Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. január-február) 1-2. szám

Szirmai Károly: Búcsú

Május volt, vasárnap-délután. De a megkésett tavaszban fáradt őszhangulat bujkált. A nap ragyogott, de nem melegített, az alig zsendült vetések felett párás szomorúság terült szét, a mezők gunnyasztva hallgattak, az emberek árnyékos szobáik öblös csendjébe húzódtak s a mélyhangú harangok elfelejtették hozsannázva hirdetni májust.
A messze-merengő, pusztai ház körül nem mozdult semmi. Csak odabenn, a keskeny, nyugati sarokszobában hallatszott az élet motozása. Egy sápadt, szőke, barnaszemű fiú ült a szőnyegen s könyveket, képeslapokat, füzeteket s más egyebeket szedegetett ki. Olyat, ami arasznyi életének nyomot nagyobb perceire emlékeztette. Apró örömökre, szomorúságokra, tervezgetésekre, apjával eltöltött pillanataira. Az eléje táruló, ismeretlen útra mindent magával akart vinni. S mégis, midőn halomba rakva, előtte hevert a kiválogatott holmi, úgy érezte, hogy szíve szakad utána mindannak, ami még ott maradt.
Egy vaskos, piros fedelű könyvet vett ki utoljára. Bélyegalbuma volt az, melybe még elemista korában kezdett gyűjtögetni. Több értékesebb darabja különösen szívéhez nőtt. Ezeket még atyjától kapta. Azokban a válságos hetekben, mikor oly kitartóan silbakolt ágya mellett a halál.
– Atyja – egy elfáradt, gondbarázdás, őszhajú öregember – most ott ült a harmadik szobában, s onnan nézte hallgatagon, hogy mit csinál. Csak akkor szólt át, midőn az albumot is kirakta. [114]
– Azt is magaddal viszed? – kérdezte csendesen.
– Azt is.
– Csak vidd, a tiéd. Ha ezzel is könnyítesz utadon…
Elfordult s a mennyezetre nézett. Fájt, hogy oly sok mindentől meg kell válnia, ami magányos öregségében reá emlékeztethetné. Csak a tengő-lengő hangulatok maradnak vele. De azoktól vigasztalást úgysem várhat. Feléjük nyúló keze csak szétfutó levegőt érne.
Fia elkészült, egymásra rakta a kiválasztott holmit és becsomagolta. A többit gondosan visszatette helyére. Azt akarta, hogy rend maradjon utána. Hogy később, ha véletlenül odanyitnak, úgy találjanak mindent. Majd mondogatják: Ezt még ő rakosgatta be.
Felállt, lesimította szürke ruháját és széjjelnézett. Már semmi tennivalója sem akadt. Semmi, amivel maradását meghosszabbíthattá, a pillanatot megállíthatta volna. Csak az elköszönés, a búcsú. A legnehezebb. Körülhordozta hát még egyszer tekintetét a kis, fehérbútoros szobán, melyben örömben, fájdalomban, lepergett rövidke élete. A messzeségtől is elbúcsúzott, a zsendülő mezőktől, az odakéklő hegykoszorúktól, melyeket annyiszor elnézegetett. Mindent emlékezetébe akart vésni. Így álldogált az aranyport hintázó napsütésben, halványabban és áttetszőbben mint egyébként.
Apja szótlanul figyelte. Hát ennek is el kellett következnie. El-nem-kerülhetőn, rendeltetésszerűen, már a születésben eljegyzetten. De bujkáló fájdalmát magába gyűrte. Fia semmit se lásson. Kivált ebben az órában.
Ekkor már süllyedőben volt a nap, sugarai egyre ferdébben csapódtak a szobákba. Készülődniük kellett.
Felállt s átszólt:
– Lassan indulnunk kell… A sínek mentén megyünk majd végig…
(Ott, ahol annyiszor sétáltak együtt.) S szépen kitervelte, hogy arramenőben, búcsúzóul felidézgeti közös emlékeiket.
Átjött, összekeresgélte fia dolgait s egybecsomagolta. Kis helyen elfért az egész. Kisebbje akár fejepárnája alatt, nagyobbja: melléje fektetve, kezeügyébe.
Még csak a vékonyka tavaszi kabátot kellett kivennie. Leakasztotta s gyöngéden rásegítette. Saját készülődésére elég volt néhány perc. Megkopott, kifényesedett, fekete felöltőjében és széleskarimás, fekete puhakalapjában máris ott állt útrakészen.
– Mehetünk – mondta erőltetett közönnyel. S kezében bottal, hóna alatt csomaggal, fia után indult.
Legszívesebben már ment is volna tovább, hogy mielőbb átessenek a legnehezebbjén, ha fia szavai vissza nem tartják.
– Várj, apa – szólt hozzá halkan, lesütött tekintettel. – Még széjjel szeretnék nézni…
S kezét zsebébe süllyesztve, lesétált a ház sarkáig, ott mozdulatlanul megállt. Így vett némán búcsút az előtte elterülő, ta[115]vaszba öltözködő kerttől s a mögötte feltörekvő, most lombosodó sarjú-erdőtől. Belül azonban annál jobban fojtogatta a fájdalom.
Meg-megránduló szájjal s elfátyolosodott szemmel tért vissza.
Atyja megkísérelte vigasztalni. De a búcsúnak ebben a pillanatában nem tudott hazudni. Hozzáhajtotta hát fejét s magához szorítva, öreges jótakarással ezt a néhány szót ismételgette:
– No, no, fiam…
Mintha ezzel a pár együgyű szóval segíthetett volna azon a vigasztalhatatlan szomorúságon, mely őt mellére vonta és sovány karjait nyaka köré pántolta.
Tehetetlenül állt ott és megrendülten ölelte magához.
Időbe telt, míg fia öregesen duruzsoló szavaira megcsillapodott. Ekkor megfogta kezét, akár gyermekkorában s elindult vele. Így értek a vasúti állomáshoz vezető sínpárhoz.
Az idekapcsolódó emlékek elképzelt tallózásából azonban nem lett semmi. Hiába tartogatta ezekre a pillanatokra. Mert azután ugyan kivel beszélgethetett volna róluk? De az elváláshoz való közeledés őt is mind jobban kikezdte. Pedig tartania kellett magát. Vigasztalnia, ámító szavakat keresgélnie és hitet keltenie, mikor az övé már elfogyott. S így, ha eleinte még a felfakadó emlékezés melegségével beszélt tavaszi sétáikról, virággyűjtéseikről, messzeséggel ölelkező, őszi bolyongásaikról, később került mindent, aminek köze lehetett volna a mögöttük maradt élethez. S míg lelkét felkavart hangulatok verdesték, ő azon volt, hogy fia figyelmét elvonja az elkerülhetetlenről s közben meg-meglengesse a reménység fátyolát.
Szorosan egymás mellett vagy libasorba kényszerülve, így értek ki a keményre taposott gyalogösvényen az állomásra, ahol már indulásra készen állt a vonat, az ő vonatuk.
*
Öt óra múlt, mire megérkeztek. De útjuk még nem ért véget, villamos röpítette őket tovább, átszelve a kőrengeteges várost, ki a kerttel övezett házakig, – még azokon is túl, ahol már elmaradoznak az utcák, megritkulnak az épületek, a villamosnak nincs miért tovább mennie, mert arrébb már a kálvária-domb magasodik s balkézfelől: a temető mozdulatlan fenyőfái feketednek. Valamivel idébb leszálltak.
Túl a villamos sínpáron, alig egy kőhajításnyira állt az épület, ahová igyekeztek. Tömbszerűen felmagasodva, terméskőből s tetejéig befuttatva keménylevelű borostyánnal. Szépenfaragott vasrácsos tölgyfaajtaját a csengetésre egy kis, kopasz, összeaszott ember nyitotta ki. A tudakozódásra szolgálatkészen felvezette őket az emeletre, ahol magas, sokrekeszes ablakkal megvilágított, öblös folyosórészbe jutottak. Átható, hűvös csend terpeszkedett mindenütt s el sem lehetett képzelni, hogy valaki hangosabb beszéddel vagy más módon megzavarja. [116]
A kis, száraz ember a feljárat melletti ajtóhoz lépett s csendesen bekopogtatott. Az alig hallatszó „szabad”-ra egy világos-faburkolatú, széles-ablakos, nagyobb szobába nyitottak be. Bágyadt, nyugati napsütésben, tornyos támlás-székében szinte elveszve, ott ült a ház ura, egy kicsiny, kékszemű, jóságos tekintetű, megroskadt öregember s érdeklődve feléjük fordult.
– Eljöttünk – járult tiszteletetadón az apa az öregember elé. – Tégy akaratod szerint.
– Már vártalak benneteket – válaszolta a ház ura, fáradtan, kisebb szünetet tartva. – Mondták, hogy jönni fogtok. Mindent rendbe téttettem… Hát elhoztad a fiadat?
S szemügyre vette a sápadt, meleg-barnaszemű gyereket.
– Már találkoztam veled – szólt hozzá bátorítón. – De te nem emlékszel rá, régen volt, évekkel ezelőtt… Akkor szerettem volna, hogy ide jöjj. Ám hívó szavamat nem hallottad meg, nem követtél. Most itt vagy, házamban, otthonomban. Ó, sokan laknak itt! Naponta egyszer valamennyien elém járulnak. De nem zavarnak senkit, mintahogy te sem fogsz zavarni. Csend van itt, nagy, jóleső csend – te is megszokod, te is megszereted és sohasem vágyódsz el innen… Most menj, fiam, mert ezentúl te az én fiam is vagy. Az öregember majd elkísér s megmutatja lakásod.
S jóságos tekintetével megsimogatta.
A fiú azonban lehorgasztott fejjel, szótlanul hallgatott, majd egyszerre apjához fordult és zokogva átölelte.
Apja megvárta, míg megcsendesedik, azután verejtékes homlokát törölgetve, lassan beszélni kezdett hozzá. Arról, hogy az apai szeretet nem mindenható, az emberi sorsot magasabb hatalom kormányozza, rendelései előtt csak meghajolni lehet, szembeszegülni, lázadozni nem. Viselje sorsát hát türelemmel, ő nem hagyja el, sokszor, még nagyon sokszor meg fogja látogatni. Talán olyankor éppen, mikor legkevésbé gondolja.
A ház ura helyeslőleg bólintott.
– Úgy, úgy, fiam, okulj abból, amit hallottál, s most meni szépen, az öregember már vár, hogy megmutassa hajlékodat. Apád is biztosan szeretné látni. Utána elkísérheted őt… No, menj.
S jóságos kézmozdulattal elbocsátotta.
A kis, száraz ember sietve ajtót nyitott, s átvéve motyójukat, előre indult.
Zeg-zugosan kanyarodó folyosókon, vastag, neszfogó futószőnyegeken haladtak tovább. Egyik oldalukon hófehér fal, másikon: véget-nem-érő ajtósor. S mindenütt hűvös, átható csend. A szabályos egyformaság s a fehér szín makulátlansága már szemüket vakította.
Útjuk egy öblösebb folyosókiugrásban ért véget. A fürge járású öreg itt elővette kulcsait s kinyitotta az egyik ajtót.
Lélekzetnyi, fehér cella tárult eléjük. S benne a legszükségesebb bútorzat: ágy, szekrény, asztalka, néhány szék, fogas – a [117] kelleténél szorosabban, de majd ugyanúgy, mint odahaza. Színük és formájuk is éppolyan. De a levegő kevés, fulladásnyi, az ablak kicsi – a keménylevelű borostyán is elorzott belőle.
Az öreg lerakta holmijukat s magukra hagyta őket. Hadd beszélgessenek. Majd arrébb, a folyosón várni fog rájuk.
– Jobb is, hogy elment – jegyezte meg az apa. Azután leült az egyik székre és széjjelnézett.
– Ezentúl hát itt fogsz; lakni – mondta eltűnődve. – S többé sohasem jössz haza. – Nehéz lesz megszoknom…
– S nékem!… Ó, ha éreznéd…
– Tudom, fiam…
– Milyen rideg itt minden – folytatta később. – Hogy fogsz itt meglenni, te, aki annyira szeretted a napfényt és meleget…
– Szerettem! – válaszolt keményebben.
– Az ember nem változik meg, te sem… De ni, már alkonyodik. Pedig a nap még nem mehetett le. Ugyan, nézz ki fiam.
– Még nem ment le, a fenyősudarak sárgák.
– Persze, rosszfekvésű a szoba. S az ablak is… Kár volt borostyánt felfuttatni. Lassan mindent benő.
– Mindent.
Elhallgattak s maguk elé töprengtek.
– Indulnom kell – állt fel később az apa. – Láttam, hol lakol – a búcsú órája meg van szabva, gyerünk.
S az ajtóból, sajnálkozón, még egyszer visszanézett a besötétedő cellába.
A folyosón már várt reájuk az öregember, újra átvette kalauzolásukat s a sötétedő útvesztőn át, a kapuig kísérte őket. Ott megállt, mozdulatlanul, mint valami figyelmeztető árnyék.
Ők ketten, szorosan egymás mellett s búcsú-beszélgetésükbe elmerülten, lassan a megálló felé indultak. Ekkor már a föld szélén függött a nap, kihunyta előtt, tüzes küllőkkel koszorúzva meg fejét.
Még beszélgettek, de mind kihagyóbban, mind elakadóbb szóval, szorongva, nyugtalanul egyre többet tekintgetve az irányba, ahonnan a villamost várták. S egyszerre, mint valami sárga látomás, hirtelen feltűnt a kanyarulatban, s nekiiramodva, folyton erősödő zúgással, eléjük siklott.
Csupán annyi idejük maradt, hogy hosszan összeölelkeztek, s a kalauz máris csöngetett, hogy indulnak vissza.
Az apa tehát felszállt, a hátsó peronra, s úgy helyezkedett el, hogy láthassa a fiát, amint ott áll, vékonyka tavaszi kabátjában, kissé a sínpár fölé hajolva s könnyes tekintetét egy pillanatra sem véve le a villamosról. Sokáig állt ott, míg a növekedő távolsággal végkép el nem fogyott szeme elől. [118]