Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. június 15) 6. szám

Kristály István: Sorsunk és munkánk…

“Saxa loquuntur”… – mondja a latin. Megszólalnak a kövek. Semmi sincs, ami maradéktalanabbul tudná visszatükröztetni az idők távolában letűnt korok lelkiségét, mint a kő. A latin szellem nagyon gazdag kövekben. Idővel és múló változásokkal dacoló életereje, gazdag emlékei szinte ma is kirajzolják a kultúrált Európa határait. A latin szellem világos és következetes építő állásfoglalása – ma talán inkább, mint bármikor – a kultúraépítés és nem a tagadás szelleme. A tiszta és világos történelmi magatartásból ma különösen megérezzük a latin szív dobbanását, a „nagy mű” iránti hit mélységes ihletét amely a korok összefüggő ritmusát zengi, s amelyben az építés – melynek tere így végtelen – a nagyra törő ember alkotó vágyainak nemes mása. A latin szellem a történeti színek harmonizálására egy tisztultabb szólam. A gondolat melegen világos céljait rögzíti tele lelkesedéssel, erővel, hatalmas akarattal. Bizonyos, hogy a magyar lélek európai meggyökerezésében a latin szellem áramlata volt a belső és benső rend. Saxa loquuntur… S igazságuk csillogó gyémántprizmaként színesedik, hogy téren és időn át a történeti színek igazát hirdessék. Azokat a belső összefüggéseket, melyeket megtagadni nem lehet. A magasabb szempontokra figyelünk. Úgy látjuk, hogy a most megtárulkozó magyar kövekben a küldetésre és elhivattatásra kapunk idők feletti feleletet. A jelen rémeitől s azon belül a múlt megkerülése nélkül annak tragikus kettőségétől szabadulunk most. A kétely sötét hatalma elmúlik. A magyar történéseknek és hagyományoknak nemigen volt idejük ahhoz, hogy csak idillikus emlékekké legyenek. Hagyományokban és eseményekben túlzsúfoltak a magyar föld tájai. S ez volt a talaja az »örök« magyar irracionalitásnak. Ugyanaz a táj szinte egyként szolgáltatta a pesszimizmusnak s az okolatlan reménykedésnek adathalmazát. Nekünk azonban valóban vannak „örök” köveink. Az esztergomi Bazilika nyugodt [246] méltósággal fénylő kupolája körül most tárulkozik meg a keresztény, európaivá lett magyarság kezdő évszázadainak alapkőereje. A magunkba ásás legmeggyőzőbb évei köszöntenek ránk. Az esztergomi ásatások hitet termő talaja a magyar arculaton is a megújulás sziklaköveit termi. És bizonyára nem véletlen, hogy a talaj és lélek együtt éli „a nemzeti önismeret”, „a nemzeti lényeg” tökéletességet szomjazó életalapihletét. Ennek a vallomássá fokozódott magyar jelenségnek nagy lelki valósága van: a küldetésre való ráébredés. S ahogy újra megjelenik a magyar föld mélyébe temetett magyar élethit Szent István-i temploma, nem lehet többé kérdéses, szabad-e, vagy lehet-e olyan nemzeti magyar életszemléletet követni, amely a romok alól s a szellemi romok alól is az elhivattatás parancsából kél életre, hogy nemzeti megmaradásunkat érintő kérdésekben mindig a nemzeti érdek szerint döntsön és cselekedjen. Az esztergomi templomkövek pusztító történeti fordulatok után s olyan időben, amikor az élére állított világ egyre mélyebb rengések állapotában van, a magyar élet alapkérdését tisztázza. Kibontja és megérleli a nemzeti lélek egységes magatartását.
A lelket hasogató magyar szenvedések bánáti talajáról nem a tájékozódást, nem az új életcélokat kereső magyar lélek fordul az esztergomi templomkövek felé, hanem az annak hódoló, a maga hamisítatlan valóságában magyar történelmi öntudat. Nem is bizonyítani, hogy semmit sem felejtett. Az esztergomi kövek tolmácsolója sem akar lenni. A véresre szaggatott sors templomélménye az üldözött lélek hitvallása. A sors végzéseinek láttatója, akire nem az áhítat elfogódottságával, hanem a megvallás erejével néz föl. Ennek a talajnak Szent Gellért volt az első püspöke. Az örök Magyar Ifjú, Szent Imre nevelője. A magyar megmaradás templomi alapköveivel van beépítve itt is a föld. És nem hisszük, hogy külön bánáti magyar sorsot példázna az ősi Aracsa melletti Benedek-rendi kolostor, amelynek háromhajós boltozata tatár- és törökdúlás ellenére, sőt Trianon ellenére is áll. Nem jelképnek, hanem magyar Európa-építés tanújának sorakozik föl esztergomi testvére mellé. Bizonyos, hogy az élő és életre elhivatott Európa a magyar maradandóság által örökre el van jegyezve a magyar talajjal. Az esztergomi magyar hűség ma végzetszerű találkozása Európának önmagával. Ezt a találkozást a nagy latin férfi előre látta. S hogy meglátta, léleképítő európaiságával adott bizonyítékot. S bizonyos, hogy az a magasabb mérték ihlette meg őt, hogy a magyar nemzet 400 évnyi mélységből ásta ki templomköveit. A romok fölött megmaradt nemzet nagyobb történelmi mértéke, amely élt benne Rodostóban éppúgy, mint Turinban, vagy Bécsújhelyen és Aradon. Vallomás, önvizsgálat és jövőbe nézés sugárzik a köveinkből, amik nemcsak megszólalnak, hanem élnek, s a sors végzéseinek meglátójává teszik a nemzet minden tagját. Meggyőznek és megnyugtatnak. Lehántják rólunk a mindennapiság szürke köntösét, és mértékéhez emelkedve indulnak a küzdőtérre, nem ismerve sem fáradtságot, sem veszedelmet. Csak ez a lélek tehette meg, hogy 1779-től 1914-ig, tehát 125 év alatt, a török által teljesen elpusztított Bánátot, ami hajszálnyi eltéréssel Torontál vármegye területének felel meg, a kulturális és anyagi fejlődés európai mértékéig emeli. Ez a terület 1716-ban szabadul meg a törököktől. Ekkor a mocsaras, bozótos, elpusztult vidéken nomád, gyülevész balkáni nép kóborolt. Az 1779-ig tartó osztrák katonai kormányzat idegen országokból különféle nemzetiségű és vallású népekkel telepíti be a vármegye területét, és igyekezett a természeti viszonyokat megjavítani. A katonai kormányzat azonban mindenben önkényesen jár el, s úgy kezeli a vidéket, mint idegen provinciát, teljesen figyelmen kívül hagyva a magyar államjogokat. Az 1779-ben helyreállított magyar alkotmányos rendszer a magyar kultúra termékenyítő hatása alatt a legkülönbözőbb fajú népek békés együttélését teremti meg a vármegyei önkormányzat keretében. Trianon a magyar államtest e részét is Jugoszláviához csatolta. Jugoszláviát alkati összetételében állandó politikai és történelmi válságok rázkódtatják, melyek alatt a terület lassan, de egyre növekedő bizonysággal haladt az elkerülhetetlen sorsfordulat felé. 1941 április 6-a azonban váratlan fordulatot hozott. Torontál varmegye Bánát elnevezés alatt német katonai megszállás alá került, s mint ilyen, a szerb közigazgatási keret egyik, bizonyos autonómiával felruházott kerülete, amennyiben a német népcsoport mellett a magyar népcsoporttá korlátozott magyarság is részt vesz a közigazgatásban. [247] A magyar nép prófétái mellett mindig ott éltek a nép bölcsei is. Akik az élet, a lélek, a szív közvetlen fordulataira figyeltek, s amit megláttak, megéreztek, azt szent kényszerből életté szobrosították. A magyarságnak, amelyről éppen egy Kretschner mondja: „stark legierter Typ”, a 22 éves elnyomás minden gyökértelenítő törekvések ellenére sem változtatta meg az ősi talajjal való viszonyát. Sőt a tájba még jobban elmélyed. A talaj erkölcsi helyén maradásának mértékévé lényegül át. Csodálatos életgazdaságban objektiválódnak történelmi színei. Minden átlényegül a megtartó magatartásba. A jugoszláv agrártörvény a torontáli magyarságot úgyszólván kiemeli az ősi talajból. És mi történik? Mint ezernyi magyar eskü és mély, friss kiáltás, ez a nép még jobban odatapad az édes anyaföldhöz. Megszámlálhatatlanul épülnek a kis magyar házak. Aligha építettek más magyar tájon és csak a földből annyi magyar házat, mint a mai Bánátban. A magyarság e lángoló és elhatározott vallomása szárnyra kelti a legkisebb szót, az alig észrevehető mozdulatot, és népi és emberi magát döntően erősíti. Szomjas fülekkel itta a lelke új mondatait, új jelzőit és új igéit a megölelt tájról, ami kezdete volt a jövő nevében is a győzelemnek az átmeneti csúfságon. A két évtizedet meghaladó szenvedés után azonban nem következik be a megváltás. Mégis éppen az ellentét feszültségében világlik föl a magyar történelmi kép és annak állandósága. A beállott fordulat ellentmondása nem tudott betörni a lélekműhelybe. Sem az erények visszasodró áradata, sem a koreszme mikroszkópja… Érzi és tudja, hogy sorra kerülnek majd a végleges és döntő erők.
Legnagyobb feladat az értelmiségi keret hiányának pótlása. A 22 évi elnyomás sorvasztó, tudatosan végrehajtott hadjárata a magyar értelmiségi réteg ellen Bánátban érte el a legmegsemmisítőbb eredményt. A sok letagadott magyar tízezer arányában irtották ki középosztályunkat. A bánáti magyarság szellemi arculatát éppen az öntudatos magyar műveltségteremtés jellemzi. A sajátos bánáti helyzet a magyarságot kizárólagosan önerőire utalja. A bánáti magyar értelmiség szakmunkája mellett a műveltségteremtés sürgető feladataival az őszinte magáratalálás erkölcsi felelőssége mellett foglalkozik. A felfrissült magyar értelmiség itt szinte hiánytalanul felel meg nemzetgyarapító feladatainak. Ha nincs is még egy formailag is szoborba öntött, szerves művelődéspolitikai terv, a sorsdöntő felelősségtudat magas igényűvé fokozza a munkát. Most van alakulóban a tanárok és tanítók szakosztálya, amelynek alapgondolata a művelődéspolitikai terv tárgyi és személyi szerves fölépítése. Ez megszüntetné a nagyobb központoktól – sokszor szórvánnyá híguló – távolabbi magyarság kulturális fejlődését. A nagy benső összekötő kapocs, a magyar célkitűzések letéteményese, a Duna menti Magyar Közművelődési Szövetség társadalomszervező és népi szociális életelmélyítő munkáját egészséges benső erők mindig a lehetőségek legmagasabb fokáig izzítják át. Az akciók éppen azért közvetlenek és őszinték a nép és szervezete tökéletes egysége jegyében. A nemzeti műveltség ősalapja a nép. És bizonyos, hogy egyetlen magyar tájon sem inkább, mint itt. A fentebb megvilágított történelmi örökség jegyében a nép magyar életszemlélete tökéletesen fedi a történelmi célokat. Művelődésvágyának az iránya ösztönszerűen, igésen az, amit az irányítás csak szervezettebbé, de nem mélyebbé is tehet. A magyar társadalom már alkattanilag is egységes. A nép gazdasági színvonala – városban és faluban egyaránt – egyenes felületű. Itt a kivétel valóban csak erősíti a szabályt, és pedig a nép szociális viszonyainak felemelkedése irányában. A magyar élettartalom eldöntő erejére mutat az, hogy az az áldozatosság feltétlen gyakorlásában nyilakozik meg. Ez a lelkiség kizár a magyar szellemiségből minden társadalmi súrlódást és így világnézeti vitatkozást is. A magyar nemzeti tartalom népművelődési irányára vonatkozólag álljon itt néhány sor a Torontál című napilapból, ami a szellemi arculat egyetlen nyomtatott tényezője: „Megvizsgáltuk magunkat, megismerkedtünk a hiányokkal, tudjuk, mire van szükségünk hogy a nagy vizsgák órájában megmaradhassunk. A mostani élethalálharc nem alkalmas anyagi hatalom megalapozására. Különben is hiába tennénk szert anyagi hatalomra, mert azt nem tudnánk döntően harcba dobni a válságos órában szellemi fölény hiányában. A történelemfilozófia azt tanítja, hogy okos ember más kárán tanul. Hagyjuk mi csak az anyagi hatalmat megszerezni olyanoknak, akik nem rendelkeznek szellemiekkel, addig pedig mi gyarapodjunk szellemiekben! A [248] szellemi gazdagság meghozza az anyagi hatalmat is, mert az anyagiakban gazdag, de szellemiekben szegények elvesztik az anyagiakat, míg a szellemi gazdagságot megszerzik. Mi nem veszthetünk semmit, mert szegények vagyunk, de ha tudunk dolgozni, ha tudunk akarni, úgy a nagy vizsgák órájában helyt fogunk tudni állni, mert szellemi és anyagi erőkkel fogunk rendelkezni”… És bármekkora lehet is az anyagi megpróbáltatás mértéke, bizonyos, hogy a nép klasszikus értelmű magatartása nem változik. A differenciált magyar lélek nyugodt bölcsességű vonalfolytonossága ez, ami biztosan őrzi jövőjét. A szellemi erők egysége azonban nem merevedik meg. A szellem megújító ereje gondolat, és akaratgazdag. Az élet magas izzásával egy. Új idézet a Torontálból: „Ma, nemzeti megújulásunk boldog, teremtő lendületében a nemzeti művelődés általános óhaja tölt el minden magyart. A szellem megújító ereje új erőket szabadít fel bennünk. A hites munka vágya betölti életünket, és ennek nyomán megindul népünk szellemi és anyagi gazdagodása. A munkát lélekkel kell áthatni, mert csak úgy lehet az a magyar életközösség éltető alapja. A munka nem cél. A cél a magyar életszínvonal állandó tökéletesítése. De a munka nem is eszköz. Ha csak az volna, akkor terméketlen robottá lenne. A munka a teremtő magyar minden irányú érdeklődésének, képességének és tudásának, egyéni értékének és szociális lelkiismeretének legőszintébb kifejlődése. Ez a munka egy nagy magyar emberi érték és mérték, s mint ilyen, csupa győzelmes igazság. Az ilyen munka a társadalmi béke és a nemzeti haladás előfeltétele. Az ilyen munka a legőszintébb kapcsolat köztünk és környezetünk között. Lehet-e valódi, teremtő munkát végezni a lelki háttér elhanyagolása mellett? Bizonyára nem. Ha nem ismerem munkám és az élet nagy összefüggését, akkor az legfeljebb csak egyéni, önző érdekeket szolgálhat. Ha azonban ismerem, akkor felelősséget is érzek, és ezzel vállalom munkám szociális következményeit is!… Ez annak a magasabban korszerű magyar lelkiismeretnek a szava, amely minden romláson és értelmetlenségen felülemelkedve, a magyar talajon történelmi utat épít és biztosít a népek közötti tudatos és nem alkalomszerű együttéléshez. Ebben a lelkiismeretben a megörökülés biztonsága él, s ennek tudatában a művészet örökítő hatalmával is építeni tudja. A fiókok keretében a dal és színjátszás és a magyar irodalom szerves megismerése és művelése az út, s ezen felül a tiszta művészet – a helyi kereteken túlemelkedő előadóestéken, a becskereki gyermekkórus, szimfonikus zenekar, továbbá a bánáti írók és előadóművészek teremtő erejében hozza és élteti a magyar lélek eredendő, történelmi, kultúraépítő értékeit. Most van szellemi életünk, művészeti és tudományos értékünk mértékadó orgánuma, a Bánáti Magyar Írás a megvalósulás állapotában. Ezzel szellemi életünk az esetlegesség állapotából a tudatos fejlődés útjára lép. S a DMKSz szellemi építő munkája méltón társul a már szintén befejezett társadalmi szervezkedés nemzetépítő lényegéhez. A Bánáti Magyar Írás sorsa a Hírlapírók Egyesülete mellett megalakult Írók és Képzőművészek Szakosztálya kezében van, a DMKSz teljes erkölcsi és anyagi támogatása mellett. A lap célkitűzésének sorait idézzük a Torontálból: „A részben még ösztönös, vergődő keresést élő valósággá kell tennünk. A Bánátban magyar élet ritmusa leng. Testünk minden idegszála érzi ennek az életnek forró ölelésű hívását. S ezt az életet nekünk a szeretet soha nem gyengülő, mindig átélő közvetlen melegével kell ébren tartani és diadalra vinni. Lenyűgöző gyökerek kötnek ehhez a talajhoz minket, egy évezred mérhetetlen áldozatai. És lendítő, hatalmas szárnyak emelnek minket itt élni, alkotni és mindig többé lenni. A magyar géniusz megrázóan nemes vívódása, mindig eszményi történelmi és emberi tisztasága, amely először tudott Európában a népek között a szellem és lélek igazibb szerepével összhangot teremteni Európa legmegpróbáltatottabb országában. Összhangot, amely nem leigáz, de fellelkesít, amelyben a lélek kötelességeit jogként hirdették egy évezreden át. A bánáti magyar irodalom elindul nagy történelmi szerepében. Irodalmunk nemzeti és apostoli küldetésében. Az út iránya a lélek komoly, felelősséggel elmélyedő és a jelszavak hiú csillogásán felül álló, őszinte magyar s keresztényi művészet teremtő harmóniája”…
A magyar szellemiség intézményes megalapozásában – az iskolaügy megoldása a DMKSz becskereki Iskolafelügyelősége által – alkotta a DMKSz a legmaradandóbbat. Szemléltetőül álljanak elő a számok. A jugoszláv uralom alatt 36 magyar [249] elemi iskola volt 115 osztállyal. Ma 83 iskola van 204 osztállyal, 13 350 tanulóval. Van ezenkívül 22 kisdedóvónk. Azelőtt egy se volt. Középiskoláink se voltak. Ma van 1 felső, 2 algimnáziumunk, 1 felső kereskedelmi és 3 polgári iskolánk. A nemzeti művelődés nagy apostoláról, Széchenyiről elnevezett iskolaalappal, amely a magyarság önkéntes adakozása alapján létesült és egészül ki, ebben az évben 27 tehetséges középiskolai tanuló ellátási költségeit fedezzük. Az anyaországban 198 bánáti ifjú folytatja tanulmányait. E két utóbbi szám rámutat ifjúsági kérdésünk szervezett voltára. Valamint az, hogy felnőtt magyarjaink részére, kik annak idején a szerb nyelv nem tudása miatt tanulmányaikat abbahagyták, tanfolyamokat tartott a DMKSz. Több mint 400 tette le a tanulók közül a magánvizsgát. A téli hónapokban népiskolai ismereteket és alapműveltséget kiegészítő tanfolyamok voltak különös tekintettel a magyar nyelv, földrajz és történelem ismereteinek elsajátítására. Ilyen tanfolyam volt 49 – 2806 hallgatóval, akik majdnem valamennyien sikeres vizsgát is tettek. 15 analfabéta – tanfolyamon 305-en tanultak meg magyarul írni és olvasni. Az 1942-es év eddig számba vett mérlege a népművelés és a műkedvelés terén a következő: népművelési előadás 238, mesedélután 141, műsoros előadás 120, operett 13, népszínmű-előadás 55, egyéb színműelőadás 54. Majdnem minden fióknak van énekkara, néhánynak zenekara is. Az iskola és a szélesebb népművelés ilyen megszervezése és munkaeredménye bánáti körülményeink között hiánytalannak mondható. Az értelmiségi réteg utánpótlása Bánát arculatát sorsdöntő módon befolyásolja. (Az adatok a DMKSz központi irodájából valók.) Népi szociális irányban is nagy jelentőségű és értékes munka folyik a DMKSz szervezeteiben. A Női Táborok csecsemőgondozással foglalkoznak, napközi otthonokat tartanak fenn, ellátatlanokat, aggokat, betegeket gondoznak, és látnak el ruhával, élelemmel, árvákat helyeznek el, háztartási alkalmazottakat közvetítenek, sikeresen dolgoznak a vadházasságban élők házasságtörvényesítésén. A közellátás nehéz helyzetén fogyasztási szövetkezetek létesítésével iparkodik a DMKSz segíteni. A központi iroda és a körzeti irodák százak és százak ügyes-bajos dolgait intézik. Ezek az irodák a szó legteljesebb értelmében népi irodák. Segítenek, ahol és ahogyan lehet. Olyan munka folyik ezekben az irodákban, amilyent eddig egyetlen magyar szervezet sem végzett.”
A DMKSz központi irodájának beszámolójából valók a fenti adatok és sorok, amik rávilágítanak a tettekre, de a nehézségekre is. És a bajokkal birkózó akarat lelki indítékaira is. És mindenekfelett a magyarság valóban korszerű, népi, szociális társadalmi fejlődésére. Aminek – a magyar történelmi fejlődés benső törvényei alapján – sorsszerű letéteményese a Délvidéki Magyar Közművelődési Szövetség és annak bánáti ikertestvére, a Duna menti MKSz. A központi iroda e mondatát: „Olyan munka folyik ezekben az irodákban, amilyent eddig egyetlen magyar szervezet sem végzett”… – történelmi mértékkel kell értékelni, mert azt a tényt, azt a magyar valóságot jelenti, hogy a magyar történelmi elhivattatás független az időtől és annak viharaitól, uralkodni tudván azok felett erkölcsi életszemlélete és magyar életereje birtokában. A DMKSz keretében helyezkedett el az egész hűségesen dolgos, gazdagon becsületes magyar nép, a magyar nemzet lélekben és testben egyként egészséges életerejű, kemény gerincű ága. Akinél ma többet dolgozó és mégis lombosabb kedvű ága aligha van nemzetünknek. Ez a hihetetlen munkában edződött magyar ág különös figyelmet érdemel. Biztos magyarsága mellett még kiválóan, bölcsen okos is. Mindig el tudja választani a maradandót a rombolótól. „Nem azért léptem a barázdába, hogy abból kilépjek”… Meggyőződés és akarat, hit és élet minden szava, mint a munkája. Igás nép. Ifjú és erős. Bölcsessége és életereje teszi őt uralkodóvá az eseményeken úgy, hogy vonzani tud. Ma is, még itt is. Ez a nép, ez a megsemmisülés felé hideg számítással ellökött nép 1941 április havában is, amikor a fegyvert és hatalmat visszavette, valódi országló bölcsességgel birtokolta mind a kettőt. És ma is így birtokolja nagy teremtő sajátját, a munkát, amelyben nincs különb ellenfele. Mindig kévét köt, és nem old. És ha van oldás, az mind az ő igazát szolgálja.
A bánáti svábság a Kulturbundon át szerveződött meg mai életére. Az autonóm közigazgatás intézője, és a rend őre. Mind a kettőnél igénybe veszi a magyarság kikötött segítségét. A szerbség nagy belső válságával van elfoglalva. Közigazgatási tényező, szellemi és anyagi javainak birtokában. Egy szerb politikai gondolkozó [250] (Dimitrije Ljotić) a Szerb Nép című belgrádi lap 1941. március 27-ére visszatekintő cikkében a következő, valóban tragikusnak mondható szerb lélekrajzot adja cikke befejező soraiban: „1941. március 27-én elhagyott bennünket a józan értelem. Sorsunk attól függ, hogy megtaláljuk-e azt újra. S ehhez nem annyira Isten igazságossága, mint inkább a kegyelme szükséges…” Ehhez megjegyzést fűzni már nem is lehet.
A bánáti magyarság a történelmi magyar kötelességérzés parancsszavának engedelmeskedik egyénenként és összességben.