Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. január-február) 1-2. szám

Herceg János: Két dal között

Mielőtt megfogta volna a kocsma redves kilincsét, megállt és szétnézett mégegyszer az éjszakába, nem követi-e valaki. Senkit se látott. Csendes volt az éjszaka, sehol egy lélek, a városháza bezárt kapuja mögött szétvetett lábakkal, tátott szájjal aludtak a részeg konstáblerek, a despota gróf palotáján panaszosan nyikorgott a szélkakas és amott messze, a kanálison túl, vékony lángoszlop csapott a magasba. Jámbor halászok ülnek a tűz körül, vagy bujdosók? Nem törte az eszét sokáig? Mélyet szívott a friss tavaszi levegőből, amelyben már nem érzett a füst és pernye keserű íze, aztán rántott egyet a vállán, morgott valamit és csizmás lábával berúgta az ajtót.
Odabent nagy lárma fogadta. A söntés előtt síposok ültek meg citerások, valami nyúlós dalt kornyikáltak pirosra dagadt képpel s a plundrás kocsmáros ravaszul vigyorogva kérdezte meg, mit parancsol.
– Söpörd ki ezt a szemét népséget – akarta mondani és a véresszemű, danázó kupecekre nézett, de oldalához kapott, ahonnan már hiányzott karcsú kardja, amelyet nemrég vásárolt a budai ötvösnél s akkor ráeszmélt a valóságra, a vereségre, egész szomorú életére és csendesen csak ennyit szólt:
– Egy kancsó fehéret, meg egy szőke jányt, ha lehet.
Pillanatig még állt a szoba közepén, kidüllesztett mellel a kecskelábú asztalok között, a gyér fényű lámpa alatt, feszes nadrágban, sújtassál kiteremtettézve, egy kicsit még állt büszkén és dacosan összeszorított ajakkal, de aztán, hogy a loncsos némber belekarolt, elnevette magát és lehuppant egy székre.
– Honnan jössz és merre tartasz? – kérdezte a lány és hízelegve nézett a szemébe, incselkedve nyúlt erős kezéhez.
– Késmárki deák vagyok – felelte kurtán, kedvetlenül, elhúzta kezét, tekintetét lesütötte és töltött a borból.
Tetszett neki a lány. Hej, máskor felkapta volna, ölébe vette volna, csókolta, tépte volna, mert vad volt és mohó. De most? Ádvent előtt volt lány közelében s ez a kócos, csapzott kékszemű szőkeség mégsem kell neki. A bor sem kell, a lány sem kell, semmi sem kell. Fáradt volt és reménytelenül szomorú. Egyszer a tabáni pópára gondolt, aki ugyan megtűrte egy éjszakára, de aki reggel mégis azzal költötte, hogy vigye az irháját, mert árulót nem tart a házában; másszor a félszemű lengyel vezér száza[73]dosa jutott eszébe, aki ott esett el a segesvári síkon. Még látta maga előtt, amint a múzeum lépcsőjén áll és egyik kezét a szívén, másikat magasra tartva kiáltja: … rabok leszünk vagy szabadok! – S hol van most szabadság, egyenlőség? Csak bujdosók vannak meg árulók, a pesti szalonokat pedig felveri az orosz herceg vidám kacagása. Ez maradt a harcból, a fogadkozásból.
Fejét karjára hajtotta és egész testében megremegett.
– Elálmosodtál, deák, vagy siratsz valakit? – kérdezte a lány és bozontos üstökébe fúrta ujjait. – Nálam meghálhatsz, csak vess oda egy húszast Józefnek, a kocsmárosnak, mert addig nem adja ide a kulcsot.
Nem felelt a lánynak, de öklével akkorát csapott az asztalra, hogy a síposok torkában megakadt a hang, a mulatózok késük után nyúltak, a kocsmáros pedig ijedten szaladt hozzá és szolgálatkészen totyogott előtte.
– Mit tudnak még a hangászaid? – szegte fel a fejét. – Valami emberséges nótát mégis lehetne talán, ha már ilyen nagy a keserűség, ízetlen a bor, hideg a lány. S hogy elhallgatott a muzsika, megcsendesedtek a kupecek, halkan énekelni kezdett:
– Gyönge violának, letörött a szára…
De a hangászok csak nézték bamba pofával, ölükbe ejtett pikulával és a citerásoknak levegőben járt a keze. Még magafeledten énekelt egy darabig, észre sem vette, hogy nincs, aki kísérje, aztán kiköpött a töredezett padlóra, felállt, zsebredugta kezét és szembefordulva a síposokkal, gúnyosan így szólt:
– Nem tudjátok, vagy elfelejtettétek már? Pedig pénzért mindent kellene muzsikálnotok. Hiszen csak pénz kell nektek, igaz-e? Bujdosó vagyok, hazátlan, bitang vagyok, – ordította és tépte magán a ruhát – de pénzem azért még van egy kevés…
Azzal kirántotta kezét a zsebéből és egy marék pénzt vetett a síposok elé. De a következő pillanatban kihúzott, délceg alakja összegörnyedt, feje lekókadt, mint a részegnek, pedig alig ivott még, mert az utcáról ismerős dal szűrődött a kocsmába.
– Sirok Dunav, ravan Szrém – hangzott a nóta, mintha egész kórus dalolta volna, s ő a szívéhez kapott. A hangászokba visszatért a bátorság, a kupecek pedig kegyetlenül röhögtek. S akkor kinyílt az ajtó. Egy alacsony legény lépett be rajta, piros sipka volt a fején, bocskor a lábán, derekán színes öv. Öt-hat fiatalabb követte. A sipkás legény nem ült le mindjárt a többiekkel, megállt az ajtó közelében és hosszan nézte a jurátust, mert ismerős volt neki. Aztán hirtelen felkiáltott:
– Jásó! Bóg da ti dusu proszti.
A lány ott állt mellette, gyengéden húzta vissza és mérgesen méregette a bocskoros legényt, aki még elrontja az estéjét pedig most már nagyon ragaszkodott ehhez a bolond, szomorú diákhoz.
– Hagyj – mondta a lánynak – beszédem van ezzel.
De amikor leültek, nem ő beszélt, hanem a bocskoros. Fojtott hangon, szenvedélyesen beszélt s a lány nem tudta kivenni, gyű[74]lölet van-e szúrós szemében, vagy megvetés. Sajnálta már ezt a szegény szenvedő diákot, úgy érezte volna jól magát, ha mellére hajthatja fejét. De most nem lehetett.
– Nem szántad a népedet? – mondta amaz és ezt megértette a lány, mert valamit megtanult szerbül. – Fegyvert fogtál ellene Kossuth oldalán, aki a pozsonyi diétán megtagadta jogaink elismerését. Nem bántott a lelkiismeret, amikor flintádat ráemelted szerb testvéreidre? Te, Ignyátovics Jásó, a szerb fiú?
– A forradalomért harcoltam, – felelte csendesen és még jobban lehajtotta fejét – a szabadságért, egyenlőségért.
A másik felnevetett.
– A forradalom megbukott s te áruló lettél. Érdemes volt, Jásó? Nem láttad előre? A császár nekünk ígérte a Vajdaságot! Nem biztosabb a haza, nem csábítóbb a mi földünk, mint a fölforgatók serege?… A mi hazánk – tette még hozzá emelt hangon, csillogó szemekkel – a mi hazánk, ez a szép, gazdag síkság egészen Temesvárig…
– Ti is csalódtatok – mondta végre, húsos ajkán fájdalmas mosollyal, aztán töltött a vastag pohárba és lehörpintette a bort. Kis időre mindketten elhallgattak. A szomszéd asztalon egy pincérlány táncolt eszeveszetten s a vásárosok és lócsiszárok hülyén hörögve gyönyörködtek benne. Az egyik a lány pirosvirágos papucsából itta a bort cuppogva, elferdült pofával.
Ők hallgattak és mindketten arra gondoltak, hogy a Duna másik oldalán, a vár alatt, zöld tölgyerdő közepén, soktornyú palotájában most elégedetten alszik egy fehérszakállas öregúr. Ő nem csalódott. Alig egy év előtt látták faragott székében méltósággal ülni hatalmas aranykereszttel a nyakában, mellén csillogó rendjelekkel, hallották öreges, de parancsoló hangját, amikor csak ennyit mondott: Bécs erősebb! S akkor lelkes ordítozások után elébejárultak a gyáva papok és számító kereskedők, az alázatos hivatalnokok és a földjüket féltő földesurak, hogy sorra megcsókolják gyémántgyűrűs puffadt kezét. És nem sokkal azután eldördültek Hrabovszky ágyúi, kigyulladtak a házak, jajgatva menekült a nép, az alföldi síkság fekete földje pedig piros lett két nemzet fiainak vérétől.
A diák nyögve nyúlt a poharához, ivott és feljajdult.
– A vér, a vallás, a nyelv, – ezzel születik az ember. De a szellem, testvérem, a szellem meghódíthatja. Gondolj csak Vitkovicsra.
A másik felhúzta szemöldökét, fejét kissé előretolta, szemét lehunyta, arca eltorzult, hangja recsegett.
– Soha, soha sem lehetsz más, mint aminek születtél. Csak áruló lehetsz. S te az vagy. Gyűlölnek itt és megvetnek ott. Vannak idők, amikor megtűrik az ilyet a középen, amikor még hasznos is lehet. De a mostaniak nem olyan idők. Elvakultál, megtagadtad fajtádat, szembefordultál vele, áruló vagy.
Többet nem mondott. Felállt, meghúzta derekán csikós, [75] színes övét, amelyből egy francia pisztoly csöve csillant elő és anélkül, hogy még egyszer ránézett volna a diákra, visszament társaihoz.
– Gyere, – szólt hozzá a lány kedvesen, hízelegve – gyere, meglátod jobb lesz egyedül velem. Gyere, én megvigasztallak.
Támolyogva megindult az ajtó felé. A lány mögötte ment, egyik kezében gyertyával, másikban egy kancsó borral. A kocsmáros aggodalmas képpel súgta a fülébe:
– Reggelre elmenjen innen, nem akarok bajt magamnak.
Az udvaron a lány elébe került, végigvezette az ereszes folyosó alatt, aztán beesett az alacsony ajtón, csizmásan végigvágódott a megvetett ágyon és valami rettenetes hang tört elő a torkából. Rázkódott egész testében s a lány nem tudta sír-e, vagy kacag-e. Tehetetlenül állt előtte, a gyertyát még mindig nem tette le a kezéből, egészen megzavarodott; csitítsa-e, vagy vele nevessen? A kocsmából áthallatszott a vidám nótaszó és akkor csendesen megszólalt a lány:
– Te, hallod-e, elénekelem én neked azt a nótát, amit nem tudtak a síposok, de aztán jó legyél ám. – És sipító fejhangon dalolni kezdett.
– Hagyd abba – szólt a lányra – nem kell már az sem. – De az, mintha nem hallotta volna a szavait, csak tovább folytatta és akkor a diák felugrott, elkapta a kezét és akkorát lódított rajta, hogy jajgatva terült el a piszkos padlón.
– Látod, most megütöttelek – hajolt le szánakozva, kicsit megcsendesedve – de hát ütnek engem is. Kelj fel, hiszen jó veled lenni… – S tentézte, babusgatta, haját simogatta, de amikor feltápászkodott a lány, ő úgy esett az asztal melletti székre, mint egy élettelen zsák. Fáradtan nyúlt a kancsó után, nagyot húzott belőle, ejha – mondta – ejha, ez jó, még ez is jó…
– Ezt nem szabad énekelnem – dünnyögte – azt meg nem illik most. Láttad, hogy megijedtek azok a plundrások, hogy bámult a csőcselék, aáá! mint a barom. Hiába mondom én, hogy ebben a két dalban van az én tragédiám… érted ezt, te lány? A szellem meghódított, mondom, de ők ráfelelnek mindjárt: mi a vér, a vallás, a nyelv? Azt mondják váltig: áruló vagy! Nekem mondják, érted ezt, te lány?…
S az, mintha eltört volna szép cédrus dereka, összekuporodva, ijedten nézte. Tán jobb lett volna, ha nem hívja magához, mert ez bolond, mint minden bujdosó. Tele van a város most ilyenekkel. Józef látni se szereti őket és úgylátszik igaza van. Hanem az csak beszélt az ő nagy bánatáról és sajnálni kellett mégis egy kicsit.
– Hiába nézel, galambom, nem lehetek én neked idegen. – Hangja most egészen mélyen szólt, bársonyosan, mint egy könnyes simogatás. – Egyforma a sorunk. Áruló, vagy rima, egy[76]remegy. Hát így, jó összekerültünk… Rengő kacagással nevetett.
A lány nekibátorodott ettől a beszédtől, lassan vetkőződni kezdett, leoldotta piros szoknyáját, széjjelkapcsolta feszes pruszlikját, megriszálta formás tomporát, aranysárga haját lebontotta és tekintetével hívogatta a legényt. S az egyszerre elhallgatott, mert megértette, hogy kár beszélnie. Lehunyta szemét és mintha újra ott volna a csatatéren, felelevenedett benne minden. Kürtök harsantak, lovasok vágtattak, gyalogok rohantak és a nap fénylett és megcsillant a kardok élén. Hajrá, vágd, nem apád! Tűz és vér és füst terjengett körülötte, hogy nyögött és dobbantott a lábával. De aztán felnyitotta szemét, mert a lány szólította:
– Gyere, diák, jobb itt az ágyban.
S ahogy felnézett, egy pillanat alatt átlátta egész életét, amelynek még az elején volt, de már nem maradt semmije belőle, csak fizetett vacak útszéli kocsmákban, cifra lotyók pállott melege, s ez most már mindig így lesz ezután. Minden bánatát, keservét, egész nyomorult életét beleölheti ebbe a lányos, zenés, boros mámorba, plundrás pikulások, perlekedő vásárosok között.
Aztán, mint a fuldokló, aki még nem adta át magát a halálnak, a semminek, és mégegyszer körülhordja tekintetét a lassan tűnő viliágban, mégegyszer szétnéz valami után, amiben megkapaszkodhatna, úgy csapott bele a vágy és a reménység a régi élet és a dicsőség után. – Mi lenne, ha mindezt megírnám? – gondolta reménykedve s egészen áttüzesedett az arca, felélénkült és agyában oszlani kezdett a bor sűrű gőze. Legszívesebben mindjárt pennát és papírost kért volna, de ekkor a lány hosszú ingében odament az asztalhoz és, hogy véget vessen minden kínnak, szenvedésnek, önmarcangolásnak, hogy elűzze a lélek magányát, s szerelemmel uralja a testet, elfújta a gyertyát és magához húzta.
Ruhásan esett az ágyba és egyszerre mindent elfelejtett. A lány haja finoman borzolta arcát, vágyódva nyúlt feléje s ő átadta magát az éjszaka és a szerelem gyönyöreinek. A kocsmában elhallgatott a zeneszó, mert hajnalodott már s az ablak alatt, az utcán rettentő magas nyeregben nyugodtan poroszkáltak a császár lovasai. 77