Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. január-február) 1-2. szám

Dudás Kálmán: Szabó Zoltán: Összeomlás

Aki figyelemmel kísérte a háborúelőtti francia lapokat, sőt még a francia hadjárat első felében is, érezhette azt a sajátosan francia érzelmi attitűdöt, amit valami, a számunkra megfoghatatlan biztonságérzet gyökerei tápláltak. Az idegen előtt ismeretlen hit. S talán nem is a Maginot-vonalba, hanem ebbe a hitbe feküdtek be, mint valami titokba, a csoda által áramosított varázsvonalba. Ez a kábító bizakodás feledtette el velük azt, hogy Franciaország 18-ban megnyerte ugyan a háborút, de elvesztette a békét. Valóban, ők a békében is hittek. P. Valéry a lélek válságáról írt egyik levelében hangot is ad ennek a hitnek.
És mi mindenben hittek még! Kenyerük volt a bizakodás és a hit. A biztonságban, mely nem volt egyéb a nép vágyánál, aki mástól nem akar semmit s ezért azt hiszi, más sem akarhat tőlük semmit. E biztonságérzetükben az angol érdek zavarta meg őket, mert az kívánt valamit – áldozatot a szövetségeseitől, elsősorban a franciáktól. Azok azonban erre az áldozatra nem voltak felkészülve. Csak hittek és nem készültek arra az órára, mikor az oltá[125]sokkal alvatartott béke majd „fölébred”. Még a flandriai pokol után is hittek a végveszély francia hősiességében. S amikor a front veszélyes közeledtével először jelenik meg ez a szó: illúzió – a groteszk kedvéért éppen Blum tollából – mintha elárulta volna azt a valamit, amit olyan féltve hordtak magukban, mint egy ereklyét s amit csalhatatlannak hittek: az ábrándot. Csakhogy már vészjósló színe volt! A párisi tavasz talán először veszít valamit úri nyugalmából erre a szóra. S a citoyens-eket mintha egy kicsit fejbekólintották volna.
Szabó, aki napról-napra hallotta dadogni a veszélytelenségnek mesterségesen tartott nyugalmát az Információs Minisztériumban és figyelte a zajló párizsi utcákat, hangulatát pontosan mentette át följegyzéseibe. Egy élesszemű idegen jár köztük, aki rokonszenvez velük, de aki ösztönével előbb vette az események üzenetét, mint a kényelmüket szerető, vakságban vakbuzgó bennszülöttek. De Párizs nem rendült meg, inkább csak évelődött a folyókon vesztett csatákért is. Méltatlankodott és csodálkozott. És idézte, várta a csodát. De a marnei csoda késett. S mikor az első megszálló tiszteket látta, akkor is inkább méltatlankodva menekült, mint kétségbeesetten. Mint akinek betörnek titkos álmaiba.
Párizs eleste tízmillió embert indított el a délfrancia utakon. Erről a zűrzavarról a párizs-bordeaux-i kerékpár-útja nyomán számol be a menekülő idegen. A fejnélküli száguldás Bordeaux felé torlódik. Mint ahogy a futókban a leállás percén túl zúg a lendület parancsa, feszültség kényszere, úgy dobog és lüktet e városban a menekülés. Az összeomlás délre futó hullámai csapkodnak a napi följegyzésekben, a bomlás recseg-ropog, s a tömegek karikásszemű fáradtsága zihál. A földúlt rend kihagyó idegzete, a vasút fejetlensége, kapkodás: fuldokló hangok egy süllyedő világból. A Maginot-vonal bevétele annyira megviselte az idegeket, hogy szinte sóvárogva várták a fegyverszünet hírét.
A tenger és a fény alig vesz tudomást a tragédiáról. Csak az egyre szállingózó menekültek hoznak hírt róla. Velük folytatott párbeszédekkel és a hozzájuk fűzött gondolataival elemzi a nemzeti drámát a hazafelé igyekező, fogságba esett idegen. Nem hevesen és nekiveselkedve, mint a napi cikkírók (mert az írók még most is hallgatnak!) – hanem csak pár helyen ér a vérző sebhez, óvatos kézzel, nemesfém műszerekkel. A nagyképűség megvetendő valami, ilyen csapás után undorító is. Nem fogadhatja el azt, hogy egyikük a francia konyhát és bort vádolja, a másik a francia filmet, Baudelaire verseit, harmadik a ponyvát, negyedik a túlfinomult irodalmiságot, ötödik a vezérkart, hatodik a politikusokat, stb. stb. „Mindegyik a leégett parazsából szeretne a saját személyes ellenségének máglyát rakni.” Elkeserítő, hogy így van, s akár a szerző, szeretnénk, ha itt nem így lenne, mint mindenütt másutt a világon egy hasonló katasztrófa után. De az összeomlás törvényszerű vonásai nem ismerik a sóhajtó rokonszenvet. A szélsősége[126]sek, akik hátatfordítva a hagyományos erényeknek, azok ellentétükben keresik az orvosságot, nem járnak helyes úton. De minek okolni bárkit is: inkább szeretettel idézget egy jóeszű munkást, aki úgy véli, közel az idő, hogy a francia munkás átvegye az örökségei. „Mikorra egy lesz a szegénység, egy lesz majd a cél is.” A polgárság kifáradt és rosszul bánt a tehetségeivel.
Még el sem takarították az összeomlás törmelékeit, máris törvényt ülnek: keresik a tettest. Már a rambouillei erdőben is azt keresték, mikor az ijedt katonák ejtőernyős boche-t szimatoltak a fáradtságát pihenő kerékpárosban. Meg Tours alatt is, mikor egy suhanc besúgja az igazoltató rendőrnek a kíváncsian fürkésző idegent. A gyanakvás árulkodó: mindenkiben az árulót keresi a nemzet, az összeomlást képtelen másképpen megmagyarázni: szörnyű és gyalázatos árulás történhetett.
Elfelejtette, hogy a nagy dolgok kissé véletlenül kezdődnek. E tragédia okai is mélyen nyúlnak vissza az időben. A nyert háborúval 1918-ban talán csak meggyorsult a folyamat, mely, ki tudja, mikor kezdődött. Talán közvetlenül a fr. forradalom után, az erők hullámvölgyeként; a híres francia polgárság lassú, halálos fáradásával. Szeretnénk remélni (mint a svájci képtárban a szerző), hogy a tragédia csak a politikai hatalmat érte, nem pedig a szellemét, melyet maguk a franciák is sokkal nagyobbra tartottak. Mert veszteség lenne, ha az is ott maradna az összeomlás füstös gerendái alatt.
Hiteles, okos írás, üde és költői. És szomorú.
Olyan szomorú, mint annak a couvre-feu-nek a dallama, mire a szelíd és dallamos beszédű Delanoy tanár úr tanított, aki fanatikusan hitt Franciaország hivatásában. Ha találkoznék vele, megmondanám neki azt, amit akkor mint diák elhallgattam: hogy a kor, mely most haldoklik és a szellem, mely sok szépet és nagyot adott Európának és talán még több olyat, ami szebbé, emberibbé tette az életet és a francia igazság, mely egyeseknek kétkézzel szórta javait, nem mindenki számára volt igazságos: ezért kellett megbuknia. 127