Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. január-február) 1-2. szám

Szirmai Károly: A Jugoszláviai Magyar Közművelődési Szövetség

Több mint két évtizede annak, hogy az itt élő magyarság délszláv uralom alá került, de csak néhány hónappal előbb sikerült első országos szervezetét, a fenti szövetséget megalakítania. Addig bármily elgondolás, terv, kísérlet vetődött fel, a megvalósulás állapotába sohasem juthatott, mert a korábbi kormányok merev vagy elutasító magatartása mindent elgáncsolt. Hiába tett a magyarság tanúbizonyságot újra és újra hűségéről, hiába teljesítette becsülettel állampolgári kötelességeit, az uralkodó nemzet, a helyzetadta körülményeknél s természetében gyökeredző bizalmatlanságánál fogva, nem engedett fel irányában. Így történhetett meg, hogy míg a velünk élő németség már évekkel előbb hozzájutott kisebbségi szerződésben biztosított legfontosabb jogai gyakorlásához, mi még mindig a kezdet kezdetén álltunk, sem gazdaságilag, sem kulturálisan nem voltunk megszervezve. Hogy ez egy kisebbségi sorsban élő s emellett szegény népnél mit jelent, mindenki láthatja, aki összeveti viszonyainkat a köröttünk levő többi népekéivel. Fennmaradásunk parancsolta tehát, hogy ennek az állapotnak megváltoztatására mindent elkövessünk, bármilyen eszközt is kell igénybevennünk, megegyezést vagy ellenzékbe fordulást, Beogradhoz vagy Zágrábhoz való csatlakozást. A lehetőség határain belül mindenki megtette a magáét, aki ügyeink intézését vállalva, ebben sáfárkodott. Még akkor is, amidőn az egymással való érintkezést, tanácskozást, megbeszélést korlátozás bénította. A lépésről-lépésre haladva kicsikart eredmények azonban csak részbeni könnyebbülést jelentettek, kisebbségi életünk még sok sebből vérzett. Az időknek kellett megváltozniuk, a légkörnek átalakulnia, a bizalmatlanságnak enyhülnie, hogy az egész ország magyarságára kiterjedő, gyökeres javulás következzék be. Ezt, a jugoszláv és magyar nép, egymásrautaltságánál fogva természetes, de régóta várató kibékülése s örök barátsági szerződése hozta meg. Mert ha a magyarság horvát tájékozódású csoportja, az első átfogóbb magyar szervezet, a Horvátbánsági Magyar Közművelődési Közösség megalakítására kapott engedéllyel hasonló esetet is szolgáltatott, a Jugoszláviai Magyar Közművelődési Szövetség en[119]gedélyezésénél erősen latba esett az örökbarátsági szerződés kapcsán tolmácsolt magyar kormányóhaj is, mely azt célozta, hogy a leglényegesebb kisebbségi kérdések csoportos rendezésével biztosítsa az itt élő magyarság jövőjét s fennmaradását. Ebben van a Jugoszláviai Magyar Közművelődési Szövetség megalakításának nagy jelentősége. Ezért kell ezt a szinte behozhatatlan késéssel megszerzett, magyar, országos szervet, figyelmen kívül hagyva, hogy a választmányi tagok kijelölésénél sérelmek fordultak elő, mindén külső és belső egyenetlenségtől megóvni, mert most, amikor a szövetség alapjainak lerakásánál még a kezdet kezdetén áll, minden felbukkanó és felkavart elégedetlenség csak ártalmára lenne, sőt továbbgyűrűzve működését is béníthatná. A szétzüllesztésnek ezt a felelősségét egyetlen jóérzésű magyar sem veheti magára. De ahogy nem játszhatnak a künnrokedtek coriolanosdit, ugyanúgy nem tekinthetik a bekerültek a Közművelődés Házát fórumnak sem, tehát nem használhatják fel ágálásra, politikai fondorlatok szövögetésére. A tisztség erkölcsre kötelező talár is legyen, melyre ha valaki nem méltó, önként távozzék. De a gyűlöletnek ezentúl nem szabad érvényesülnie, testvér és testvér közt nem szabad különbséget tenni s a jó magyarság megítélésénél csak egyetlen szempont legyen mérvadó, hogy ki-ki a maga helyén eleget tesz-e a közszolgálatában vállalt vagy kiosztott kötelességének. Ne idegen példák majmolása legyen a fontos, hanem a mieink követése. A messzi ázsiai pusztákról hozott s a végtelennel ölelkező távlatokhoz szokott magyar lelkiség úgyis irtózik a csordaszellemtől, az egyéniség erős gúzsbakötésétől.
Utolsó szavunk azokhoz szól, akik éveken át egyebet sem tettek, mint elhallgatták, lekicsinyelték, ócsárolták vagy semmibevették, amit a jugoszláviai magyar kultúra munkásai – politikai stallumokra sosem vágyakozva – csendben, hírverés nélkül végeztek. Szól pedig azért, hogy újra régi hibáikba ne essenek, mert tisztségük, melyet némelyek bizalmából a közművelődés szolgálatában ellátnak, ezúttal az ellenkezőre, megbecsülésre kötelezi őket. Bízzunk abban, hogy átérzik felelősségüket s becsmérlő kijelentéseikkel nem válnak méltatlanokká betöltött helyükre.
S most, cikkünk végén, bizalommal tesszük le sorsunkat Krámer Gyulának, a Jugoszláviai Magyar Közművelődési Szövetség elnökének kezébe, akinek komoly, fegyelmező, minden politikát száműző, igazságtevő és rokonszenves egyénisége legbiztosabb záloga lesz a szövetség eredményes működésének. [120]