbe akarják kényszeríteni, törni.
Más azonban a helyzet, ha ezt a mindenképpen programatikus színpadi alkotást a művészet és költőiség vagy az irodalom és a műfaj érzékeny mérlegére tesszük. Nem arról van szó, hogy az, amit Cziráky a színpadról tanít és mond a magyar nyelv, nép, szellem, dal, tánc, viselet stb. szeretetéről, nem igaz, vagy nem helyes. A tanítás mindenképp jó, úr és paraszt fogjon össze az anyanyelv és magyar fajtája szeretetében, s ha erről van szó, ne legyen ellentét gazdag magyar és szegény magyar, úri magyar és paraszt magyar között. Se politikai, se gazdasági, se művelődési.
A színpadi mű szerkezeti, a dráma elemi szabályaival van baj. Programmatikus alkotásról nehéz véleményt mondani, nem is lehet, [4] nem is szoktak. De beszélni kell róla, mert a programmatizmus kedvéért Czirákynak súlyos engedményeket kellett tennie a saját íróművészete kárára. Bele kellett kényszerítenie a darabba olyan jeleneteket, olyan hangulatemelő és a cselekménnyel a leglazább kapcsolatban álló szcénákat és dikciókat, melyek a művészi és irodalmi alkotást egyszerű, (mindenesetre közérthető) programbeszéddé fokozzák le. Éppen a programszerűség miatt ütköznek ki a színjátékból a melodramatikus holt és ütemtelen részek, melyek az egyensúlyi biztonságot is megzavarják, a cselekményt szegényessé, a mesét sivárrá, helyenként logikátlanná és valószínűtlenné teszik. Nem események kavarognak a színpadon – a dráma első törvénye –, hanem képek. Ezek se kavarognak, csak folynak, és nem tudnak megáradni, feszültséget teremteni.
Az első felvonás vontatottan indul, hosszadalmas, majdnem az egészet átbeszélik. Itt történik az összeütközés a két ellentétes felfogás között, de eleve érezhető, hogy a „modern irányzat” komikusan meg fog bukni. (Elég egy pillantást vetni Ballangó Mihály béreslegényre.) Emiatt azután előrelátható a végkifejlés. Győz a falu! A harc nem elég tüzes, nem elég szenvedélyes. Kemény úr, a boltos néhány közhelyszerű szólamot mond, azután kimegy és csak a darab happy endjében bukkan fel ismét. A második felvonás a „próba.” Az őrgrófi torzrajzokon lehet ugyan nevetni, de Cziráky humorát mi más formában is szerettük volna élvezni, nem csupán ebben a burleszk jelenetben. Ezután következik egy magyaros csárdajelenet tánccal. Az utolsó felvonásban, megbukik az operettrezsim, mert a modern patikuskisasszonyról kiderül, hogy egy odavaló parasztgazda elveszett unokája, és ezzel a darab véget is ér.
Hogy miért jobb a népszínmű irányzat, azt a szerző nem indokolja meg világosan.
Bármennyire fájdalmas is, meg kell mondanunk, hogy a Muskátlit a groteszk, továbbá a beiktatott modern és magyar táncos, énekes jelenetek viszik előre. A dialógusokban csak itt-ott csillan meg szellem, ámbár a nyelv ízes, s Czirákynak vannak meghatóan szép gondolatai, ilyen például, mikor megmagyarázza, hogyan születik a könnymagból a magyar nóta.
A színjátékban előforduló típusok mindegyikével sem értünk egyet. Ballangó Mihályról, aki a magyar béres típusa, csak azt láttuk, hogy faragatlan, verekszik, iszik, meglehetősen együgyű és szavajárása, hogy kuss. A többi béres is ilyen. A kétholdas magyar kisgazda viszont kissé túlidealizált, külsőben-belsőben. Az özvegy sem jellem, hiszen jóformán ellenvetés nélkül, első szóra, „a kisasszony kedvéért” modernpárti lesz, és kitiltja házából a magyar nótát. Ilyen könnyen mégsem hajlik a magyar asszony. Általában a jellemformálás körül még hibák vannak. Cziráky Imre sokkal jobban ismeri a falut és a magyar parasztot, mint ahogyan most bemutatta. Az elrajzolás tipikus tünet írónál. A legjobb író zavarba jön, ha színpadon élő alakot kell teremtenie. Cziráky novellaalakjai élnek, itt kissé szétesnek.
A kezdet nehéz. A kritika és a közönség mégis szívesen kö[5]szönti Cziráky Imrét, az írót és zeneszerzőt egyaránt, mert megtörte a jeget és megajándékozta a kisebbségi magyar színpadot az első vajdasági kisebbségi színdarabbal. A Muskátlinak, hibái ellenére, forró közönségsikere volt a suboticai bemutatón és bizonyos, hogy minden vajdasági műkedvelő színpadon hasonló sikere lesz.