Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. október) 10. szám, 577–660 p.

Leesett a fejünk koronája…

Elvesztettük azt, aki szószólónk, vezérünk volt. A könyörtelen halál elragadta tőlünk őt, aki világító fáklya lett irodalmi éjjelünk sötét egén.

Elment Fiatalon, élete delén jobb hazába költözött a délszlávországi magyar szépíróvilág megteremtője, dajkája s ápoló nevelője; minden jónak és szépnek, minden hasznos és előrevivő eszmének s a népek közötti barátság kiépítésének kitűnő és bátor harcosa.

Tüneményes volt pályafutása. Feltűnt váratlanul, mint az üstökös. Ragyogott az égen. Majd lebukott döbbenetesen. Egyik napról a másikra megszűnt gondolkozni az agy, annyi gyönyörű gondolatkép szülőfészke, dobogni az áldott, jóságos szív, annyi fennkölt érzés temploma –, lélegzeni az a roncs tüdő, amely pedig eddig kifogyhatatlanul szállította a felfrissített, piros vért az agynak, a szívnek, minden nemes szervnek a törékeny bár, de ép testben.

Míg élt, egyformán dolgozott.

Ő volt, aki a változott viszonyok között is pontosan betartotta az Írás szavát, s megadta a császárnak, ami a császáré, a népnek, ami a népé. S ezzel arra a piedesztálra segítette s emelte elárvult magyar nyelvünket s irodalmunkat, amelyre a határokon túl is felfigyeltek.

A tiszta irodalomért, a megtisztult és megnemesedett irodalmi felfogásért folytatott viadal közben esett ki kezéből a legméltóbb fegyver: a toll, s árvult el: az Ezüsttulipán.

Azért nagy és végtelen a mi fájdalmunk, mert nem tudjuk, ki veszi fel az elejtett tollat, s ki tűzi mellére a hullott tulipánt?

Hiába nézünk körül kétségbeesve, tanácstalanul, kutató szemmel, megnyugtató felelet, biztató szó nem érkezik.

Lehullott szomorú fejünk ékes koronája… [601]

De te, kedves halott, aki most ott nyugszol a sziváci egyszerű gyepszőnyeggel leterített temető síri magányában, ne hidd, hogy elfelejtünk téged. Oh, nem! Akit úgy a szívünkbe zártunk, mint téged, annak emlékét onnan többé ki nem irthatja senki, semmi.