Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. június 15) 6. szám

Dudás Kálmán: Bácskai rapszódia

Kosztolányi Dezső emlékének

Rég láttam eges határod, hazám!
Ha idegenben súgtam el neved,
fényes lett tőle az árnyék! s föltépett
forradásom friss csodád verte meg:
világos tájad, fáid, felleged,
szőke szeled és barna, bús bőséged
hozta rám egy szikrázó szédület –
HOGY is élhettem, Bácska, nélküled!
Tenélküled, ki oly egy vagy velem már,
hogy este, ha zengésed hallgatom,
fénye olyan, minthogyha dallamom
áradna, s venné át e hű, meleg táj.
Nehéz hűség! feloldó kölcsönösség!
Nehéz örökség, mégis vállalom:
én mondlak el – te válts meg, Táj! s a szomj,
hogy egymást telibb szólamok köszöntsék.
Mi hangomból még futja, rólad mondom,
hő áldozattal hozzád némulok,
nem gazdag füsttel, nem kövér tulok,
pár vallomás csak esteli kolompon.
Egy marék földed én magammal vittem,
hogy kóbor lábam el, útnak eredt,
s volt úgy, hogy az vert a szívem helyett –
Utánam jöttél fehér szeleidben,
búzád rengetted, s bánatod legalját,
hogy a világot jártam, vak vadont,
s jobbik felemmel csodád arra vont,
hol jegenyéid az eget nyársalják.
Barátaim a madaraid voltak,
sebem a daluk gyógyítgatta, és
fáidból csurrant arany macskaméz,
nem sejtheted: a sóvárgásom volt csak.
És körém ültek a szikkadt parasztok
s panaszaik, szelíd, szép húgaim,
ott zümmögtek magányom húrjain,
ha marék földed est-szagot fakasztott.
S ha fölmerült a hold, az aranyos tál,
honi fénye téged hozott, Vidék!
E vallomásban halld fiad szívét,
hű dallamában csak tied vagyok már –
Tied vagyok már, a könny köteléke
akarta úgy, hogy a tiéd legyek:
Egy gyermek és egy költő árván nézte
tizenkilencben ocsmány végzeted.
Nem értette, ám idege felfogta
nagyapja szikkadt szavából, mi fájt,
s anyám pillája könnyet dajkált nyomba,
ha Tisza helyett mondtam az Ibárt.
Egy véka árnyék ott guggolt szívemben,
és nőtt velem, hogy tűnt gyermekkorom,
és nem lehetett nem felnőttnek lennem
sok bús fiad közt, egyetlen rokon.
Míg más gyerekek víg játékkal nőttek,
engem a múlt már ecettel kínált,
leckéjét lestem a görgő Időnek
alattad, valló, csonka bácsi vár –
a történelem szólt omló kövedből:
e rögnek ára harc lesz, s az vala –
huzatos völgy ez! intésként üzent föl
hajdan átzúgó hadak dobaja.
Vagy hon, a drága kishegyesi lankán,
mely szőlőkkel és sírkerttel ível,
húnyt szemmel hányszor idéztem fel: sandán
a Bán futott vert seregeivel.
És megtanultam jókor, s tanítottam:
téphet! mi álltunk már különb vihart!
és váltig hittem a dacos titokban:
húsvét csodája e rögből kihajt!
Húsvét csodája! amint nöttön nőttem,
hogy papod leszek, úgy esküdtem én,
mint őseink a meggyült temetőkben,
hogy nem hagynak az Olajfák hegyén –[252]
Húsz évig zúgtam a harangjaidban,
száz hangon szóltam, mint az orgona,
hol imára, hol meg temetni hívtam,
de hangom nem volt soha mostoha.
A remény voltam selymes barkáidban,
velem ülted meg csendes ünneped,
az én hitem nyílt újra, örökifjan,
mert földem lelke erre küldhetett.
Júdások felé a kakasszó voltam,
voltam a gyávák néma szégyene,
csak porszem voltam a letiport porban,
de örök törvény fénylő porszeme,
mert ott keringtem igazad fényében!
A távozókra riadt kisharang,
kongattam, úgy szállt aggódó féltésem,
mint a fias madár: testvér, itt maradj!
És sírtam csűrök, padlások lakatján,
ha jött a törvény, és fordult a zár;
majd ellentörvény lettem, bölcsen tartván
vigasznak ezt is: vigye, míg talál!
A zsarnok addig úgyis az, míg éhes,
ha eltelik, szelíd lesz és kezes,
a bukás árnya szegődik szívéhez,
s parancsa teng, üresen széledez.
S oly erőtlen, mint amilyen a hangom
volt akkor, hogy húsz magyar harckocsit
villantott Hegyes fölött az az alkony,
könnyben s hitetlenül is egy kicsit.
S ocsúdva, mert a szívig lassan ért el
az öröm a sok sűrű gáncs után.
Most megtetőzve tájad szabad fénnyel,
köszönthet fiad, hazatért hazám.
Most adj erőt a szívnek az ünnephez,
hogy költőd zúdult dallamain át
a romokon új fényre megszülethess,
Bácska, te ezerrétegű világ.
E költemény is benned ötvöződhet,
tetőled fényes minden gondolat,
te vallj velem a villanó Időnek,
emeld magasba tépett sorsodat.
Mint morajlása a búvópataknak
az utat nyitó laza mészhegyen,
érzelmeim csendedben elapadnak,
ha irányukat nem feléd veszem.
Mellőlem lassan minden elmaradhat,
te jössz velem, mert árnyékod vagyok,
megmaradsz bennem bűvös lángaranynak
s ha nem leszek már, versem folytatod.
Mert csodáidnak hiteles tudója,
én álltam gazdag síkjaid felett,
én, minden álmod veled álmodója
titkoddal számon majd útra kelek.
Én, szépségeid gyermek bámulója,
két jó szemem mélyére rejtelek,
az emlék mécse színeid megóvja,
s a hangjaid, hogy telten zengjenek.
Ezüst teleid merengő szánútját
s disznóölésre riadt reggeled –
suhanc emlékek kéredzkedve nyújtják
havas ujjukat, hogy idézzenek.
Egy voltam közte, hittel és erővel,
ha dolgos néped munkának feszült,
s megművelt földed termése, ha zöldel:
maga az Isten álma teljesült.
És meglestem a nyári éjszakádat,
hogy álmodott a fülledt gabona,
láttam a hajnalt, mely fölötted támadt,
s dajkálta szép lovaid tompora.
Én láttam őszöd roskadó aranyban,
s hogy folyt borod homokon s dombokon,
hallom tengelyek sírását az aljban,
telt csűrök s górék képét hordozom.
Láttam malmaid, hogy az égbe mártják
vitorláik, s befogják a szelet,
elborultak a nagy homlokú nyárfák,
mert nem mindenkinek őröltetek…
És szegényeid arcát sem felejtem,
szennyes járdákon, emberpiacon,
vagy ványadtan az árok partján leltem,
tökmagot majszolt tökmagszárazon. [253]
Ahonnan vagyok: szegények bús fészke,
szolgáid fele onnan származik,
rajtam e kubikosok Krisztus-fénye
növesztette a hűség szárnyait.
Egy nyáron láttam, otthagyták a gépet
a kazlak közt a munka közepén
a kifosztott munkások; nem beszéltek,
csak mentek zordan, néma feketén
a nagy tanyán át, s az út a nyomukban,
mint gyújtózsinór, most is füstölög.
– Te új Kánaán! – nyögtem elborultan
két káromkodás s két fohász között.
És ránk szakadt a fogadalmak csendje,
Tornyok füleltek, néma silbakok.
Horkolt a trágyás mezők végtelenje,
s vackán a szegény éhen sírhatott –
Akár a szegény Múzsák itt, e tájon;
igaz, sok nyápic csügg fukar kegyén:
tán el se bírná tőgye, hogy ne fájjon,
ha szoptatásra fogná mind, szegény.
Zsíros barázdáid és a dínom-dánom,
ha nem is volt a művészet hona,
pár honi fény gyúlt mégis e határon,
s az eged nem volt hozzá mostoha:
ki hangjában a hangodat hordozza,
s kibe a lángod híven átlobog:
nem tagadod meg! a sok sün-csahosra
ne is figyelj! – De ballag vándorod.
Ha vak volnék, az útjaid a talpam
úgy ismernék mint így, hogy nem vagyok,
ha süket volnék, én minden szavadban
meglelnélek, mint fény a csillagot.
Mert álltam én a hajnali Tiszánál,
és ringatott este a halk Duna,
és két szememben mindent megtalálnál
Horgostól haránt Gombosig; s tud a
gondos emlék is minden akácfádról
a csatornán, s ha érik a gerezd,
a Telecskádon otthon vagyok bárhol,
hazám sehol és mindenütt keresd.
Ha füttyentenék, a visszhang vezetne,
mint vak koldust a botja vezeti,
füved, vetésed mutatná, hogy merre
az út az éjben, csak szólnék neki…
Mert idegenben is csak ott bolyongok,
a két nagy víz, hol egymásba siet,
soha más tájon nem lehet már boldog,
ki senkié se volt, csak a tied.
Vigasztalsz, mikor az Idő lehel rám,
te megmaradsz, ha minden elhagyott,
te menedékem, eget nyitó cellám,
én, tiszta szavú költöd, hű papod.
Mert nagy szerződés ez! fölbonthatatlan!
törvénynél több, titokba zárt titok:
te áthallatszol tisztuló szavamban,
s én sudarammal rajtad át nyitok
utat oda, hol fényesen fogannak
a változatlan, örök dallamok.
Te mondj el ott is! s én rólad szólaljak,
ha más Rend törvényére hallgatok. [254]