Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. január-február) 1-2. szám

Herceg János: Georges Duhamel: A napló

A nyárspolgár kigúnyolása a francia irodalomban már szinte tradíció. Flaubert és Balzac, France és Maupassant egyforma előszeretettel és kellő malíciával rajzolták meg szánalmas vergődését az életben. Az emberi butaság képviseletében a bourgeois-t jelölték meg. Azt a bourgeois-t, amely képtelen kiemelkedni osztályából egyszerűen azért, mert középszerű lélek, mert osztálya nem is tűri meg az átlagosnál magasabb szellemet. Flaubert nem tagadja meg a jószándékot, a felemelkedés vágyát még az ilyen átlag-embertől sem, Bouvard és Pécuchet, amint lehetőségük nyílik rá, új életet akarnak kezdeni, példát mutatni embertársaiknak, hitben, erkölcsben, szellemben, de együgyüségük mindent lerombol. A szándék nem elég, a szellem szárnyalása nélkül, az osztályából feltörő átlag-ember elveszti biztonságérzetét és előbb-utóbb összetöri magát, mint Ikarusz, aki ugyancsak egy másik világba akart bekukkantani. A nyárspolgár élete sivár és vigasztalan, de kötött. A szellem emberéé kötetlen, de ezer veszéllyel teli.
Duhamel legújabb könyvében ugyancsak egy ilyen szerencsétlen nyárspolgár „nemes” törekvését írja meg. Louis Salavin negyvenéves ember születése napján számadást csinál és hideg tárgyilagossággal megállapítja, hogy semmi rendkívülit nem ért el életében. Salavin könyörtelen önmaga iránt, beismeri, hogy középszerű ember, kicsit műveletlen és kicsit együgyű. De az a meggyőződés alakul ki benne, hogy még így is meg[129]valósíthatja nagy álmát, fölébe törhet az átlagembernek és miután azt tartja a legegyszerűbbnek, elhatározza, hogy szent lesz.
Louis Salavinből azonban hiányzik a hit. Isten nem jutalmazta meg ezzel a nagy kegyelmével, enélkül pedig semmire sem megy Salavin. Nevetséges helyzetekbe sodródik, de makacsul ragaszkodik továbbra is célkitűzéséhez. Ezer szál fűzi a nyárspolgári élet kötelességeihez, bűneihez és apró örömeihez. Elhagyja csaladját, mert a mindennapi élet gátolja, hogy emberfelettien jó legyen. S ugyanakkor éreznie kell, hogy családjának bánatot okoz, különös emberiességével elősegíti társának bűnözését, az eredmény mindenütt más, mint ahogyan elképzelte. Végül kórházba kerül, ahol megismerkedik egy őrülttel. S akkor önmagát álmodja Istennek a nyomorult Salavin. Szent nem lett belőle, de megtébolyodott.
Salavin nyárspolgár én együgyű. De nem hívő, hanem gondolkodó és kételkedő ember. Ebben a mivoltában a huszadik század emberének típusa. Állandóan szemben áll benne a két világ; Istené és az emberé. Lelke struktúrájába beleette magát a materializmus és képtelen észrevenni, hogy könyörület és emberiesség nem egyazon tőről fakadnak.
Duhamel könyve éppen ezért nemcsak a talajátvesztett nyárspolgár tragikus küzdelméről szól, de rámutat korunk ellentmondásaira is, éles szarkazmussal érzékelteti az ész esendőségét a hittel szemben. S bármily együgyű is hőse, olykor mégis hallani véljük ugyanazt a hangot Duhameltől Salavinra vonatkozóan, amellyel Flaubert kiáltott fel: „Bováryné én vagyok!” Mert Duhamel sem képes megjelölni a helyes utat Salavin-nak, mint ahogyan Flaubert is csak öngyilkossággal tudta elintézni Bováryné szerencsétlen életét.
A könyvet Illyés Gyula fordította.