Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. október) 10. szám, 577–660 p.

Augusztus huszadika szomorú, emlékezetes napjává vált a jugoszláviai magyar kisebbségnek. E napon ment el közülünk Szenteleky Kornél. A sziváci temetőben elhangzottak az egyházi búcsúdal utolsó akkordjai, az elsüllyesztett koporsóra reáhullottak a kegyelet tompa göröngyei, egyetlen fiától vesz hangtalanul végbúcsút a megtépett anyai szív, s mi, a gyászkíséret végeláthatatlan tömegének kis, magyar csoportja, meggyötört fájdalommal és egészen tanácstalanul állunk egy felhantolt új sír körül.

Sajgó fájdalommal, mert az elvesztés ez órájában eszméltünk csak rá, hogy milyen végzetes csapás sújtott hirtelenében ránk, és tanácstalanul, mert kis csoportunkban felvillan a nagy kérdés: mi lesz ezután?

Szenteleky Kornél amennyire bátor, annyira áldásos kezdeményezésének lesz-e folytatása? Lesz-e utód, aki annyi felkészültséggel, az irodalom és művészet minden területén oly egyetemes tudással, oly szívós lelkesedéssel, erős tervszerűséggel, az ő páratlan munkabírásával, fáradhatatlan munkaszeretetével ápolja, fejleszti és irányítja alig rügyező, kisebbségi magyar irodalmunkat? Lesz-e még egy ilyen, minden vitán felülálló, elismert tekintélyünk, kinek irodalmi vezérlete alá annyi feltétlenséggel állott kisebbségi íróink öregje fiatalja, mondjuk: apraja nagyja?

Mert irodalom, művészet terén nincsen az az alkotmányos szabályozás, amelynél oly természetesen hangzik a beállott vég azonnali folytatásaként: meghalt a király, éljen a király!

Amennyire egyetemesen él minden írónk és olvasónk lelkében a meggyőződés, hogy jugoszláviai magyar kisebbségi irodalmunk királyi jogara Szentelekynél volt méltó kézben, annyira tétovázó, annyira szerteágazó az irodalmi utódlás kérdése. Itt azonban nem a személyi, mint inkább a kérdésnek szellemirányú vonatkozására gondolunk.

A személyben avagy személyekben való megállapodás íróink belső ügye. Bizonyára megnyugtatóan intéződik el maguk között.

De a helyes szellemiránynak megválasztása és követése – a köznek nagy ügye.

Szenteleky szubtilis, túl ideális lélek volt, s kisebbségi irodalmunk megalapozásánál mégis a meglevő valóság volt célkitűzéseinek kerete. Mélyen átérzi, hogy itteni magyar kultúréletünk nyugodt fejlődése csak úgy vehető teljesen biztosítottnak, ha az új haza kultúrmozgalmaival megtaláljuk az élő kapcsolatot. Nemes összhangba tudja hozni erős fajszeretetét az állameszme törvényes követelményeivel. A nyomtatott [597] szó minden bűvös erejével hirdeti és terjeszti ama törhetetlen meggyőződését, hogy ifjú államunk békéje, konszolidációja és fejlődése: legtermészetesebb előfeltétele itt élő magyarságunk gazdasági és kultúrai fejlődésének is, s ezzel karöltve: egyéni boldogulásának. A megértés, az egymás mellett haladás nagy gondolatáért küzd nemes tollával és lelkes tevékenységével.

De ez sohasem történik a férfiatlan felkínálkozás, a kicsinyes kegyhajhászás, hanem mindenkor az önérzetes kultúrparitás alapján. Tudja és hirdeti, hogy a különböző nemzetek különböző nyelven és mindegyik az ő sajátos szellemirányában ugyan, de kultúrmozgalmaikban valamennyi ugyanazon cél: az egész emberiséget átkaroló, nagy kultúrideálok megközelítése felé törekszik. Hangosan hirdeti, hogy minden más nyelvű, minden más nemzeti irányú kultúrtörekvésnek az elismerés kölcsönösségén alapuló, testvéries megbecsülése: egyenesen az egyetemes haladás követelménye. Tudja és hirdeti, hogy minden faj, minden nemzet legbüszkébb arra, amit sajátosságából az összemberi haladásnak nyújthat. Önérzettel mutat rá, hogy a magyar faj géniusza is az irodalom, szobrászat, a festészet, a zene, a művészet és kultúra minden más irányú megnyilvánulásában – az örök igaz, az örök szép minden változatában – maradandó, örök értéket nyújtott a világösszességnek.

És mert Szenteleky Kornél mindezt nemcsak tudta, de magyar kisebbségünk egén meteorként fellángolt életének vezérgondolataként nyíltan hirdette és követte is, ezért fordult feléje a túloldalról az egyenes férfiúnak mindenkor kijáró, igaz megbecsülés, a mi részünkről pedig a véghetetlen ragaszkodás, a kiolthatatlan szeretet. Ezért történt, hogy amikor magyarságunk elhatározta, hogy legérdemesebb fiának szeretete virágszimbólumát, az Ezüsttulipánt adja, e gondolata megszületésének pillanatában már megvolt a döntése is: az Ezüsttulipán csak Szenteleky Kornélt illetheti.

S bár sorsának tragédiája, hogy nagy eszméi gyümölcsbe érését meg nem érhette; de a sors kegye, hogy az általa elhintett magvak kalászba indulását mindenfelé láthatta. Az úttörés nagy munkája bevégeztetett.

»Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért« – idézzük a költő mondását –, »s ha fajunk sorsát a szellemharcok tiszta sugaránál olyan magasra tettük, mint lehet, akkor mondhatjuk, térvén őseink porához: ez férfimunka volt«.

Igen, Ő teljes, tökéletes férfimunkát végzett.