Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. január-február) 1-2. szám

Dudás Kálmán: Hegedűs Lóránt: Ady és Tisza

A két magyar üstökösről ír a kortárs, aki a politikus szolgálója s a költő értője és rajongója s kettőjük közös barátja. A barát szerető hangja hessenti a ködöt és a lármát, mely a két vátesz egymásközti viszonyát sandítja. Az igazsághoz fény kell és csönd. Ennek a jegyében elemzi mindkettőjüket, azzal a módszerrel, mely szükségszerűen egyetlen elszigetelt elemig egyszerűsíti az alapanyagot, a két óriást. Fertőtleníti őket a rájuktapadt szövevényektől s két ellenpontból indulva, így viszi őket a megoldás felé: hogy félreismerhetetlenül összetartoznak.
Adyval van több baj. A halomnagy Ady-irodalom sokat takar belőle. – Letépi róla a dekadens jelzőt. A bibliás, mélységesen magyar Ady csak divatból volt dekadens, az is csak újságcikkeiben. Mert hogy lehet dekadens az a líra, mely a húszonkétévi kisebbségben szüntelenül acélozta a felvidéki és erdélyi ifjúságot? A dekadencia legfeljebb ocsu lehetett benne, ki is hullott az évekkel. A súlyos szem azonban talajra talált s még a rab egek alatt is kihajtott.
Féja elferdített Ady-világával száll síkra, mert Ady nem volt sem filozófus, sem vallási misztikus. Műve sem etikai kódex, hanem egyetlen szimfónikus, kizárólagos líra, mely bezengi a magyar világot, sőt annak határain is kicsap. Szét kell zúznia „végrendeleti kőtábláit” és meg kell bolygatnia a szertartást, amit Féja celebrál Ady erkölcsi hagyatékával. Bölönivel is van tisztáznivalója. Hegadűs majdnem ugyanazt hajtja végre nagyban, amit a költő a Duk duk-afférban sűrítve tett.
Tiszával könnyebb az eset. „Fascionáló egyénisége”, szellemének ereje, vasakaratának sziklafala egyre jobban tündöklik a növő távlattal. Ha még megemlíti azt, hogy Aranyén kívül semmi más verset nem tűrt, már elénk is veti annak a fejedelmi ellentétnek a vázlatát, ami e két magyar sors között fönnáll. Innen már csak egy lépésre van az, hogy egyik a másik óriási ellenképe legyen: „egyetlen szemernyi részletük, egyetlen hangulatuk sem hasonlított egymáséhoz, csak a nagyságuk mérete és ellentéte tökéletes.”
Ady az akaratlan, földúlt idegrendszer, mely úgy zúg, hogy fölfigyel rá a magyar tespedég is. Tisza maga a megtestesült fegyelem, az akarat példánya.
A hanyatló korban, melyben éltek és viaskodtak, alig súrlódtak személyes felülettel. Mindössze kétszer találkoztak. Ady a született ellenzék, mint újságíró természetszerűleg szegült Tisza ellen. Tisza sose felejtette el ezt neki, de sose is hajszolta érte a költőt, távol állt tőle minden kicsinyesség.
Kettőjük szembekerülése adottságaiknál fogva predesztinált volt. Adyban nem az audiencia kísértő emléke dolgozott, hanem a társadalmi és hatalmi ellentét. Egyre fokozódó Tisza-ellenessége már a megszállottsággal határos. „Úgy ásta bele magát a szervezetébe, mint valami politikai [128] vérbaj.” S haláláig nem szabadulhatott Tisza lenyűgöző egyéniségének hatása alól. Tisza halála megrendíti és elnémítja, mint a médiumot a szellem hiánya.
A primér ellentéteken túl a lángész rokonvonásai és velejárói közösséget is mutatnak; az egyedülvalóság, a népszerűtlenség, a magyarellenesség közös vádja, ősi voltuk. Hegedűs a „gentrynek ősi eredésében látja mindkettőjük leglelkét s egymással birkózva, a maguk ősiségével küzdöttek.” És végül egyek a megrendítő hazaszeretetükben, a két lángész e szeretet segítségével látta és érezte meg a külső veszélyt és a belső széthullás közeledtét. Hogy másképpen cselekedtek, az a természetükből folyó volt, a cél mindkettőjüknek világos, menteni, megmenteni a magyarságot. Tarthatatlannak tartják az erdélyi helyzetet: Ady Gogával, Tisza a román püspökökkel tárgyal. Mindaketten az álnoksággal fognak kezet. Erdély féltése megtéríti Adyt, szemei előtt Erdély képében ottlebeg Tisza is és mintegy békülő jobbot nyújt felé.
Sok mindenről lebbent fátylat Hegedűs könyve. A kor magyar légnyomásának érzékeltetésével új erőket takar ki, új relációkat bogoz; új beállítást nyerünk. Csak a világháború fénycsóvája s alig két évtized távlata kell hozzá, hogy a hanyatló magyar korból két szikrázó ikeroromként álljanak s egymás fényét erősítve lobogó szövétnekként vessék jótékony jeleiket utainkra: Ady és Tisza.