Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. január-február) 1-2. szám

Herceg János: Tíz esztendő

A jugoszláviai magyarság egyetlen irodalmi folyóirata, a Kalangya, tizedik évfolyamába lépett. Nem hisszük, hogy ez a jubileumi dátum az írókon kívül valakinek is feltűnjék, mert a jugoszláviai magyar irodalmat nem veszi körül lelkesedés. Nem új megállapítás ez: pontosan tíz esztendővel ezelőtt is ugyanolyan közönyös volt e vidék magyarsága íróival szemben, mint ma. Fekete Lajos, a Magyarországon már régen elismert költő verseskönyvéből tíz év előtt huszonnégy példány fogyott el. S ez a szám képezte irodalmunk mérlegének alapját. Ez volt a természetes szükséglet. Mindössze huszonnégy ember érdeklődött a költő munkája iránt erről a vidékről. S mégis, mintha a végzettel akartunk volna szembeszállni, abban az évben indult meg a Kalangya. Krajcáros lehetőségekkel, de silányabb ügyet is megszépítő lelkesedéssel! Tíz év telt el azóta s nekünk most ünnepelnünk kellene, mert valóban csoda, hogy a mostoha körülmények között még vagyunk, még írunk, hogy emberi sorsokat formázunk didergő kézzel, éneklünk a tájról, amely annyiszor megtagadott, szolgálni akarjuk népünket, amely ügyet sem vet ránk, irodalmat csinálunk reménykedve, még mindig reménykedve. Hát nem csoda ez? A Don Quijoték énekelnek!…
Mi nem ünnepelni akarunk, mert a vajdasági író sohasem tündökölt a siker fényében, a vajdasági író nem is elismerést vár né[93]pétől, – mert az idők folyamán oly szerény lett – csupán több figyelmet, több megbecsülést. Nyugodt lelkiismerettel senki sem mondhatja, hogy a vajdasági magyar irodalomnak nincsen létjogosultsága. Ha így volna, szégyen volna, mert minden nép vágyát, igényét, szellemi és lelki arculatát az irodalom fejezi ki és rajzolja meg. Erre törekedett megindulásai óta a Kalangya is. De még egy igen tiszteletreméltó szempont vezette a folyóirat szerkesztőségét: egy magasabb szellemi és művészi színvonalat akart tartani és olyan irodalmat kialakítani, amelyre megbecsüléssel tekinthetnek a határokon túl is.
Ez a szempont nem vált javára anyagilag sem a Kalangyának, sem a vajdasági irodalomnak. A közönség nem értette meg, mert hiányos volt a műveltsége, a Kalangya pedig nem akarta népszerűsíttetni magát céljai, szempontjai, szándékai feladása árán. Az anyaországból egymásután jöttek a biztatások, egy kisszámú elitközönség, írók és kritikusok elismeréssel vették munkánkat, a jugoszláviai magyar középosztály nagy tábora azonban süket közönnyel, szőrös szívvel és ostoba dölyffel csukta be előttünk az ajtót. Hivatkozhattunk „magyar testvéri kötelességre”, könyöröghettünk „áldozatért” a szeretet jelszavaival, semmi sem használt, a Kalangya itthon, a magyar középosztály körében idegen maradt és felesleges. Népünknek csupán egy számbelileg jelentéktelen töredéke maradt meg irodalompártolónak.
S most, hogy keserű szájjal újra kimondottuk ezt a sérelmünket, napirendre térünk máris felette, hogy tárgyilagosan számadást csinálhassunk munkánkról és felmutathassuk tíz esztendő eredményeit.
A Kalangya megindulása óta a közeledés ügyét kívánta szolgálni a magyar és a jugoszláv nemzet között, mert a politikusokat megelőzve, a két ország kézfogását tartotta az egyetlen helyes és egészséges alapnak, amelyen a magyar kisebbség jobb jövője felépülhet. Szerb írók műveit közölte lapjain, ismertette a jugoszláv irodalmat és 1936 december 19-én a Kalangya két munkatársa rendezte meg az első szerb irodalmi estet Budapesten, amelyet az egész középeurópai sajtó úgy üdvözölt, mint jelentős lépést a két ország megbékülése felé. A Kalangya adta ki két évvel ezelőtt Madách Tragédiájának szerb fordítását, ugyanakkor – sajnos eredménytelenül – pályázatot írt ki olyan regényre, amely a jugoszláv–magyar barátságot domborította volna ki.
A kisebbség-politika terén talán egyetlen magyar lap nem ért el olyan eredményeket, mint a Kalangya. Egész sereg adatokkal alátámasztott tanulmány látott napvilágot a Kalangyában, amely a jugoszláviai magyarság politikai, gazdasági és kulturális helyzetét tárgyalta. S ezek a tanulmányok sohasem lépték túl a kötelező lojalitás határait, tárgyilagosak voltak mindig és olyan kérdésekre világítottak rá, amelyek közéletünkben nem kerülhettek tisztázásra. Legutóbb a szlavóniai sziget-magyarság életét, múltját és jelenét ismertettük minden körülményre kiterjedő tanulmányokban s a Ka[94]langya volt az egyetlen magyar lap Jugoszláviában, amely népszerűsíteni akarta a Magyarországon megjelent irodalmi és tudományos munkákat.
Tíz éven keresztül úgy éreztük, hogy ezzel a munkával vállaltuk a kisebbségi sorsot, s művelése kötelességünk. Ami ezenkívül a Kalangyában megjelent, a szépirodalom külön világába tartozik, s létjogosultságát a kisebbségi témakörön túl a művészi igény igazolta. Költőink és prózaíróink nem távolodtak el ettől a vidéktől, hanem legfeljebb fölötte élnek néhány méterrel, abban a magasságban, ahol az élet nyers megnyilatkozásai új arcot kapnak.
Ma talán még korai lenne kialakult vajdasági irodalomról beszélni, mert hiányoznak hagyományaink, hiányzik a múlt, amely ezen a vidéken sohasem volt dicsőséggel teli. Erdélynek, sőt még a Felvidéknek is egységes, zárt néprajzi területei vannak. Nálunk alig találunk egy olyan falut, ahol a hagyományokon épült egyforma, kötött élet volna fellelhető. A jugoszláviai magyar falu bomlófélben áll népi és városi kultúra között. A paraszt mindenütt más és más, ezért irodalmunkban is általános sablonok szerint él. A regionalitás, mint irodalmi anyag, itt még nem lehetett valósággá, egyelőre csak misztikum. Sejteni lehet, érezni, de megfogni nem! A parasztábrázolásnak ez a formája jó alkalom a műkedvelőknek, bár nem egy tehetséges elbeszélőnk műveli a művészi mesélés igényével.
Vannak íróink, költőink, akiket inkább az egyetemes magyar irodalom nevelt, mint ez a táj, amelynek közvetlenül sohasem volt nevelő hatása. A Kalangya azonban Szenteleky Kornél óta állandóan felszínen tartja követelését, hogy az írók itteni elemekből építsék mondanivalójukat. A tíz esztendő irodalmi nevelés szempontjából sem múlt el eredmény nélkül. Csak az utóbbi időben szólnak bele az író fejlődésébe külső körülmények, éppen a magyarság részéről. Az írótól Jugoszláviában politikai hitvallást követelnek, s szemére hányják, ha fejlődése során nem mindig hódolt annak a világnézetnek, amely ma időszerű és szükséges.
Rövid áttekintésben ennyi volt a Kalangya szerepe a jugoszláviai magyarság életében tíz év alatt. S ha ma az erősebb pártoláson és figyelmen kívül még valamit kérhet a kisebbségi közösségtől, az csak ennyi lehet: hagyják meg az irodalom függetlenségét, hagyják meg szólásszabadságát, mert különben elpusztul még az a kevés érték is, amely egyelőre még él. S ezt kéri a magyar múlt, a magyar önérzet jogán. [95]