Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. október) 10. szám, 577–660 p.

A sors kegyetlen játéka, vagy az igazi tehetség, elhivatottság, a kitűzött ideálokkal való állandó foglalkozás s a teljes elmélyülés-e az oka annak, hogy a választottak földi életük során nem érik el az elismerésnek azt a jutalmát, amely őket méltán megilletné?

Az elhivatottakból hiányzik-e az erő, a két könyökkel való tülekedés, a mindig csak »előre« láza? Vagy méltóságán alulinak tartja a tudás azt a prózai harcot, amelyet az efemer értékek zúdítanak egymásra a »primus inter pares« babérjaiért?

A párkák játszanak-e rút, kéjenc játékot, amikor elvágják a »Tehetség« élete fonalát, amikor gyémántnál ragyogóbb csillogása minden múló lángot elhomályosít?

Szenteleky Kornél gyémántcsillogását mi láttuk, csodáltuk! Féltő aggodalommal, szívünk mély ragaszkodásával csiszoltuk gyémántját, örömünk határtalan volt fénylángja mind magasabb és magasabbra lobbanásánál, újabb és újabb határok bevilágításánál.

Odaállítottuk őt: odakötöztük őt a jugoszláviai magyar irodalom piedesztáljára, pedig a Parnasszuson volt a helye. Odahívták őt a tehetség arriváltjai.

Elfoglalta szerényen a helyét a jugoszláviai magyar irodalom munkásainak élén. Ő, az egyetlen, akinek elsőségét soha senki nem kifogásolta. Vezér lett, akinek táborában fanatikussá vált a vezérbe vetett hit és bizalom. És bár százezrek és százezrek kínos aggodalma kísérte minden lépését, küldték unisono fohászaikat a rajongásig szeretett Vezér életéért az élet és halál Urának zsámolyához, nem kerülhette el a Nagyok szomorú sorsát, hogy munkájának gyümölcsét maga is élvezhesse.

Megáll-e hát a munka, visszatorpannak a csapatok, kilátástalan küzdelem, amint Vezérünk törékeny, légies alakját eltűnni látjuk soraink elejéről? A földi elmúlása okozta tátongó űr vajon áthidalhatatlan?

Bizony! Megállana minden, és mi kábult fejjel, energiátlanul züllenénk az ég minden tája felé, kábán néznénk értékeink [599] halomra pusztulását, ha a szellem és tudás nem lenne örök. Az a szellem, drága halottunk átfogó szelleme, amely életre hívta a mi saját irodalmunkat, amely a gondos anya hívó szavával egybevonta ennek rajongóit, karjánál fogva vezette a még tétovázó tehetségeket, a józan kritika óvatos simogatásával távolította el a tökéletes Szépet zavaró momentumokat.

Szenteleky Kornél szellemének életfonalát a párkák el nem vághatják, azt az összetartó erőt, melyet az ő szelleme reprezentál, földi hatalom meg nem semmisítheti, gúnykacaj, lenézés, a mi hozzá bigott ragaszkodásunkat nem csökkentheti. Őbenne inkorporált, magasztos ideáljainkból sem idő, sem hamis gyémánttüzek fellobbanásai ki nem ábrándíthatnak.

Szenteleky Kornél emléke és szelleme ott marad továbbra is lelki szemeink előtt azon a magas piedesztálon, melyre állítottuk, Őbenne fognak a jövőben is egyesülni a jugoszláviai magyar irodalom összes szálai, nem térünk le az útról, melyet nekünk megmutatott, mert előttünk van, előttünk marad. Törékeny teste nem vitte magával Vezérünket: az Eszmét.