Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. január-február) 1-2. szám

Dudás Kálmán: Cs. Szabó László: Erdélyben

Ereklye ez az alkalmi írás, magyar imádságoskönyv. Áhítatra és könnyre kötelez. A keserű sorsközösségből kiszakadt s huszonkét évre hazatérő gyermek könnyes mosolygása, s a könnyek visszfényében a visszatért Erdély hűsége, hálája és ünnepi mámora ragyog. Olyan, mint egy hálaének. Érezni a tömjént és a füstölőket a fenyőgyanta illatában, hallani az ünnepi lobogókban a szelet. Arcunkra siklik a fény, mely beragyogja a sötéten hullámzó erdélyi hegyeket. Zeng a Maros, Szamos s a Kőrösök hűségvallomása s a Küküllő fehér babjából égre csap a diadal. Egy nép imádkozik, egy nép, kit már sokszor próbált letépni a halál. Hasztalan, mert megint kisarjadt, mint a liliom az oltár elé ömlő vérből. Bement a templomba, dobogva fölállt, az élők hangja kitöltötte a holtakét. Később az égő templom is rájuk szakadt, az ének a hamu alól szólt.” A megdördült ének a villámokkal és a halállal pöröl, oly megrázóan, hogy hinni kell a csodában: Szt. István évében a szellemkéz visszaadta Kassát, kilencszáz éve született Szt. László, visszatért sírhelye: Várad, Mátyás ötszáz éve született s bölcsődalát hallgatjuk Kolozsvárt.
Van úgy, hogy az emlékek előre vetítenek bennünk egy eseményt: az elsüllyedt világ üzen föl talán és hívogatja a közeljövendőt. Cs. Szabóval is ez történhetett, mikor három gyermekkori emléket idézett pár nappal az augusztusi események előtt. A turnszeverini tárgyalások még nem mutatták az irányt, de a gyermekkor megtárult mélysége sugallta már. Pár napra rá eléri a hír s mikor a földvári partszakadás alatt a szívéig ér: fölzúg benne fekete balladáival és hű folyóival Erdély és sírvafakad. Másnap a Rádió megszakíttatja vele balatoni nyaralását. [123]
Mint futárja, a Nagykunságban éri utol a főhadiszállást, hogy „egy ország füléhez hajulva” közvetítse szűkebb hazája föltámadását. Erről számol be könyvében. De sokkal több ez útirajznál. A „Fegyveres Európá”-ból a „magyar néző” a fölvidéki győzelemmel hazaér Erdélybe. Földrajz, történelem, gazdaságpolitika, irodalom- és művészettörténet csillan a líra izzó aranyedényében. Valami liturgikai titokzatossággal bánik velük, varázsló eszközökkel és hangokkal, arcán a táltosok mosolyával. Bármihez ér, belengi az áhítat és a mélyről fakadó szeretet és öröm, verdesi az emlékek rétegéből szűrődő nemes líra.
Váradtól Marosvásárhelyig az út s a kolozsvári ünnepéllyel ér véget. Szalontán a török múltat idézi s Arany hamuba írt betűin mereng. A bihari tölgyek alatt a magyarok és románok szerepcseréjét juttatja eszünkbe: „a magyarok a nyír és a fűz felől közeledtek, a románok a fenyők felől. Volt egy pillanat, amikor találkoztak, talán a bükk, talán a tölgy alatt. A magyar azóta fölért a havasra, a román lent van a folyóknál.” Ilyen és hasonló tragédiákon is csak a maga tiszta, világos könnyedségével siklik és mégis fáj, mint a kitakart ideg. Erdély határát keresi s hogy tétova vonallal sem tudja megvonni, messzebb mutat: „azt pontosan tudjuk, hogy a Keleti Kárpátoknál végződik, ugyanott, ahol Magyarország.” Csúcsánál egy perc fényénél idézi Adyt és Gogát. A „költőtárs” száműzte az üstökös emlékét. Látjuk az író éles, gúnyos mosolyát: a közepes költő bosszút állt a géniuszon. „Úgy vigasztalódott, ahogy a többi féltehetség: fölkelt a meddő Múzsa mellől és befeküdt a bőölű Politika mellé, mert a honmentés minden nyelven könnyebb, mint egy halhatatlan vers.”
A tiszta magyarok és a székelyek közt negyvenezer tatár a híd, úgy hívják, hogy Kalotaszeg. Szeretettel és hódolattal emel kalapot e derék törzs előtt: történelmi hivatást betöltő, kemény fajta ez, ha föladná a posztot, a román hullámok elszaggatnák a székelyeket. Hogy ázsiai voltukat aláhúzza, a csodaszarvast ugratja föléjük: „Beesteledett. Hirtelen a falu fölé ugrik egy szarvas, szikrázik az agancsa, remegve figyel a völgybe, aztán hatalmas szökéssel eltűnik.” Költők, csináljátok utána! Majd minden lapon ilyen ritka szép költői képeken ámulunk. Meggyőző és szédítő ez a fojtott, hangfogóval halkított líraiság. Proust-ot juttatja eszünkbe, ázsiai tömörségben.
A Régátból szökött rongyos magyar fiúkkal beszélget. A csomós, szaggatott mondatokban a hit és a szívósság örök élet felé mutató biztatását érezni s fölragyog Zágon fölött a csillag. A tatárjárás eltörpül amellett, amit útjában lát és hall. „Bíróvá haragítva” sziszeg a vád és villan az élc: az anyját védelmező gyermek elszánt dühét érezzük mögötte és azt az úri fölényt, melynek nagy tudása s a dolgok finom csoportosítása az aranyfedezete.
Wesselényivel kapcsolatban a kisebbségi élet gyermekkorára vet egy pillantást. Könyvtáráról szólva pedig párhuzamot von a [124] székely, szász és román között. S a székely lélek és szellem gazdag redőzetére utalva, a gazdag ázsiai emlékre s enciklopédikus műveltségére, leszögezi, hogy a tiszta Kelet és a csodálatosan áthasonult Nyugat állandó szikrázó súrlódása emeli az erdélyi magyart mindkettő, sőt az alföldi magyar fölé is. Ez a Bolyaiak szelleme, Gábor Áron népe, a Bukarestet építő Kőműves Kelemenek hazája, melyet megtartott az Iskola és a Könyv meg a „gályarab papjai”.
Kolozsvárt a szellemlábak belépnek gyermekkorába. Halkan és könnyesen nézelődik, imát suttogva emlékezik: ez a legnagyobb ünnep, a lélek ünnepe, mely valahol fönn az Úr előtt nemzeti hálává magasztosul.
Mi történt volna, ha Budai Nagy Antal parasztjai fölülkerekednek? – sóhajtja mintegy vádul a Mezőség és Szolnok-Doboka történelmi családjai felé, akik román szemet vetettek a magyar halálon. Szinte hallani vélem a szavát, mint a „Magyar nézőben” kiáltott: mérjünk temetővel! A halottakról, a legbeszédesebb magyarokról ír befejezésül. Akikről az idegen nem tudta letörülni a magyar századokat. Ők voltak a fáradhatatlan ösztönzők, titkos szövetségesek és bátorítók. A sírfeliratok szüntelenül jelezték az idegennek, hogy „Jézus és a királyok magyarul szóltak e földön”.