Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. június 15) 6. szám

Idősebb báró Rudics József emlékezete

Most száz éve Bács-Bodrog vármegye főispáni székében olyan férfiú ült, aki nemcsak méltó utóda volt a vármegye hajdan való nagy főispánjának: Széchényi Pálnak, gróf Csáky Imrének, gróf Batthyány Józsefnek, a későbbi prímásnak, gróf Hadik Andrásnak és Ürményi Józsefnek, hanem egyben legjellegzetesebb képviselője volt a bácskai magyar léleknek, amelyet ez az istenáldotta magyar föld a maga rejtélyes őserejével termelt ki magából.
A másfél százados törökdúlások után sokfelől telepedett ide a népesség, hogy ernyedetlen munkájával ismét magyar Kánaánná varázsolja e földet. Így a Latinovicsok, Martinovicsok meg a Rudicsok is, dalmáciai olasz-horvát vérkeveredésű és latin műveltségű családok leszármazottai.
Az almási Rudicscsalád 1705-ben tűnik fel először a Bácskában. Ekkor adományoz nekik Mária Terézia, a Bácska nagy jótevője „Pro rege et lege” jelmondattal címeres nemeslevelet és ekkor lesz Bácsalmás a család fészkévé. Ma plébániatemplomában, lent, a kriptában már csak a magvaszakadt család megfordított címere emlékeztet rájuk. Az arany mezőben, zöld földön vágtázó, kalpagos, kardot villogtató magyar vitéz a család hőseiről regél, akik valaha maguk is részt vettek a Bácskának felszabadításában a török járom alól.
Ily hősök leszármazottja volt idősb báró almási Rudics József, akinek emlékét idézem fel e hasábokon. Abban a híres-neves 1791. évben született, amikor II. József elnémetesítő rendszerének lidércnyomásából végre erejének tudatára ébredt a magyarság, és abban az 1879. évben szállt sírjába, amikor a királyával kibékült nemzet az anyagi és szellemi fejlődésnek immár biztos útján haladt. Közel kilenc évtizedes földi életútja igaz magyar életút volt, amelynek emléke ma is él azok lelkében, akiknek családja érintkezésbe került a Haza e hű fiával. Most van 107 éve, hogy e sorok írójának nagyatyja Szabadka nemes városában a nagy főispán fiait – az egyik: József (+ 1885), később a Magyar Tudományos Akadémia nagy mecénása lett – a rajzolás és szépírás tudományában oktatta. Amikor 1929-ben az akkor még Kelebia „határállomáson” a magyar-lengyel barátság vezérének, báró Nyáry Albertnek oldalán vártam az Aleppőból érkező Bem apó dicső hamvait, és a távolból odalátszottak Szabadka templomtornyai, felidéztem emlékemben e régi kapcsolatot, amelynek kegyeletes jegyében igyekszem most a Bácska költő-főispánjának jellemképét megrajzolni.
Ez az érdemes férfiú, aki három évtized elforgása alatt öt ízben volt a megye főispánja, és összesen egy fél századon át szolgálta vármegyéjét, amelyet az l832–36. országgyűlésen, a nagy magyar reformkor napjaiban képviselt, és akit már 1854-ben bárósággal tüntetett ki a király kegye, mint a magyar irodalmi törekvések nemes mecénása és lírai költő is emlékezetessé tette nevét.
Pesten korán megismerkedett Kisfaludy Károllyal, barátokká lettek, és az 1822-ben megjelent Aurorát jelentékeny anyagi támogatásban részesítette. Nehéz idők jártak akkor is a magyar irodalomra és az írókra. Részvétkölcsönök alakjában jómódú irodalombarátok tették lehetővé sok jeles munkának a kinyomatását. Forgó, a pesti literátus főorvos, Kulcsár, az érdemes hírlapíró és Rudics, a mosolygó bölcs voltak a legelőzékenyebb kölcsönzők. Kisfaludy a „Betegek” című vígjátékában 1825-ben állított hálából költői emléket nekik. Bud[255]házy Józsefben: Rudics alakját vitte a színpadra.
Három évtized múlva – ez az idő a Nemzeti Színház pártfogása jegyében is érdekes Rudics életében, aki ott nemcsak állandó páholyt bérelt, hanem egyik legszorgalmasabb látogatója volt fővárosi időzéseikor – mint költő is szót kért a Bácska népszerű főispánja. 1857-ben adta ki költeményeinek első kötetét „Hervatag fűzér” címen. Ő és Lisznyay Kálmán, a palóc költő vállalták azt az irodalmi feladatot, hogy lantjuk napsugarával új életkedvet öntsenek a magyar lelkekbe az elnyomatás senyvesztő korában.
A „Hazámnak” ajánlott díszes kötet Vörösmarty Szózatának első két versszakát és Arany Jánosnak e sokat mondó költői gondolatait írta jelszavául homlokára:
„Félre, kishitűek, félre! nem veszett el –
Élni fog nyelvében, élni művészettel –
Még soká e nemzet!
Föl merész versenyre, kinek az istenség
Nyújtá dallamos ajk s honi hárfa kincsét!
Zengjen, aki zenghet.
Rudicsnak nemcsak dallamos ajkat, hanem igaz magyar lelket és ritka életbölcseletet adományozott a jó sors.
Érett férfikorában, már az öregkor küszöbén nyúlt a lant után. A költészet számára nemes időtöltés volt, s bár maga nagy szerényen nem tartott igényt a „költő” névre, az utókor azt nem tagadhatja meg tőle, mert lantján egyaránt szót kért a szülőföld rajongó szeretete, a boldog szerelem varázsa, a magyar múlt dicsősége, a magyar hősiesség csodálata, a bölcs életöröm, és ami nem utolsósorban jellemző a bácskai költő főispán lírájára: a magyar sírva vigadásnak, a régi bácskai életörömnek költői megörökítése, amely dalban, borban, pipában, cigányzene hangjai mellett keresett feledést a jelenre, és erőt a múlt szívhangjainak derűjéből.
Pompás táj- és emberfestőre akadt a bácskai föld is főispánjában, aki megénekelte a fütyörészve szántogató bácskai földművest, aki
,,Nyugton eszi kenyerét,
Munkálata édes bérét.
Nem ismer az álnokságot,
Minden szava igazság,
Hivatása csak egyedül
Szorgalom és munkásság.
Tiszta lélek, magyar érzet
Székel az ő lelkében,
És nem pislog, de lánggal ég
Honszeretet szívében.
Dalolgatva földjét szántja,
Békén tűri, ami bántja.
S megtöltvén a pipáját,
Elfüstöli sok baját” –

[Kép 01] Id. báró Rudics József

a szegénylegényt, a neki szállást adó csárdái, kökényszemű babáját, a „kéklő szemű bácskai szöllőfürtöket”, kertjének virágait, Gyümölcsoltó Boldogasszony napját, „amikor a bor vérévé válik az embernek”, Szabadkát, hőn szeretett [256] „anyavárosát” és nagy szerelmét: Bács-Bodrog „anyamegyéjét”:
Tanúsított jóságodat
Hűn megőrzöm lelkemben,
S envéremmel ápolgatom
Emlékedet szívemben,
Érted mindent – jó gyermekként –
Hálálkodva megteszek,
Míglen egykor végfohásszal
Búcsút tőled nem veszek.
S ha fáradtan célhoz érek,
Elválásnál egyet kérek,
Temessenek földedbe,
Hadd nyugodjam – öledbe'.”
E költői mutatvány a „Hervatag fűzér”-nek második kötetét dicséri, amelyet 1870-ben, 72 éves korában adott ki a Bácska örökifjúsággal megáldott fia, akit három év múlva érdemeiért a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjai közé választott. Ekkor még éltek második nejétől, Vojnits Teréztől született gyermekei: József és Petronella. Utóbbi gróf Szapáry Imrének lett hitvese, fiuk, Antal már 1879-ben sírba szállt. József báró 1885-ben költözött el az élők sorából. Özvegye, Szászy Júlia később Teleki József grófnak lett neje, és ma is él még az almási ősi házban, ahol ma is él még a szép birtok első gazdájának, a Ferenc-rendi szerzetesből székesfehérvári püspökké lett Milassin Miklósnak, Laudon tábornagy kedvelt tábori papjának emléke.
A Bácska annyi hősi vérrel szentelt földjén mindig nagy volt a becsülete a magyar vitézségnek. Erről zengett Rudics lantja is, akár a tatár, akár a török idők emlékei ihlették hazafias lantját. „Honvéd dal” című költeményében énekelte ez örökszép sorokat:
„És ha szükség, vérezzünk el
Csatatéren hazánkért, –
S áldozzuk fel éltünket is
Minket dajkált anyánkért.
Inkább haljunk becsülettel
Mintsem legyünk gyalázva,
S szabad ősök utódai
Szolgaságra alázva!
Fegyvert tehát a kezünkbe,
Mert magyar szív ver keblünkbe',
S kézbe vasat – ha veszünk,
Nézd, nagyvilág, mit teszünk!”
Így élt és dalolt a Bácska költő főispánja, akinek politikai végrendeleteként hadd iktassam ide egyik legszebb költeményét:
Mindent a hazáért
Kötelesség mindent tennünk
Édes magyar hazánkért,
S éltünket is feláldozni
Minket dajkált anyánkért.
Dicsőink – annak földjét –
Nekünk vérrel szerezték,
S alkotmányos szabadságunk
Magvát abba vetették.
Hűn őrizzük e szent kincset,
Mert legdicsőbb hagyomány
Szabadság és alkotmány. [257]