Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. január-február) 1-2. szám

Cankar, Ivan: Vrzdenec

Anyám vrzdeneci születésű volt.
Azt mondják, az valami falu valahol fönn a Horlujska dolinában. Így van-e pontosan, nem tudom, mivelhogy sohase láttam, s a térképek sehol sem jelzik. De hogy van a világon, mégpedig a közelben, az bizonyos. Egy órányira is jártam már tőle, meglehet: más felé vivő csavargásaimban talán érintettem is valamikor tudtom nélkül. Ám névlegesen nem ismertem; idegen maradt előttem és néma, mint annyi más falucska.
Igazában pedig úgy tűnik, mintha anyámmal jártam volna egyszer a hegyekben s lenéztünk volna rá. Azt hiszem, korareggel volt. A völgyben még fehér ködök hömpölyögtek, a ködök fölött valami halom meredt, a halmon templom lebegett, magas fal övezte, heves nap sütötte. Anyám arcán visszatükröződött ez az égi hajnalhasadás. A templom felé emelte kezét: az ott Vrzdenec! Hangja mély volt, puha és elgondolkodó, mintha gyermek szólt volna: ott a mennyország! Vagy mintha rab meredt volna a rácson át: ni a mező! De lehet, hogy valahol máshol van a falu, merőben másmilyen, sőt az egész egy álom volt talán.
Sose voltam Vrzdenecen, s aligha jutok el oda, tudom. Még akkor sem, ha csak egy sétányira volnék tőle. Csak akkor jut eszembe ez a falu, ha egészen levert, vagy nagyon rosszul vagyok.
Akkor úgy közeledik felém, mint beteg, iszonyodó lélek felé lépked a halál.
Egyszer egy gondolat fogott el, mélyről szakadt, a fájdalomból, hogy utolsó utamra való készülődésemkor elibém tűnik a szalmafödeles kalyiba, melyben az anyám született, piros szívekkel hímezett, bölcsőjével, s benne látom a csecsemőt hosszú, zöld pendelyében; gyönge és tétova tipegését figyelem, s hallom nyápic nevetését, járnitanuló, alig érthető szavait… és köröskörül mindenütt mezei virágok gyanánt a szíve fehér álmai nyílnak, egy szíve, melyen még nem ejtett sebet a tudat. Belém maródott ez a gondolat és semmi kétségem, hogy ez valóban megesik majd velem: mert az az emlék, mely a túlsó partról szól az emberhez, sohasem hazudik.
Halála előtti napon az anyám áthurcolkodott. [91]
Már alkonyodott és fáradt voltam nagyon. Anyám nyugodtan lélegzett. Azt hittem, alszik, s lábujjhegyen kiszöktem a szobából. A szomszédba mentem, hogy egy pohár bor mellett fölfrissüljek. Már jól besötétedett, mire visszatértem. Gyertyát gyújtottam, s valami ismeretlen iszonyat fogott el. Anyám ágyát üresen találtam. Csak álltam és remegtem, s a lábamból gyökerek szaladtak. Már azt sem tudom, hogyan és mikor ocsúdtam föl eszméletlenségemből, – gyertyával kezemben a szobán át a kapu felé indultam és mintha csak más valaki járna ott, merő idegen, én meg az asztalnak támaszkodva nézem és várom, hogy véget érjen az útja. Így vetődtem oda is, ahol valamikor a vén cseléd helye volt, a sarokba. A vackon anyám feküdt. Mikor megpillantottam, szívem összeszorította és kifacsarta olyan megfoghatatlan valami, amit nem lehet kifejezni: fájdalom és szeretet együttvéve és még annál is több! Anyám fiatal volt, orcái virágzóak, szemei fényesek és telisteli örömmel, fiatal száján mosolygás. A bárgyú gyermek csöndes és leplezett meghatottságával nézett, a gyermekével, aki remeg, maga sem tudja, miért.
– Anyám, hogy került ebbe az ágyba?
– Magamtól, fiam. Ne gondold, hogy olyan súlyos beteg vagyok. Ha Isten meghagyja élnem, együtt megyünk majd Vrzdenecre. Már mióta emlegetjük! Ahogy lábra álltam, legszívesebben nekivágtam volna az útnak tétovázás nélkül, de nem találtam a ruháimat. Hova raktátok őket?
E szavak, a tekintet és mosolya mélységesen megráztak és száműztek valahova a magányba és sötétségbe, hogy ott föloldódjék bennem az a kimondhatatlan valami. Mert éreztem, hogy a szobában egy harmadik személy setteng – sápadt és magas – hajlong és hangtalan lesekszik fölöttünk.
– Amaz az ágy nincs jól megvetve, süt, mintha parazsat szórtatok volna a lepedő alá. Itt jobb, csak egy kicsit messze van. Már körülbelül Vrzdenecen járhatnék, annyit gyalogoltam. Lépek egyet s hátrál a fal, mint mikor a gyermekek zavarócskáznak. Nem fogadnánk kocsit? máskén sohasem érünk Vrzdenecre. Nagy lesz a csodálkozás, ha látják, ki jön a kocsin, Mrovec ide is adná a kocsiját, ugye fiam?
– Mért ne adná.
– Csakugyan, mért is ne adná. Holnap hajnalban indulunk, vasárnap lesz és süt majd a nap. És tudom, oly szép lesz minden, mint a szentírásban. Nem sokára! Ma éjjel még nem, mert sötét van, de holnap talán… No menj, kérd el a kocsit Mrovectól. Mért sírsz?
Forró könnyek buggyantak szememből s perzselték arcomat. Anyám mély, nyugtalan és csodálatosan ijedt tekintettel nézett rám. Falnak fordította fejét, arca ismét beteg volt, elcsigázott a szenvedéstől és fájdalomtól aszott.
Az ember, akinek üröm az ebédje, vacsorája is az; aki két kézzel szórta szeretetét földi útján, de maga nem ismerte, hogy mi az, fénylő álmokat vált valóra, lelke rejtekén, de nélkülük hal meg [92] immár a gonosztól. Először villan pislán valahonnan holmi gyér mécses, valamihez fűző kedves kicsi emlék, vágyakozás, valami szép és lágy után, finom és üde után, ami sehol sem létezett, s ma sem létezik talán. A fény annál szebb és fényesebb, mennél több a keserűség és közelebb a megváltás. Míg a fény legott át nem lobban abba, ami utolsó és örök: így teljesedik be a szívnek szánt ígéret, s viszi el jutalmát az állhatatos remény.
Eszembe jut Vrzdenec, ha jég pántolja lelkem, ha arcomba csap a fagyos szorongás, mely a halált idézi… Közeleg az a perc, valóban, anyám, eljött a vasárnap!? Mrovec, fogj be gyorsan, Vrzdenecre megyünk az Édesanyámmal!…
* A nagy szlovén írónak egyik remekbeszabott írása.