Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. január-február) 1-2. szám

Radó Imre: Meseléd

A személyvonatról lekéstem és most itt ülök vagy ötven tehervagonhoz csatolt személyszállító kocsiban, melyet csak meglazult szögek tartanak össze. Minden részecskéje külön recseg és még a vonatzakatolás ritmusát is zavarja. Fel-fel húzom az ablakokat – hiába – lezuhannak. Az októberi éjszakából sertésvagonok súlyos szaga dől be. Már félórája utazom, ni, meg is állunk… Tolatunk, veszteglünk… A hidegre forduló éjbe kemény hangok zúgnak bele. Vasutas vezényszavak, melyekre hátrálunk, vagy előre indulunk.
Azt hiszem szél csapja ki a túlsó ajtót – de nem – valaki belépett. Csak a fejem fölött ég az olajmécses, az ajtónál megálló ember arcát nem látom, de válláról feje fölé nyúló fejszéje riasztóan fénylik… Biztatom magam: „erdő-munkás, szombat este van, falujába megy vasárnapi pihenőre… Bujdosó holdvilágú az éjszaka, éppen most bújik ki egy felhő mögül a hold és befehéríti a tájat. Lopva kinézek. Messze lehet látni, de sehol semmi erdő. Nem erdő-munkás ez az ember. Félek tőle. Jó a kabátom s mellettem finom bőrből készült táska. És ő? – már közeleg – rongyos-foltos és mintha kabátja melle táján véres lenne… Lassú tempóval teszi meg a nyolc-tíz lépést, végre a másik oldalon, velem egy sorban letelepszik. Fejszéjét a padsarokba állítja, iszákját az ölébe teszi, kopott báránybőr-süvegét még jobban a szemére húzza. Egyre alább bukik a feje. Alszik? vagy teteti álmát és lesi, mikor alszom én el?
Türelmetlenül várom, hogy állomásra érjünk és előkeríthetem a kalauzt. Talán nincs is kalauz, hisz eddig se jelentkezett. Ha nincs, szólni fogok valamelyik vasutasnak: Gyanús emberrel utazom. Véres a kabátja.
Keresem a bóbiskoló emberen a vérfoltot… Elmosolyodom. A vérfolt: kabátja felső zsebéből kicsücsülő piszkos piros kendő. Útitársam cájg ruhát visel. Balzsebe piros bélése díszkendőként fordul ki. Ilyen ruhát nem lopnak, ócska piacon se található, csak újkorában vásárolható és benne, vele együtt, szakadni, pusztulni kell fejszés, vagy más nehéz munkában.
Nézem a ruhán a foltokat. Lesírnak. A foltok előkelőbbek. Jobb tegnapról megmaradt posztódarabkák.
Állomásra érkeztünk. A nagy csörömpölés felveri álmából útitársamat. Süvegét felböki, láthatom az arcát. Csupacsont beesett arc, mintha örökre ínyéhez szívta volna két orcáját… Bal szeme ugra-bugrálása bal arcára gúnyos hangulatot dob. Jobb szeme mély[78]fekete, szigorúságba meredt. Ezzel néz rám, de csak néhány pillanatig, aztán közömbösen elfordítja tekintetét és iszákjából kenyeret, fél hagymát és sódarabot szed elő.
Az igazi száraz, fekete kenyér, a szűkölködés félhagymája, a nyomorúság piszkos, durva sója így propagandától érintetlenül tárul elém és egyre fájdalmasabb szenzációvá emelkedik bennem… Egy szép ízes almám van… „odaadom neki” tervezem, és már nyúlok is a táskám után.
A szegény ember megvacsorázott. Gyűrött cigaretta-papírost szed elő. Kisimogatja, bal mutató ujját befekteti és már bújik is a nadrágzsebéből elő a csipetnyi dohány. Szembe verhette az úton az eső, mert a fekete dohányt nem kell sodorni, sárként engedelmeskedik. Útitársam csóválja a fejét… Csak ebben a percben kel bennem igazi részvét.
– Az enyém szárazabb. Gyújtson rá! – nyújtom feléje tárcámat.
Nem nyúl a tárcába. Fekete szemével rámlesve szól:
– Ha ad az úr egyet…
Tüzet is adok neki. Elveszi tőlem az égő gyufát Tán nem tudja elfogadni udvariasságom, vagy az igazi dohányos módján függetlenül akarja élvezni a rágyújtás örömét…
Cigarettázik… Nincs kedve, vagy nem merészel szóba állni velem, de nekem, úgy érzem, beszélni valóm van vele.
Átülök hozzá.
– Honnan – hová?
– Falumban jártam, most megyek vissza a városba. Az úr is odautazik?… Majd hazasegítem a pakkját.
– Könnyű, magam is elbírom.
– Az úr szíves volt hozzám. Tudom én, hogy egy-két dinárt is adna. Nagyon kiköltekeztem, rámférne.
– Ugyan?… Kiköltekezett?… – kérdezem mosolyogva. Derűs hangomra érdesen válaszol:
– A koldus-szegénynek is vannak szívbeli kötelességei. Apám, anyám sírján a nyáron kiszáradt a fa. Most van a faültetés ideje és az éccaka is holdvilágos… Reggel a piacon vettem egy agáca csemetét. Délután vonatra ültem… kivágtam a száradtat és elültettem az élőt… Huszonhét dináromba került. Nehezen kuporgattam össze. Semmim se maradt. Máma nincs hol lehajtani a fejem és abból még baj is lehetne. Ezért kínálkoztam, hogy besegítem az úr pakkját, tudom, hogy nem sajnál tőlem egypár dinárt.
– Adok!…
Pénztárcámban meglazul egy százdináros és már el is indul. De a szegény embernek előbb fizetnie kell érte szóban, magyarázattal… Szeretném megérteni őt. Vonatunk most is vesztegel – városunkig még hosszú az út. Csak recsegjen kocsink, fújjon be a szél, nem baj!… egy szegény emberrel… ötszázmillió szegényemberrel szorongok itt.
Útitársam iszákjába nyúl. Egy darabka sülttök kerül elő. [79]
– Szeretem a sült tököt… Ha nem sértem meg az urat – megkínálom.
Elfogadtam. Vendégbarátsága után rágyújtunk…
– Barátom! (érzem, ez a szó itt rossz, lefelé beszélés). Kérem, mondja meg a nevét.
– Kis János a nevem.
– János… ha restellem is, bevallom, nem értem magát. Nem értem, miért kell szülei sírján éjszaka elültetnie a fát?
– Nem érti az úr?… Kitaszított ember vagyok… Felenged most a szívem, hogy így beszél velem az úr… Nem emlékszem, hogy édesapámék halála óta, valaki jó szót szólt volna hozzám.
– Sose hallgatta meg senki?
– Engem mindig csak kihallgattak. A csendőrök, a rendőrök, a bíróság…
– El is ítélték?
– Két esztendőre. Azt a két esztendőt cipelteti velem a világ. A börtön az oka annak, hogy csak éccaka ültethettem el azt az árva agácát. Nem mehetek én nappal szégyen nélkül a falumba. Nincs munkakönyvem, nincs senki akihez elszegődhetnék, rendes foglalkozás nélkül vergődők. Ha éccakára az uccán maradok és a rendőr elcsíp, visznek a falumba, onnan meg kitaszítanak.
– Mi a neve a falujának?
– Meseléd.
– Szép a faluja neve.
– Csudaszép… – és felsóhajt Kis János.
Csend borul ránk… Állomáson vagyunk. Egy vonat robog el mellettünk. Vonatunk újra elindul, csak mi veszteglünk beszélgetésünk egyik árva állomásán.
– Azt kérdezi az úr, hogy mért lenne abból baj, ha nincs egyetlen dinárom se? – szólal meg János.
– Istenem!… egy dinár…
– Sok pénz az, ha nincsen… A város szélén lakik a kvártélyos asszony. Egy dinárért tető alá juthatok nála, leheverhetek a szalmára. Húszan-harmincan alszunk nála a szobában, a konyhában – kinek hol jut hely. A csuda kövér asszonynak épp csak ráma az ajtó. Nyújtja a tenyerét és nincs bemenet, ha nincs dinár. Uccán marad az ember. Egész éccaka bujkál, de a rendőr sokszor elcsípi, bekíséri. Reggel a raporton rákiabálnak: „Megint itt vagy? Csak megmondom a nevem, már tudják, ki vagyok. Ki se nyitják a nagy könyvet, melybe régen beírták, hogy gyújtogató vagyok, csavargásért ennyi, meg ennyi napot ültem. Mindig csak zsuppolnak, zsuppolnak Meselédre, csúf fogadtatásra.
– Miből él, János?
– Dolgozok, cepekedek, ha van mit. Most van két tartós helyem. Egyiken ivóvizet hordok, a másikon fát aprítok. Többi időmben ácsorgok a vasútnál, lesem a pakkot… Akad is egy-kettő minden nap. Eltengődnék így… de néha rámjön… nyáron megkí[80]vánok egy dinnyét, télen egy csáját és kettő is lesz belőle, így elpusztítom az utolsó dinárosom is…
Hideg van. Én vastag, meleg kabátomban megbújva ülök, de ez a szegény ember fázik. Előszedem táskámból a termoszt és töltögetem neki a forró, rumos teát.
– Mesélje el az életét, János!
Kis János bűvkörébe vont. Szomjazva várom a mesét. A teától átmelegedett ember fekete szeme ég. Rezgő szemével is felém néz. Mint aki testi hibáját takargatja, eddig csak félarccal fordult felém, de most önfeledten rám esik egész tekintete. Sovány arca pírba borul. Készülődik beszámolni életéről. Előre ízleli a szavakat, melyek meséjének inkább hangjegyeit adják, mint értelmét. Így van ez minden embernél. Gazdag vagy koldus, háborút nyert vezér, szerencsés krajzleros, király szeretője, világhírű író, rablóvezér, bankvezér, miniszter, virágárus lány, segédkönyvelő, mozi jegyszedő, nagy színész, allevéltáros, mind a kétmilliárd ember, köztük vakok, némák, őrültek is, mind mind lesik az órát, hogy önéletrajzokban, élőszóval, jelbeszédekkel elmondhassák életüket, mert minden embernek van egy csodálatos története: a maga élete.
Kis János rákezdi.
*
– Édesapám kötelesmester volt Szegeden. 79-ben volt a nagy árvíz. Akkor két esztendős voltam. Mindenünket elhordta az árvíz… Menekültünk és Meselédre kerültünk. Ázott verebek voltunk, sajnálták is apámékat az ottani népek, segítettek rajtunk. Szép szál ember volt az édesapám. Jó táncos volt és szebben énekelt, mint a kántor. Szerette az italt is és ha egy kicsit magába szedett, rigmusokat mondott. Kedvére volt mindenkinek. Később sokszor mondta: „eleinte úgy bántak velem, mint a kedves vendéggel…” Lassan, lassan visszájára fordult minden, mert édesapám neki gyürkőzött a munkának és gyarapodni kezdett. Pendelyes gyerek voltam még, de már felváltottam édes anyámat, én forgattam a kereket, édesapám hátrálva fonta a kötelet. Szerzett egy kis házat, hozzá belsőséget. Szúrta is a falu szemét. Azt beszélték, hogy ez a jött-ment nem fér a bőrébe, ennek meg annak a földjére alkuszik, ki akarja őket túrni az ősiből… Neki mentek édes apám életének. A kocsmában árván hagyták az asztalnál. Lakodalomra, keresztelőre nem hívták, a rigmusai se kellettek. Bánatában leírta magának. Utolsó rongyukig őriztem a szép nagy betűs cédulákat…
– A szégyenből nekem is kijutott. A gyerekek, ahogy otthon tanulták, jött-ment ivadéknak, ringlspil-szeműnek csúfoltak. Megvertek, árokba lökdöstek. Isten bocsássa meg nekik, nem szívelték, aki nem volt falubeli. Még azt is számon tartották, akinek a dédapja nem Meseléden jött a világra. Édesapám mégis szerette a falut, még a népet is dícsérte. „Mind testvérek, rokonok. Szépen élnek maguk közt. Máshol a testvérek is ölik egymást. Meg ide is szoktam fiam…” – mondogatta nekem. – Itt akarok élni, meg[81]halni. Szeretem a falut, a Lapost, a Székest, a Kali szőlőket… szívem, lelkem, szemem más határt nem kíván. Jól látom én innen a messze hegyeket is…”
– Szegeden szolgáltam a katona esztendőket. Hívtam vissza édesapámékat az új szép városba. Hiába kértem, hogy hurcolkodjunk vissza. Nem való ilyen vén embernek, mint én, beszélni róla, de ami igazság, el kell mondani. Katona koromban szemet vetettem egy szegedi lányra, de ő nem kívánkozott Meselédre.
Elhallgat. Látom mélyen elérzékenyül… Van a táskámban konyak. Gyorsan előteremteni.
– Jóféle pálinka…
Tisztelettel visszakínálja az üveget. Néhány cseppnyit szívok, ő bőven kortyol. A konyak jól hat… Erősebben ütik fel fejüket az érzelmes részletek, de a tényerejű élet is egyre zuhogóbban hull a mélybe.
– Letelt a katona-gyöngyélet. A lány mással jegyezte el magát. Örültem, hogy haza kerültem. Én is szerettem a falumat, ha nem is láttam a hegyeket. Édes apám szívvel látó ember volt és amit a szív lát, nem is igaz. Cugszfürerségig vittem fel, értettem a térképhez is. Tudtam, hogy Meselédtől olyan messze vannak a hegyek, hogy emberi szem odáig nem láthat. Édes apám haragudott is ellenkezésemért… Megvakult… akkor is látta a hegyek karéját. Haldokolva is látta… Egy hónapra rá édes anyámat is eltemettem…
Kínálás nélkül nyúl a padsarokba telt üveg után, de a konyak most nem segít, könnyek hullanak szeméből.
– Gyújtsunk rá, János! – és e pillanatban szégyenkezve gondolok vissza édes anyám halálára. Sokáig sírtam és amikor felszáradtak könnyeim, fekete-komoran – rágyújtottam… Aki élve marad – rágyújt. Kis János is. Éppen csak megakad. A cigaretta ízlik… Percnyi csend, aztán fejestül ugrik vissza az életébe.
– Magamra maradtam. Folytattam apám mesterségét. Vagyonkáján kívül sorsot is örököltem. Engem is kinéztek mindenhonnan. Magamban kerestem a nyugvást, de egyedül nem találja meg az ember. Asszony után néztem. Fejembe vettem, hogy meselédi lánnyal házasodom össze. Találtam is feleségnek valót. Mindent megtettem, csak hozzám jöjjön. Ráírattam a házam, a kertem, szőlőcskémet is, azt már én szereztem. A lány szülei így kívánták. Tetszett a lány, meg reméltem is, ha idevalósi a feleségem, hozzám enyhül a falu. Gyerekünk is lesz és az már itt született, Meseléden… De mondja meg az úr, hol található meg a boldogság, a nyugság, ha a feleség is ráordít az urára: „jöttment csavargó!…” Pedig már a gyerek is megvolt…
– Jó hogy jött a háború. Cugszfürer voltam, mingyárt előre vittek. Három medáliával a blúzomon mentem haza… Csúnya idők jöttek. Senki se tudta magáról kicsoda, micsoda, hova tartozik. Tegnap így ordítottak, ma úgy, holnap másképp. Mindenki, én is ide-oda ráncigálódtam és ha baj lett belőle – én csináltam a ren[82]detlenséget, én forgattam fel a falut, pedig csak annyira voltam ludas, mint a többi meselédi. Mégis „csak az a jöttment oka mindennek, nincs szívén a falu sorsa.” Pedig ahogy a fa begyökerezik a földbe, olyan meselédi voltam… Úgy vett körül a gyűlölet, mint az árvíz. Víz alá is nyomtak.
– Szomszédom háza kigyulladt. Magamét is védve roskadásig hurcoltam a vizet… Úgy, lucskosan vittek a faluházára. Heten tanúskodtak, hogy én gyújtottam fel szomszédom házát. Azt is tudták, hogy azért tettem, mert a szomszéd nem akarta nekem eladni a házát. Ebből annyi volt az igazság, hogy eladó volt a ház, és én is alkudoztam rá… Két esztendőt kaptam…
– A nyáron múlt tizenhét esztendejé, hogy kiszabadultam.
Nyújtom neki az üveget.
– Ami most jön azon nem segít – és elhárítja a konyakot. – Az asszony a kapuban nyújtófával jött nekem. Kirángattam a kezéből és szaladtam, hogy agyonüssem a fiam… Az én Janim… jaj Istenem, mit tettek vele?… – megkövetem – a fenekét mutogatva sivította felém „… gyújtogató!” Mégse vágtam rá… Majd visszatérítem magamhoz a kölyköt. Majd rendet csinálok én!… Mentem a bíróhoz, az ügyvédhez, a paphoz… Tőlük tanultam meg mindent visszafelé is, előre is. Senki, semmi vagyok. Se fiam, se házam, se szőlőm… Csak a paptól kaptam enyhítőt: Isten irgalmát nem veheti el tőlem senki… Eddig van… Érti most már az úr, micsoda szomorúság, ha büntetlenül elcsíp a rendőr és Meselédre zsuppolnak engem?… Ha egyszer jó szót kapnák ott… ha azt mondanák: no… maradj itt… bújj csak meg csendesen… senki se bánt téged… Édes jó Istenkém…
Sír…
Erős vagyok, nem sírok vele.
– No… János… Ne sírjon… Maga jó… A meselédiek rosszak…
Felszegi a fejét. Könnyei szigorú szavakban száradnak fel.
– Jó uram, köszönöm a szeretetét, a szívességét, de a meselédieket nem engedem… Nincs a kerek világon olyan falu, mint Meseléd… Ők elvégezték velem a dolgukat, talán bánják is már, de még makacskodnak… Ha ver is, szeretem a falum… Nemcsak a rosszra kell emlékezni, a jót se szabad elfeledni… Ha ismerné azt a falut!… Sehol se olyan kövér a fű, mint Meseléd rétjein. Seholse nyílnak olyan szép, jószagú virágok… Áldott föld az… Csak bedugom az ujjam a földbe és már bújik ki a búza. Az emberek is jók… Arról nem tehetnek, hogy akad köztük pelyva. A pelyva üres, minden szélre felszáll és felülkerekedik. Jön majd nagy szél is és örökre elfújja a pelyvát és megmarad a jó nép. Látná az úr azt a népet…
Felkel, az ablakhoz lép, bütykös ujjával a messzeségbe mutat. Megrendülten beszél…
– Arra van Meseléd!… Menjen el egyszer oda… Az egész világon nincsenek olyan tiszta fehérre meszelt házak, olyan agáca [83] sorok… Meseléden fejik a legédesebb tejet… Menjen el vasárnap Meselédre… Már az első harangszóra elindul a nép a templomba. Elől az özvegyek, utánuk az öregek, aztán a fiatalok, mind a hitespárjával… Menjen közéjük, hallja majd, milyen szép a szavuk, milyen ízes szívesen kínált kenyerük…
Vonatunk mellett már villanylámpák suhannak el, meg is érkeztünk, de a megszállott ember csak prédikál… Én is nagyon megrendült vagyok, könnyekig leigázódtam, mégis igyekszem csendesíteni Jánost.
– Fogja a fejszéjét János! Szálljunk le.
A fejsze magához téríti. Egykedvűen ballag velem a kijárat felé. Visszatért valóságába… Táskám után nyúl, de olyan gyönge, hogy fejszéje is súlyos teher neki.
Kilépünk az állomás előtti térre és tárcámért nyúlok… De nem!… Jánossal akarok maradni. Elkísérem.
Együgyűen megy útján, egyetlen megmaradt célja felé. Nem tudom, hallja-e, érti-e a szavam… „Majd teszünk valamit János…” Semmi válasz. „Úgy lesz, ahogy kívánta, jövő vasárnap elmegyek Meselédre…” Kínozom magam, szeretném tudni, örül-e hogy testvérien vele érzek?… De vele érzek-e?… János… és én… nem cserélődtünk ki?… Ó! lelkembe fejszézett János… Ó!… Meseléd… én falum… Magamnak beszélek… Őrült vagyok… Megyek rezgő szemű fejszés Kis Jánossal. Fogom a kezét és nem tudom, melyik az én kezem… és a fejsze az ő vállán?… az én vállamon?… Éjszaka beszöktem a temetőbe… szüleim sírján agácát ültettem… Ó! Ó… Meseléd…
Már meg van a kezem. Kis János elengedte… Egy rossz kerítésű házra mutat:
– Itt a kvártélyom… és ha nem feledkezett meg rólam az úr…
Észbe kapok. Markába szorítok egy bankjegyet.
– Ha ilyen jó az úr… toldja meg egy dinárossal… Az asszony nem tudja felváltani a bankót…
Apró pénzem nekiadom. János leveszi süvegét és szól: „Hálásan köszönök mindent az úrnak.”
János már eltűnt… Sötét külváros sarában botorkálok. Messziről világít ide a városháza tornya. Igyekeznék, de nem tudok rendes, nyugodt otthonomba térni… Nehéz a szívem…
Hajnalodik. Már nyílik is egy külvárosi kocsma ajtaja. Betérek. Nem érzem a bűzt, nem látom a piszkot. A fityóka pálinkát egy hajtásra lenyelem. Könnybe lábad a szemem és suttogom: Meselédre vágyom… az én falumba… [84]